Keleti Ujság, 1933. február (16. évfolyam, 25-48. szám)
1933-02-05 / 29. szám
XVI. ÉVF. 29. SZÁM. KlLlTlUjSXG 7 Emberek a végekről I. A szerzetes — Látogatás P. Tréfán Leonardnál — (Székelyudvarhely, február hő.) A hatalmas kéttornyú templom öreg árnyékában él Erdély szerzetese, P. Tréfán Leonard, az udvarhelyiek atyja és büszkesége. Aki betette lábát a százados falak közé, alighogy átlépte a szürke köküszöböt, különös, megnyugtató igézet lepi meg. A toronyban, mint érc virágok csüngenek a harangok és a bevágó hóvihartól halkan zengenek. Igazi daloló virágok. A temérdek boltivek alatt itt is, ott Í3 Isten fényei piroslanak fel a világmegváltás drága szimbólumainak, ölelésre tárt Jézus—testeknek lábai tövében. A folyosók sötét hajlataiban őrködik a láthatatlan alabárdos: a csend, a szent szillencium... Alul a kriptában holtak nyugszanak, felül a cellákban Isten vizitál, a lelek meztelen lába jár a termésköveken. A néma, ősi épület maga beszél, szent Ferenc „Naphim- nusz“-át zengi és ez a himnusz itt valósággá lényegült, mondhatni megtestesült. Itt a Nap, Hold, a szél a felhő, levegő, jó és rossz idő, maguk beszélnek s a Viz ,,ez alázatos, hasznos, drága szűz, ... a Tűz, mellyel (oh Uram) az éjszakát te megvilágítod és szép ö és szilaj, játékos és erős..." Mégis nekem a Halál tetszik legjobban s a kripták száját takaró vaskarikás ajtó felett vegigzug agyamon: „Dicsérjen mi testvérünk a testi Halál, aki elől ki él, nem menekülhet! Jaj azoknak, akik halálos bűnben halnak! S áldottak ők, kik szent akaratodban pihennek el, mert nem fájhat azoknak a második halál..." Már-már kezemet nyújtom, hogy bizalommal megérintsem nemesen sárga, finom csontujjait s köszöntsem öt nagy alázatossággal, mikor csukába burkolt barna árnyék áll meg szótlanul előttem, kinyitja a kilincs nélküli „klauzula" avult ajtaját és elvezet a „Főatya“ küszöbéhez. Rá sem ejtem koppantó ujjaimat a feketés, nehéz tölgyfára, mintha előre megérezte volna, hogy ember áll az ajtóban; már hangzik a vén latin szó: „Salve!“ Salve, üdvöz légy, akárki vagy! Csodálatosan átértékelődik tőle az ember. Magamnak is a tüzes szénnel tisztított, szentelt vízzel meghintett, régen elhagyott latin szavak tolulnak szájamra, a választottak nyelve, sajátos és erős „scnsus"okkal, a megdönthetetlen „veritas" arany csengésével; de mindez pillanat alatt eltűnik, mint angyalok ajkáról az édes magyar szó röppen a váltamra, mint a galamb: — Te vagy az, fiam? — Igen. En itt itthon vagyok. Szinte négy évtizeddel ezelőtt a betűvetésre és az első keresztvetésre tanított, engem P. Tréfán. Leonárd a „normá“-ban. Azóta se változott semmit. Ugyanaz ö kívül, belül... pedig a betűvetésből egy nép halálos küzdelme lett azóta magáért a betűbe foglalt lényegért, a k reszt vetésből pedig az élet súlyos kereszthordozása. Nem véletlen, hogy Krisztus szegény szolgája, „ii poverells dí Cristo", hosszú évtizedek után ide jött vissza, ahonnan kiindult. Nagy tények, nagy cselekedetek, intézmények, országok becsülése és elismerése jelölik útját, de életének legnagyobb fejezete itt kezdődik az ö igazi népe között, az élet és lelkiség hallatlanul súlyos feladatainál, de a szerzetes immaterialis szenzációinak átélésében és boldogságában. Erdély szerzetese már a székely nép legsúlyosabb történelmi próbatételének élethalálra menő harcában az élen küzd és egyetlen fegyvere a szellem és jólétek, mely egyetlen szóval szeretetnek neveztetik. A székely nép sorsa ma talál a Giovanni della Ver- nia esetéhez, akitől a Fiorettl szerint Isten elvette üd- vösséges kegyelmét és ez a barát, mint a bolond futkosott az erdőkben és kereste lelki nyugalmát. A feldúlt lelkű népnek erötadó szerzetese Itt P. Tréfán, akiről szintén el lehet mondani, hogy „szent erőszakkal“ tartóztatja fel a kétségbeesés utján a hozzáfordulókat. Százával, ezrével vannak ma Udvarhelyen, akik a még meglevő hitet, bizalmat és a rettenetes élethez az erőt neki köszönhetik. Nemcsak a zsúfolt templomokban szónoklatát