Keleti Ujság, 1933. március (16. évfolyam, 49-74. szám)

1933-03-19 / 65. szám

( KElETllIJSXG XVI. ÉVF. 65. SZÁM. Boros püspök művész-leánya, aki végig kóborolta egész Európa nemzetközi kiállításait, leleplezi műhely-titkait Károly király és Bethlen István is elragadtatással gratuláltak V. Boros Dódinak, akit most meghívtak a milánói világkiállításra (Kolozsvár, március 18.) Már a legutóbbi kolozsvári mintavásáron élénk feltűnést' kel­tetlek V. Boros Dodi iparművészeti bőrmun­kái. A király, aki meglátogatta a mintavásárt, szintén hosszabb ideig időzött a kiállított mű­vészi értékű munkák előtt és gratulált a tehet­séges művész-asszonynak. Mem akarjuk most sem íelfeüezni, mert az ö munkáit egész Er- délypen és Kománjában ismerik, külföldön is érmeket és diplomákat nyert. Most Milánóba készül, hogy résztvegyen az ottani kiállításon. Figyelemreméltó dolog, hogy a kiállításra kü­lön meghívót kapott. Milánóbaln és általában küllőidül! nyilvántartjuk, hogy Erdélyben, ille­tőleg Kolozsváron él egy iparmüvésznő, aki nem hiányozhatik egy világkiállításról. Milá­nóba való elutazása előtt a Kossuth Lajos ucca 7. szám aiatt, édesapjának, Boros György uni­tárius püspöknek a lakáséin egy intim-jellegü házi kiállítás keretében összeállította a milánói Kollekció értékes anyagát. Ezt a házi kiállítást néztük meg s megvált- juk őszintén, a körülbelül kétszázötven darab iparművészeti bőrmunka valósággal írappiro- zott, mert nemcsak szépek, praktikusak, Ízlése­sek, hanem művészi szempontból is figyelemre méltóak, b'ót, hogy jobbal,i precizirozzuk a mon­dán ivaioinkati nem annyira maga á bőrmunka, nem annyira a dolognak a mesterségbeli része, hanem inkább a művészi része bilincselte le ér­deklődésünket. Kétszázötven darab tárgy, két­százötven rendszerint népi motivumokból ösz- szeáliitott minta. Ăem sablonos, régóta ismert minták ezek. hanem teljesen újak és eredetiek. Egv termékeny müvészfantázia alkotásai. A népi motívumok csak anyagai a művészetinek a művészi, termelő munka teljesen uj formát produkál s ebben a nemben nemcsak úttörő munka az. amit végez, hanem határköve' is az erdélyi magyar iparművészet fejlődésének. Most a művész-asszonynak deviza grjndjai vannak, lót. fül és izgul, hogy az olasz devizát meg tudja szerezni és elutazhassák Milánóba. Faggatjuk, kérdezzük cs V- Boros Dodi kissé szeszélyeseit és ötletszerűen fűzi a mondatokat. Csodálkozva halljuk, hogy a bőrmunkák dí­szeit nem is rajzolja le papirra, hanem egye­nesen a bőrbe vési és a bőrön domborítja ki. Ho­gyan kezüíe és hogyan jutott eszébe ez az egé­szen speciális iparművészeti munka, — erre a kérdésié szeretettel meséli el, hogy Benczúr Gyulának, a nagy magyar festőnek egy fivére élv Kolozsváron, aki a családjuknak minden­napi vendége volt. Mint iparművészeti tanár, foglalkozott a népi motívumok feldolgozásával és az ő ödete volt, hogy ezeket a mintákat bőr- munkára is át lehetne vinni- Külföldön és kü­lönösen .Németországban vannak hasonló termé szetü bei munkák, de azokat gyárilag állítják elő. Az iparművész megcsinálja a rajzot és azután a gyár több ezer példájnyban rápréseli a bőrmunkákra. — Az édesanyám. — mondotta V. Boros Dodi — nagy érzéket tanúsított az iparművé­szet iráni es ő fűzte tovább a Benczúr ötletét. Sokszor hangoztatta, hogy mennyivel értéke­sebb, művészibb és egyénibb voltna, ha a gyári sablont kézi munkával helyettesítenék. Ebben az irányuan kezdett aztán dolgozni és női ridi- küljei, bőrtárcái, neszeszerjei, dohánytárcái, tollkés-tartói hamarosan nagy népszerűségnek örvendettek, sőt anyagilag is siker kisérte a szorgalmas munkát. Az Erzsébet utón egy kis villát spórolt össze iparművészeti bőrmunkái­ból. Am ii en ma csinálok, azért az érdem nagy részben az édesanyámé, akitől bizonyára a te­hetséget és az érzéket is örököltem és azt igye­keztem tovább lejleszteni. A dolog tchjnikai ré­szét termeszeteken tőle sajátítottam el, de az én uj it ásom. hogy a népi motívumokra fektettem a íősnlyt. Nálam ez egy szellemi játék, minden erőfeszítés nMkü!. úgyszólván készen pattan­nak ki a fejemből a minták. Es münden oldal­ról azt látom és azt hallom, hogy az egész ipar Csuz és Sí, ősz vény­báni álmák g-yógyitásánáljő íea használata fontos gryógyténye« ~sz f Tapasztalati tény, hogy a hasonló teakeverékek között Pi••f, • *>r. rater cans és bésiTény elleni teája a legjobb. Ezen tüneményes hatású teakíllttnlegesség bősen illat» íelastegesaé tesíi a drága türdoheiyek és kúrák használatát. Ezen teától a csuz és kö3zvényben szenvedd otthonában ölesén és kényelmeden ■neitnzabadttl lmjától. Ezen tények igazolására itt közöljük a kö­vetkező hitelesített nyilatkozatot: „Jimbolia 1927. február 25 Izületi csuz és köszvénybántaimakban szenvedek 1913 óta, végig láttam az össze* gyógyfürdőket u. m.: Füstyén, Uikádfürdő, Vízakna, Buzias és Velence fürdőhelyeket. Mindez nein használt s erre 3 hónapon keresztül hasz­náltam Prof. ttr. Páter cano és köaovény elleni toAJfit éa ettől a köszvényokozta daganatok és csuzokoazta ujjízület! ciomők el­múltak. Szíveskedjenek felvilágosítani az ebben szenvedőket, hogy 8—14 rapos teabasználat nem hoz gyógyulást, különösen, ha évek úta szen­vednek c bajban. B. P. kereskedő. Prof. I>r. Páter csuz és kosz- vény elleni teája drogériájában azonnal kapható, ahol nem lenne, ott a gyógyszerész kifejezett klvánságta az eredeti csomagolású teát néhány napon belül beszerzi. Minden eredeti csomagon a feltaláló törvényileg védett fény­képe és aláírása látható, ».erelezülnp utján a tea , Csillag" gyógy­fz-'-rtár Braşov. utca 5 sr «. Wak^ttö* lendeJhrtfi. művészeti munkásságomnak talán ezek a leg­nagyobb értékei. Kcndszoresen csak négy év óta dolgozom. Először Budapesten a mintává- sáron voltak nagyobb sikereim, Bethlen István, az akkori magyar miniszterelnök is gratulált és buzdhott, később Leipzigben, Prágában, Bu­karestben állítottam ki. Mindenütt nemcsak erkölcsi, hanem anyagi sikereim is voltak, ami nem tagadom, az önérzetemet is megerősítette és azóta nagyobb kedvvel és ambícióval dolgo­zom. — Most Milánóba megyek, ahol április 12-től 2i)-ig lesz a kiállítás s nagyon örülnék, hogyha az olasz nép előtt is szolgálatokat tudnék tenni az erdélyi magyar iparművészeinek. Eztket mondotta az élénk temperamentumu és csapongó fantáziájú művész-asszony, aki amellett lennisz-bajnoknő is, amire borzasztó