Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1933-07-19 / 162. szám
ISzerda, 1933. 'julius 19. KUETlUjS&G 5 Van-ti kritika Erdélyben? Kristóf György <tr. egyetemi tânăr szerint van, Reményih Sănăor szerint csak „Urai kritikáról66 leket beszélni Két nyilatkozatot közlünk az alábbiakban. Az egyikben K r i s tó f György dr. egyetemi tanár reflektál azokra a kijelentésekre, amelyeket Reményik Sándor, a kiváló erdélyi költő tett a kritikáról, a másikban Reményik Sándor a legnagyobb határo~sottsággal fenntartja a maga álláspontját. A két nyilatkozatot egyelőre kommentár nélkül közöljük: I. Kristóf György levele a szerkesztőhöz. Kedves Barátom! E lap junius 25-iki számában Erdély poétája címen egy közlemény, formai tulajdonsága szerint egy Reményik-interview jelent meg, melynek a kritikára általában és a mi sajátos kritikánkra is vonatkozó több tétele és kijelentése tárgyilag téves, felfogása igazságtalan és bántó, hatása és szelleme nem épit, hanem rombol. Vártam is a helyreigazítást. Elsősorban Reményik Sándortól vártam, kinek neve és személyes súlya alatt mindaz napvilágot látott. O azonban, úgy látom és értem is, nem tartotta szükségesnek, hogy helyreigazítson olyasmit, amit nem maga irt le, nem maga fogalmazott meg. Ez esetben azonban kár, hogy nem helyesbítette a cikk tévedéseit. Mert ezzel nemcsak a tévedéseket látszik igazolni, de mintegy tűri azt is, hogy olyan szellem és felfogás képviselője, sőt igenlője gyanánt tűnjék föl, amely az ő feltétlenül tárgyilagos, az irodalom és műveltségűnk igazságait és érdekeit soha szem elől nem tévesztő s éppen ezért mindnyájunktól nagyon becsült személyiségétől távol áll, idegen. Aztán vártam Tőled, kedves szerkesztő Barátom, mint, akit egész munkásságodban hasonló szellem vezet és vezetett s ki nemcsak formailag, de benső hivatottságod szerint is vigyázni szoktál, kötelességedül érzed a vigyázást, hogy a magyarság hivatalos lapjában ne jelenjenek meg fonák, ferde tartalmú cikkek. Úgy látom, hogy a jelen esetben ezt nem vetted észre. így a helyesbítést mindkettőtök részéről máig hasztalan várva, kénytelen vagyok magam, mint irodalomtörténetiró, (ki kötelessége és hivatása szerint nyilvántartja az irodalmi élet tényeit) a helyreigazítást elvégezni, a cikk tárgyi tévedéseire, bántó és káros hatására rámutatni. A kritika hiányzik, de nemcsak nálunk, igy van ez a magyarországi irodalommal is, — hangzik az említett cikknek egyik kiinduló pont, vezérgondolat gyanánt szolgáló és Re- ményiknek tulajdonított, az ő szájába adott mondata. Fedi-é ez az állítás a valóságot, mond hatott-é Reményik Sándor effélét, vagy ezt? Nem, kedves Barátom! Hogy a magyarországi irodalomban van-e kritika, vagy nincs, az nem közömbös ránknézve sem, senkire sem, ki irodalmunk érdekét szivén viseli. Mivel azonban a quaestio facti mégis a mi szükebb körünkben, az erdélyi irodalmi életre nézve égetőbb és fontosabb, a magyarországi kritikára nézve csak egyetlen kérdésem van. A következő: állíthatta, mondhatta-é Reményik azt, hogy a magyarországi irodalomban nincs kritika, az a Reményik, ki közülünk a magyarországi lapokat és folyóiratokat talán a legjobban ismeri?! Reményik nagyon jól tudja, hogy a magyarországi folyóiratok legtöbbjének (a napilapokat nem is emlitem) JÓ negyed, sőt harmad terjedelme — csupa kritika. Sőt, ha az irodalmi tanulmányféléket is általános szokás szerint ide sorozzuk, gyakran fél, sőt kétharmad terjedelmet foglal el bennök a kritika. Ugy-e, kedves Barátom, hogy a tétel alaptalan, hogy azt legkevésbé mondta, mondhatta éppen az igazságot szerető s azt tisztelő, állításáért felelősséget vállaló Reményik Sándor? Hogy nálunk nincs, nem volna kritika?! Merő tévedés! Annyira volt nálunk kritika, hogy öt álló esztendőn keresztül saját, külön tudományos és kritikai folyóiratunk is volt, az Erdélyi Irodalmi Szemle. Ez köztudomású tény, valamint az is, hogy emellett régebben és éveken át a Pásztortüznek is volt állandó kritikai része, rovata. S még sincs, nem volna nálunk kritika? Es éppen Reményik Sándor szerint, ki maga is egy volt az Erdélyi Irodalmi Szemlével, mint a Pásztortüzzel, hol munkatársi, hol szerkesztői minősége által? Hát néhai Borbély István, Csüry Bálint, György Lajos, Rass Károly és magam nem irtunk-é kritikákat? Némelyik közülünk nem is csak szétszórtan és folyóiratban, hanem rendszeresen és több önálló kötetnyit is? Es mégse volna kritika nálunk? Született kritikusunk nincs —, mondja alább s állapítja meg a szóbanforgó cikk. Hát jó, elfogadom, belenyugszom: született kritikusunk nincs, a fenti névsorból senki, egyik se (pedig köztük három egyetemi tanár van), született kritikus, nem hivatott, nem méltó arra, hogy kritikát Írjon, vagy ha ir, kritikáját nem érdemes számon tartani. (Mert a születettség, a rátermettség ezt, ezeket jelenti.) De ha nem vagyunk oly szerencsések, hogy született kritikusunk legyen, sőt olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy egyáltalán semmiféle kritika nálunk nincs, mint a cikk állitja, akkor hogyan alakult meg nálunk is a — Pen klub? A poéták, esztétikusok és novellisták ama klubja, amelynek a középső betű szerint esztétikus tagjai vannak, kell lenniök. (Esztétikus gyűjtő név alá értenek ebben a vonatkozásban világszerte és nemzetközi gyakorlatban minden, az irodalomtörténeti vagy elvi kérdésével foglalkozó tudományos munkást, tehát a kritikusokat is). Ha sem született, sem másféle kritikusunk nincs, még eme tágabb nemzetközi értelemben sem, hogy lehetett megalakítani a Pen klubot? Jogosan foglal-é helyet nevében az esztétikusok (és kritikusok) létezését s az egyesülethez csatlakozását jelentő e betű is? Nem kellett volna ezt az e betűt kihagyni, vagy helyébe valami más, a tényleges helyzetet kifejező betűt tenni? Mert világos: vagy vannak esztétikusaink és kritikusaink s akkor lehet Pen klubot szervezni, Vagy nincsenek s akkor a Pen klub meg sem alakítható. Vagy — ha meg is alakították, — a szervezet fonák, féleges, nem felei meg a tényleges állapotnak. Ha az említett névsorból senkisem született kritikus, sőt még csak kritikus sem, noha van közöttük egyetemi tanár, akadémikus, tudományos és irodalmi társaságnak választott tisztviselője, sőt elnöke is, ha ezek a férfiúk nem kritikusok és nem jelentenek kritikát, (aminthogy a Pen klub tényleg nélkülök alakult meg): akkor szeretném tudni, ki és mi jelenti a Pen klubban — a kritikát — nálunk!? Született kritikus? Furcsa egy dolog az a születettség. Köztudomású, hogy