hallgatók, nők, gyermekek, férfiak, akiket a vallás természetfölöttí erejével ragad meg, hanem a falakon kivül élők, a nyomor és szenvedés tömege, kik még csak az embert, a jó embert értik és érzik meg Es P. Tréfán nem a szociális theóriák bogozásával, dialektikai ürességekkel, csak ideológiákkal közeledik népéhez, hanem a szeretet cselekedeteinek nagy szociális valóságával. Mindenkinek nyújt valamit, kenyeret, vagy igét, illetve e kettőt együtt. Igaz, a tolla mindig nedves és meleg a munkától, a szellemi élet nagy harcterén is ott van, szerkeszti lapjait, irányit e téren is és tömegekhez szól a betűn, Íráson keresztül is, de igazi nagy jelentősége még sem ebben van, hanem, mert az elsők közt ismerte fel, hogy az erdélyi magyarságot belső, világnézeti katasztrófa fenyegeti nemzeti téren is. Sajnos, még kevesen vannak, akik ezt látják, de e s&sszemü Barát már a belső összeomlás halálszekere elé vetette magát és barna csuhában, lángoló clszánás- sal már meg is ragadta a szakadék felé rohanó fekete lovak véres zabláját. A már koldulással kenyeret kereső 7—8 éves gyermekektől elkezdve, a félig sirb» nyújtott lábú öreg emberekig úgyszólván mindenkit belső kétségbeesés fogott el. A nemzeti múlt, hagyományok, a székely-magyar becsület, acélos leikierö, a jég- hátán is megélni, sót mosolyogni tudó törhetetlen és tiszta emberértékek pusztulóban vannak. Az eddig hirdetett igék kifáradtak, már nincs megtartó és bizalomra, jövönkre indító erejük, az igazság tetszhalott Uj világ jött nemcsak imperialis és ideologikus vonatkozásokban, hanem a lélek és intellektus belső mezőin is, ami a földi és szociális élet keretein belül uj világnézetet tett szükségessé, mit népünk minden élein yü- vánulása ma már végpusztulással fenyegető megoldatlan probléma. Az erdélyi magyarság pedig a politikai és gazdasági kulturális életharcok mellett erről a legszükségesebb belső tényezőjéről jóformán megfeledkezett. A fegyverre fordította gondját s ezalatt elveszíti saját erejét, mellyel a fegyvert a kenyérért és jövőjéért forgatni tudná. A „Föatya“, P. Tréfán már megkezdette e népfeltámasztó munkát és ma már a férfiak százai, ezrei csoportosulnak körülötte az uj, megismert igazság lángjával szemükben, ha még e lángocska olyan kicsiny is, mint a szentség elé tett piros mécses feide- rengése a nagy világ sötét falai közt a ránk zuhant halál dermedtségében. A „Barát“ elfogulatlan, európai horizontú szemmel, tudással, transzcendens szeretettel, mindent és mindenkit értékelni tudó élettapasztalatokkal, a szenvedélyek átkos izgalmaitól tisztán, múltúnk és jelenünk tökéletes ismeretével vértezetten, kicsinyes elfogultságokat religionális és regionális gyülölségeket nem ismerve; kizárólag népe történelmi magaslatain maradva indult a mentő munkára, hogy legyőzve a lappangó be'sö bajokat, őrlő faji betegségeinket és egymást főj! >gató indulatainkat az európai, sőt világversenyben is helytálló egyedül élet é3 Jövö-képes világ- szemléletre eljuttasson mindenkit. így értendő tehát az újságíró sztereotip kérdésére adott alázatos, öntudatos, tömör és igaz válasza: — Dolgozom! —- De hiszen azt tudja mindenki! — próbálom u n. „nyilatkozatra“ bírni. Erre ö boldogan mosolyog, mert a kérdésemben megkapta tőlem is egyetlen elégtételét, ami ránézve fontos, hogy tudja, ismén munkáját mindenki, mert ezért tesz ö éjt-napot eggyé, hogy vészkiáltását és erönyujtó uj világát megismerje mindenki. A megismeréstől egyetlen lépés már csak a cselekedet, a belső talpraállás. Beszélgetés közben meggyőződöm, hogy a Föatya nem var csodát, Díszfában van vele, hogy a háborúk 6S_ az azt követő idők durva külső effektusai után el- alélt, sőt elpusztult belső emberi értékek máról, holnapra nem ébredhetnek rá a szellem és lélek zajtalan, finom szenzációira, de a vágy ezután már felébredt. Az uj elet nyugalma, Kíelegultsege es boldogsága, ' melyet anya az ö gyermekével, amidőn megkivántatja emlőjét már derengeni látunk, úgy tesz e néppel, mint „az vele és engedi, hogy utána