Keleti Ujság, 1933. április (16. évfolyam, 75-99. szám)

1933-04-16 / 88. szám

6

KeletiUjsxg

X\Z//

árad egész ifjú és gyengéd- lényéből. Semmit sem hasonlítható össze az öt körüllebegő varázzsal és bájjal. A ragyogó gyermeki mosoly és a virágzó almafaág igazolja az ifjúi örömet, amelyet az illat- szermüvészet felfedezésének köszönhet.

a csodálatos kölnivíz, amely egyesíti az összes tavaszi virágok finom illatát, varázslatos bájjal lebegi körül a szép nők ifjú lényét.

készítmény

VALÓDI CSAK AZ EREDETI CSOMAGOLÁSBAN.

Önmagámról

Irta: Kosztolányi Dezső j

I.

A köszönet legszebb formája: az őszinteség. Ezzel akarok élni. Vallók arról, ami vagyok. Olyan őszinteségre törekszem, amilyen egy embertől telik. Ezt a közvetlen őszinteséget csak ritkán engedtem meg magamnak, mert_ az a másik őszinteség, a közvetett, a művészi, mely — hiába burkolt és álarcos — mégis az igazabb őszinteség, többnyire teljesen kielégített. Így alig is volt szükségem erre.

II.

Most azért van erre szükségem, hogy megtiszteljem azokat, akik engem megtiszteltek. JNem riadok vissza attól, hogy őszinteségemmel esetleg kiábrándítom őket, ennélfogva ártok magamnak. Ha egy olvasó azt képzeli a költőről* hogy álmatlanságban szenved s a költő értésére adja olvasójának, hogy mihelyt lehajtja fejét, már úgy alszik, mint a bunda, akkor az olvasó megsértődik. Tapasztalatom szerint az olvasó sohase bocsátja meg a költőnek, hogy tönkretette benne azt a regényesen- hamis képet, melyet az olvasó fáradságosan festegetett róla s előbb-utóbb bosszút áll rajta. Sajnos, nekem is csupa olyan dolgot kell vallanom, mely ellenkezik a divattal, az úgynevezett korszellemmel s jobbára népszerűtlen.

Ili,

' Először bevallom, hogy boldog vagyok- Ttnldorr vagyok, borrv írok és irhatok. Mindig

ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg. Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami. Még ma sem fásultam el a kifejezés rejtelmes gyönyörűsége iránt. Sokak szemében talán szerénységnek tetszik ez a vallomásom. I)e nem az. Bizonyos, hogy a műkedvelők is éppigy rajonganak mesterségükért. En azonban ebben inkább vagyok ővelük, mint azokkal a mesterekkel, akik titkolják, hogy nekik is ez az egyedül fontos s kifelé egy másik szerepet hazudnak, hogy ezzel eszményi mázat adjanak tintás becsvágyuknak s hogy ne legyenek kénytelenek föltárni azt az egyetlen, igazán fájó helyet, melyen meg lehet őket sebezni. Aki ily nyiltan föltárja gyönge pontját, mint én, talán nem is egészen gyönge.

IV.

Bevallom másodszor, hogy az értelmet nem becsülöm le annyira, mint azok, akik az értelmetlenségben az ihletet-, a mélységet bámulják. Nem becsülöm túl az értelmet. • Alkotás közben vajmi kevés hasznát láthatom. Még arra sem alkalmas, hogy egy rímet válasszak vele, hiszen minden rím értelmetlen s még arra se használható, hogy egy regényhősöm- uek nevet adjak vele, hiszen ebben is csak az ösztön segíthet. De mégis valamire való az értelem. Általa fogalmat alkothatok a vilásí1933. "április 16.