büszke. Mutogatja a nyereménytárgyait, s meg van totránkozva, amikor engem inkább a bőr­munkákon látható művészi cirádák érdekelnek. A beszélgetés kapcsán kiderül az is, hogy mi­lánói kollekció anyaga, amely pedig egészen biztosan ott is marad, le sincs fotografálva. Pedig valahol mégis össze kellene gyttj- feni az eredti mintákat "és rajzokat, de legalább is a fényképeiket. Erdélyben is nyomának kell maradnia annak a művészi munkának, melyet a külföld annyira megbecsül s amely az erdé­lyi képzőművészet dicsősége. (—.1os.) 1 INFLUENZA a fertőt enltö Sít.-László toilette szappan] Tavaszi bánat Irta: Bözödi Jakab György. A leány már harmadszor ismételte a kér­dést: — Lacika, Lacika, hogy ment maga orvos­nak mégis? Lacika azonban most som hallotta meg. Két kezét kabátzsebébe gyűrve nézett el a házak teteje felett fel a kék égre, ahonnan édes mele­gen jöttek a tavaszi nap sugarai. A leánynak is kék volt a szeme, de nem ra­gyogott olyan elevenen, mint fent az égboltozat. A napsugaraknak és körülötte az egész város­nak megvolt az oka az örvendezésre, a tündök­lésre. mert megjött a tavasz, itt van március, az uccán virágot hordoznak a cigányasszonyok kis tányéraikon, a nyiladozó friss szivek felett pedig ott virít az illatos ibolya. Etelkának is megvolt az oka, miért nem ra­gyogott a szeme . . . Fáradtan támaszkodott két karjával a gim­názium bejárata előtti kis vaskarfának, kabát­ját szé.ijelgombolva lengette a szél és csapkodta oda a kis rácsozathoz. Vékony tavaszi ruhája alá bebújtak a pajkos fiatal szelek és úgy sza­ladgáltak alatta, játszottak vele, mintha vigasz­talni akarták volna. Etelka azonban háttal állott a napnak, nem töltött semmivel, az előtte pár lépésre álló Lacira szegezte a tekin­tetét, — Laci, Laci* magának máshol jár a gon­dolata — szólalt meg ismét félénken, mintha attól tartana, hogy kétségbeesett szavait is ered­mény nélkül kergeti szét a friss szél a tavasz áradatába. — Miért járna, mondja, Etelka? — kapóit Laci szórakozottan a véletlenül elfogott szavak után. De nem lépett közelebb, mintha attól tartott volna, hogy belekerül az ucca túlsó oldalán álló magas ház árnyékába és akkor szűkei)b lesz a kilátása. így teljes erejével találta a delelő nap. Ügy ragyogott az arca a reá ömlő sugarakban, mintha valahol messze, a házak, tetők és_ váro­son túl a szép ég boltozatján látna valakit. Ta­lán azt, alánéi éppen most járt a gondolata... — Mert maga nem nézett még egyszer se rám, amióta itt állok maga előtt. Mindenhová eljár a tekintete, csak fejőm nem téved... A fiú arca még jobban elmosolyodott. Fölé­nyesen. . A leány melle megnehezült, mint egy ho­mokzsák, lélegzetet is alig birt venni. Hát való­ban mosolyog rajta... A vergődését csak elmo­solyogja... Mi következik, majd ezután?... — Maga mégis orvosnak ment — kínlódott. — Amint látja, kedves Etelka — és a sap­káján ásitozó halálfejre célzott. A leány hosszan elnézte a hiába erőszakolt beszélgetés alatt a réaszálakkal kivarrt, halál­fejet, mely mint az arany csillogott a napfény­ben. aztán sietve elkapta a tekintetét. Nemcsak szimbólumot látott benne, hanem egy kérlelhe­tetlen személyes ellenfelet. De talán már meg is balt