Gyulai Pálról, mig élt, a megbírált Írók közül csak nagyon kevés ismerte el (az igaz, hogy a legnagyobb tehetségek, mint Jókai, Arany elismerték), hogy született, hivatott kritikus. Nem tudom, hogy vájjon a magyarországi Pen klub elismer- né-é Gyulait, ha még élne, vagy a mai Gyuláikat, született kritikusnak? Apt azonban valószínűnek tartom, hogy Gyulai nem azonositná magát a Pen klub dolgaival. Született kritikus? Nagyon változó, esékeny fogalom. Ma még született, egyedül hivatott kritikus valaki, holnap már fajankóvá sülyed. Ha t. i. mer Írni nem lirai, dicsérő kritikát, hanem olyant, amilyent a cikk is (igen helyesen) kíván. Kritikát, amelyik nem elégszik meg a sok szóval semmitmondással, hanem rá mer mutatni a mü hibáira, fogyatkozásaira, esetleg az iró felületességére, komolytalanságára, sőt — Uram bocsáss! — tehetségtelenségére is. Mig efféléket nem ir, született kritikus. Ha meg merte Írni (pedig sokszor kénytelen rá): tüstént fajankóvá vedlik át, születési anyakönyvi kivonata megsemmisül, nem született. Probatum est. Megtörtént velem is, mással is, hogy mig meg nem Írtam a kritikát, a mü szerzőjének kijelentése szerint csak én voltam az egyetlen hivatott müvének megbirálására, melyet bármilyen is fog az lenni, sőt legyen is szigorú, a hibákra is rámutató, a szeizö hálával és köszönettel fogad és vár. Az eredmény? Gyakran nemcsak a köszönet, de még a köszönés is elmaradt. Vájjon, nem éppen ezért állitja a cikk, (mert Reményik ilyent nem állíthat), hogy született kritikusunk, kritikánk nincs? Azért, mert voltunk egy néhányan, akik nem lirai kritikát irtunk, csupán az iró szempontjából és érdekében, hanem elemző és értékelő kritikát az irodalom szempontja szerint és mértéke alá állítva? Akik szépet mondás helyett és mellett rámutattunk, mertünk rámutatni — az iró, a közönség és az irodalom valódi érdekét tartva szem előtt — a mü hibáira, az Írói alkotás fogyatkozásaira? Azt tudjuk, hogy az ilyen kritika nem kedves s azt is, hogy az ilyen kritikus — nem született. De van. Volt és van annyira, hogy nem árt neki és nem bánja, hogy akár egyesek, mint a cikkíró, akár közösségek agyonhallgatják, nyíltan vagy burkoltan támadják. Az efféle együtt jár a kritikus mesterségével. Nekem is volt benne részem. Sohse válaszoltam, nem védekeztem, nem vitatkoztam. Nem álltam szóba. Mert vájjon nem volna-é furcsa, sőt eegyenesen nevetséges az az utas, aki — bandukoljon bár gyalog, vagy haladjon hintón, vagy gyorsvonaton — megállna, hogy a neki grimászt mutató vagy éppen rá követdobö fickókat erkölcsi oktatás alá fogja? Munkásságom: valsat, quantum valet. Az agyonhallgatás stb. engem nem bántott, nem bánt. Most azonban és ez egyszer, őszintén megvallom, bánt, bántott. Bánt az, hogy az agyonhallgatás a Reményik tárgyilagos és tisztelt nevének fedezete alatt és az erdélyi Magyar Párt hivatalos lapjában történt meg efféle — helyreigazítás nélkül. Ezért kellett magamnak a helyreigazítást elvégeznem, rámutatva a cikk tévedéseire, szemethunyására. Tiltakoznom kell, hogy a Reményik Sándor kicsinyes elfogultságokon felül is kívül álló tisztelt személye, mindnyájunk részéről fenntartás nélkül nagyra- becsült drága költészete és érintetlenül tiszta Írói hitele