ról és az emberekről. Az értelem ítélete által tudhatom meg, hogy miről érdemes írni és miről nem, hogy hol kezdődik a költészet határterülete- A költészet határterülete ott kezdődik, ahol az értelem már tehetetlen. Egyáltalán nem értelmi munka a költészet. De aki Injával van az értelemnek, sokat és fölöslegesen botorkál, mert a költészet mégis értelmi ítéleten alapul. Nem hiszem, hogy egyetlen hangot is énekelhet az, aki ostoba. Szívesen bevallom, hogy nem vetem meg a műveltséget sem, melyet gyakran bók-alamizsnául nyújtanak át nekem. Mosolyogva szoktam ezt elfogadni. Udvariasságból nem tiltakozom ellene. Most azonban bevallom, hogy nem egészen illet meg. Műveltségem hézagos, esetleges- Nero császárról regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna, melyik korban élt, csak aztán rágtam át magam Tacitus-on, Suetonius-on, Friedlünder-en, hogy eltüntessem tudatlanságom. így szereztem történelmi „műveltségiem. Izgatott az állatok és növények titokzatos magánya, pár hasonlat jutott eszembe róluk, tudni akartam, hogy a hasonlatok megállnak-e, ezért tanulmányozni kezdtem az állattant és a növénytant. Így szereztem természettudományos „műveltségiem. Egyszer megtámadtak valami mondatfüzésem miatt, igazolnom kellett magam s amint kutakodtam, egyre értékesebb anyagra bukkantam, egyre jobban belevesztem a „nyelvészet édességéibe. így szereztem „nyelvészeti „művelség“-em. Fiatalon megbíztak Calderon „La senora y la eriada“ cimü verses játékának fordításával, el is vállaltam, de akkor még egy kukkot se tudtam spanyolul, szégyeltem volna másodkézből tolmácsolni és sebbel-lobbal pótoltam hiányomat, így tanultam meg spanyolul. Nyugtalan kíváncsiságom ide-oda csapongóit és valóban sok földet bekalandozott. Mindez nem azt jelenti, hogy letagadom „műveltségiem. Meghagyom ezt — vigaszul, fegyverül — azoknak, akik nem szeretnek.

V.

Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költészet öncéluságáhan, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annakidején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közösség azt követelte, hogy „vallják színt“. Azt feleltem,- hogy magyar vagyok, magyarul Írok s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bzonyitványt is mellékelni. Rövid ideig diadalmaskodott az elvem. Most újra ellenzék vagyok. Egy másik közösség, mely éppoly türelmetlen, de számban sokkal nagyobb, azt követeli, hogy mindenki, aki tollat forgat, az emberiség egyelőre homályos, fölöttébb tisztázatlan ügyét szolgálja s csak arra esküdjék föl. Azt felelem ezeknek, hogy ember vagyok, ember-nyelven irok és természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal. Nem vagyok azonban hajlandó verseimhez külön orvosi bizonyitványt is mellékelni, mely azt tanúsítja, hogy mennyit szenvedek miattuk, hogy nekem is fáj az, ami nekik, hogy vérzem, ha kést döfnek belém és beléjük, hogy a művészi teremtés mindig emberi gyötrelmekből fakad. Ezt szigorúan magánügynek tekintem- A közügy a mű. Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája. Tudom, hogy a Tart pour Tart-nak manapság világszerte „rossz sajtója van“. Tudom, hogy az esztétika — az aisthesis, mely ősi értelmében az észrevevést jelenti ,az érzéki és érzékletes szemlélődést, — gunyszóvá lett ebben a csodálatosan elvakult és csodálatosan alacsony században, mely tulajdon szel- lemtelenségét és leTketlenségét gyűlöli benne s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzékletes teremtő volt, szintén csufnóv, egy puhány nak, egy kákabélű, nyálas félkegyelműnek a csufneve. Tudom, hogy a világon és az emberi dolgokon való öntelen elrévülést szavakkal való játéknak minősitik a tett szélhámosai, a népszerűség kis vámszedői, mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat is szét- téptek. Semmi okom sincs megTagadni hitemet ezekben a mostoha időkben- Az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.

VI.

Bevallom végül, hogy ez az erkölcsöm is s más erkölcsöm nincsen. Itt pedig Jules de Gaultier-nek, a francia gondolkodónak rendszeréhez és fogalmazásához folyamodom, aki