fusson sírva, azért, hogy aztán annal nagyobb örömmel vegye el." — Már itt tartunk! — mondja boldogan a Főatya. Es nem enged többet kérdezni, hanem ő esik nekem szomjas hevülettel, hogy mit lehetne többet, még többet tenni. Templomtámasztö vállaira még több terhet akar, az irodalom székelyföldi lehetőségei után érdeklődik, hogy az irás, a vers, a dal megnyugtató, szentséges szépségeit miként lehetne még inkább közvetíteni népével. — Ha valami ilyent akarnak és hasznomat veszik, szívesen állok szolgálatukra! Olyan belső fénnyel mondja, mintha magát, mesterét hallanám, Szent Ferencet, kinek egy vándorlantos láttára eszébe jutottak Provance és Umbria dalai, melyeket édesányja, Madonna Pica énekelt bölcsője fölött. Az idő röpködve telik. Hirtelen megszólal a fejünk fölött az ércvirág, a harang és a Szerzetes felemelkedik. A kétségbeesett, szomjas, lelkek, megtört életek milliói várják... Pár pillanat múlva a szemek mind feléje néznek, a karok feléje nyúlnak és az élet szent, fájdalmas vérzése megindul a lelkekben... Es Krisztus szegény szolgája, „il proverello di Cristo", boldogan eszi meg velünk az együtt koldult keserves, fájdalmas kenyeret az uj, boldogabb élet kapujában összeroskadva és bizakodva az uj látások, az uj történelem derengő fényében. Nyirő József.-- --- --- - —■—ii— i|> «I Törvényszék elé állították a szamosujvári hármas autókatasztrőfa miatt az ut ellenőrzésével megbízott mérnököket» az utmestert és az utkaparót Valamennyi vádlottat felmentették, mert a dési törvényszék megállapítása szerint a halálautó utasai saját vigyázatlanságuknak voltak az áldozatai (Dés, február 4.) Nagy érdeklődés mellett tartotta meg a dési törvényszék Bodea-tauácsa a tárgyalást az emlékezetes hármas autószerencsétlenség ügyében, amely a mult év eleién történt Szamosuivár hátárábajn. Egy szatmári társaság ült az autóban: Hoch Bernét, Meri as Iuon és Burger Ferenc, akik hazafelé igyekeztek s gépkocsijukra felvettek egy kasszirnöt is. Mikor az autó elhagyta Szamosul várt. gondtalanul ráhajtottak egy országúti hidra. Az akko- i*iban rendszeres esőzések azolnban annyira mese- rongálták a hidat, hogy beszakadt s az autó alámerült a megduzzadt árok vizében. A négy utas közül csupán a kasszírnő őrizte meg lélekjelenlétét, ereiének végső megfeszítésével betörte a kocsi ablakát, kimászott rajta és sikerült is megmenekülnie. A leány hangos sikoltásaira egy közelljen lakó kertész sietett a katasztrófa szili helyére, mindent el is követett a szerencsétlenül járt emberek megmentésére, ezek azolnban olyan helyzetbe kerültek az elmerült autóban, hogy mire felszínre hozták őket, valamennyien meghaltak. A szerencsétlenség ügyében megindult vizsgálat azt állapította meg. hogy a katasztrófáért a felelősség azokat terheli, akiknek az ut gondozása volt a kötelességük és nein győződtek meg arról, hogy a híd súlyosan megrongálódott. A dési ügyészség Mclwl Éugofci és LemenI mérnökök, Ducu utmester és Oltean utkaparó ellen vádat emelt és tegnap tartották meg ügyükben a főtárgyalást. ' Mintegy negyven tanút hallgattak ki, akik egybehangzóan azt vallották, hogy a hid előtt keresztbetett fa világosan jelezte, hogy a híd használhatatlan, tehát a tragikus eset halottjai saját gondatlanságuknak áldozatai. Ugyanezt mondotta Pop Komulus kolozsvári főmérnök is, akit mi|nt szakértőt hallgattak ki. A vád és véd beszédek meghallgatása után a törvényszék rövid tanácskozás után mind a négy vádlottat felmentette. Az indokolás szerint megállapítást nyert, hogy az ut karban tartásává 1 megbízott hatósági közegek megfelelő gondossággal jártak el, külöüi útjelzőt állítottak ki a széplaki útra, amely szerint az utasok Kolozsvár felé haladva kerüljék el Xzamosujvárt. A tanúvallomások alapján azt is konstatálta a bíróság, hogy a szerencsétlenség áldozatait egy rendőr is figyelmeztette a veszélyes hidra. A hármas autókatasztrófa aktái ezzel le is záródtak, mert az ügyész nem fellebbezte meg a törvényszék ítéletét. A Loojtí leginEGbizliaíább ÓVSZER