szolgáljon fedezékül tévedéseknek, melyek tévesztenek, olyan szellemnek és felfogásnak, amelyik létező értékek előtt szemet huny, azokat lekicsinyli, ront és rombol. Mindez Reményik Sándortól teljesen idegen! Az ö neve alatt és nevének súlyával nem kelhet útra, nem szabad, hogy útra kelljen. Es nem kelhet útra és nem terjedhet tovább a tévedés, a szemethunyás, a rontó és romboló felfogás a magyarság hivatalos közlönyében, ahol lehet és kell is bírálni értékeinket, de elhallgatni vagy azok hitelét rontani nem szabad. Reményik Sándor, ma egyik legdrágább értékünk, egész lénye szerint tárgyilagos építő szellem. E lap pedig műveltségűnk és közművelődésünk hivatott és hivatalos őre, épiteni akar, épitni köteles. A Reményik nevétől és személyiségétől nem származhat, nem származhatott a szóvá tett tévedés és nem épitő szellemű irodalomszemlélet. Es a magyarság hivatalos lapjának hasábjai nem arra valók, hogy az effélét terjesz- szék. Az ellenkezője, ha csak pillanatig és látszólag is állna fenn, mint az adott esetben is történt, bántó. Bántott engem is. Vártam is Tőled, Tőletek, kedves Barátom, a helyreigazítást. S mert hasztalan vártam s magam kényszerültem rá, az a kivételes és leginkább általam sajnált helyzet állott elé, hogy a tárgyi Igazság megállapítása és az irodalom érdekének védelme közben és közé kénytelen voltam másokével együtt a magam nevét és munkásságát is felemlíteni. Hiába, néha a kritikus is kénytelen lirizálnl. Ha t, i. irodalomerkölcsi kényszer alatt áll. De vallom erős meggyőződéssel, hogy az irodalom érdeke a fődolog s nem holmi személyi tekintetek, a tárgyi igazság keresése és felmutatása állandó és komoly kötelesség, nem pedig a magunkra vagy félre nézgelödés. Ezt a célt kívánták szolgálni e sorok is és még ott iş. liol szemétekről, személyemről történt emlicés. Biztos vagyok abban, hogy ez a Te meggyőződésed is, ilyennek látod és veszed ezt a kritikámat is, melynek közléséért fogadd őszinte, hálás köszönetemet. Szives üdvözlettel köszönt, régi barátod: Dr. Kristóf György. II. Reményik Sándor válalsza. Kénytelen vagyok fenntartani azt az áMi- tásomat, hogy az erdélyi irodalombom a rendszeres, tudományos szempontú kritikát nélkülöztük leginkább■ Azok az „esztétikai szempontunknak“ látszó konzervatív világnézetű tanáremberek, akik a „hivatásos kritika“ álláspontfát vállalták és méltóságát igényelték, legtöbbször éppen nem esztétikai, hanem egyéb szempontokat kevertek Írásaikba, a legnagyobb baj pedig az volt, hogy egyszerűen és magyarul megmondva: nem tudtak Írni. Mondanivalójuk megformálásában még akkor is szomorú járatlanságot árultak el, mikor szempontjaik magasabbrendüek voltak. Ezt bizonyítani nagyon könnyű, csak Írásaikat kell elővenni■ Ezért alakult ki Erdélyben a „lirai kritika", melynek képviselői sokat tévedhettek, de egy bizonyos'. Írni tudtak s még tévedéseikkel is nagyobb szolgálatokat tettek, azt hiszem, az irodalom érdekeinek, mint az előbb említettem „hivatásos kritikusokMert írásaikban lélek, élet, művészet volt. Wilde Oszkár a kritikustól is művészetet kívánt- A, mi kritikusaink nem voltak művészek. Ezért kellett művészeinknek kritikusokká válniok. Szerintem ez az erdélyi magyar kritika tragédiájaReményik Sándor.