már valami köztük -- fűződött tovább a gondolata. Megölte ez a kísértet... S most ilyen idegenen állnak egymással szemben... Elfordította a tekintetét, végignézett az uccán. A könnyeit már a torkában érezte._ Zsi­bongott, tolongott az élet. A déli órákra minden gyereket sétálni indítottak a friss márciusi le­vegőre. Kis téli bundáiktól szabadulni akarva feszitették ki kicsi testüket a napnak és hangos meleg kacagásukkal megtelt a járókelők füle. Hivatalból szabadult cs ebédelni siető em­berek tolongtak a járdán, de mégis befért kö­zéjük két szerelmes fiatalnak az alakja. Ott látta magukat, amint az ősszel, mikor már a vakáció utolsó napjaira is készülődött a szür­kület leszállni, elfogódott szívvel jártak egy­más mellett az otthoni kedves kis uccákat és Ígéreteket tettek egymásnak... Meggondolat­lan, őszinte Ígéreteket... Mindenről, ami éppen eszükbe jutott.., — Dé nekem azt Ígérte, hogy nem megy or­vosnak — erőltette vissza tekintetét. — -Ta, az ember sokat beszél... — De meg is Ígérte! — Amennyit én már az életben megígértem mindenfélét... — cserélte meg az egyensúlyt a lábain Lacika és szórakozottan nézett ei az ucca más irányába. — Hát az ígéreteit mind elfelejti, ha akarja ? — Én sohasem akaratból felejtem el. — Akkor miért nem tartja meg őket? A vallatás! láz egészen elfogta, most már az utolsó nagy Ígéretre szerette volna ráve­zetni a beszélgetést. De nem volt bátorsága, hogy ő legyen az, aki szavakkal nyúl hozzá, ami közöttük van érintetlenül. — Tudja Etelka — magyarázkodott a fiú, mintha csak azért beszélne, hogy az idő ne tel­jék üresen — az ember sok mindent megígér, sok mindent elhatároz, aztán jönnek közbe újabb dolgok, előre nem látható változások és még ha be akarná is tartani őket, sokszor nem Lehet. — És ha még be sem akarja tartani? — kö­tekedett kétségbeesetten a leány. — Akkor még könnyebb — nevetett a fiú az együgyű piszkálódáscn. — Maga nevet, Laci... Fel akart állni, hogy elinduljon, véget ves­sen ennek a hiábavaló erőlködésnek, melynek az utoisó szava legfemrebb az lehetne, hogy Laci határozottan megmondaná, hogy minden Ígéretet elfelejtett. Hogyisne... hisz az ősszel voltak utoljára együtt, amikor még a fiú nem került volt fel a városba... Azóta sok minden, sok „valaki“ közbejöhetett, aki elfelejttette vele azokat az őszi napokat-... De nem volt elég aka­rata, hogy a karjait felemelje,a támasztékról. Úgy maradt, megadta magát a fiú kínzásainak, aki utóbbi szavaira hangos kacagással fordult feléje. — Hogyne nevetnék, Etelka! Nézze, ki nem nevet ebben a gyönyörű tavaszban! Csak nem kívánhatja, hogy én legyek egyedül szomorú... A leány lesújtva érezte magát a földig. — Engem már nem lát meg... Nem veszi észre a kétségbeesésemet... Vagy bizonyosan tetteti magát — gondolta meg, hogy ne kelljen a ked­vetlenségem észrevennie. Lacika már ismét csak a messzeségbe sze­gezte a szemét, az ucca legtávolabbi pontjára, mintha valakit keresne. A leánynak hirtelen jutott valami eszébe, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze. — Tán vár valakit? — Nem én, csak az élet elevenségében gyö­nyörködöm. — Hát azokra szép napokra emlékszik-e,

Next

/
Thumbnails
Contents