Keleti Ujság, 1933. február (16. évfolyam, 25-48. szám)
1933-02-19 / 41. szám
XVI. ÉVF. 41. SZÁM. k'ELETlUjSÂG 1 il Vász»yi,dainast, asztalnemű nagyelárnsitás! FEHÉR HÉT! RENDKÍVÜL OLCSÓ ÁRAIII m Mosott vászon--------------Lei A3— „ Házi vászon--------------------„ »5.— „ Gyerm. fehérnemű vászon „ 19,— „ Fehérnemű vászon-----, 25,— „ Kelengye vászon------------„ 29.— „ Alsólepedő vászon---------„ 58.— „ Paplanlepedő vászon----„ 75.1 m Tussor, kombinéra 6 szem. Kávés garnitúra 6 „ Étkező abrosz— 1 darab Törülköző-----1 „ Alsólepedő-----1 „ Zsebkendő-----1 ,, Kávés szalvéta 1 drb 2 személyes cloth paplan, vattával L 295. 1 drb Fehér férfi fng... Lei 175.— | 1 m Comblné batlszt. Lei 25.-— 168.— ii ®8.—■ „ 22.- „ 125.II 6.— . 5.Lel 9.szabó divatna^yárnházá> basa €lnj*KoIozsTár Üí Emberek a végeken III. Haáz F. Rezső (Székelyudvarhely, február 18.) Soha őszintébben és becsületesebben megrémülve embert in- tervjutól nem láttam, mint ezt a közel két méteres, gyönyörű szál embert, talpig művészt és talpig magyart, Székely Bertalan legkedvesebb tanítványát és büszkeségét, az egykori „monumentálisok“ örökösét, Haáz F. Rezsőt. — Barátságunkra kérlek, hagyj békét nekem! — kérlelt és mindenképpen igyekezett önmagát érdemteleniteni és kisebbíteni. — Nem vagyok méltó az effélére!... Pontosan ugyanazon szavakat és ugyanazon lélekkel használta, mint az Isten lábai elé ros- kadt, bűnbánó kath. ember, ki a szentáldozáskor mellét verve rebegi: „Uram nem vagyok méltó, hogy bejöjj hajlékomba ...“ A tisztult öntudat és tehetség szédületes lehetőséget látó alázatossága és szerénysége áradt a Haáz Rezső szavaiból is, ami a mai törtető, reklámhajhászó, tehetségtelen, de élelmes és értéktelenül is érvényesülni tudók világában külön meglepetés számba megy. Azok, akik tulajdonképpen a megtartó, komoly kultúra csendes, zaj nélküli, de értékes munkáját végzik holtig és azután is szinte megszöknek a sirjukba; ilyen Haáz-szerű emberekből kerülnek ki. Harapó fogóval se lehetett volna egyetlen szót se kihúzni belőle, de nincs is erre semmi szükség, mert negyedszázados munkásságával annyit tett a Székelyföldért és a székely népért, ami fölöslegessé tesz minden nagyképű és legtöbbször „igéret“-et jelentő „nyilatkozat“-ot. „Engedje meg főhadnagy úr, hogy megcsókoljam .. Az „Iglói diákok“ közül, az északi Kárpátok hatalmas világából került a Hargita tövébe, mint egészen fiatal tanár, a székelyudvarhelyi ref. kollégiumhoz, mint ahogy a madár egyik szirt- ről, a testvéi’szirtre átszáll. Örök eljegyzése a székelyekkel szinte legendaszerű, megrázó drámával kapcsolatos. A háború első esztendeiben történt, hogy egyik öreg, falusi szekelyasszonynak elesett egyetlen fia a harctéren. Hiába kapta meg azonban a „néni“ a hivatalos értesítést róla és fia „hagyatékát“, mégis mindennap kiment az érkező vonatokhoz és tovább várta a fiát. — Én tudom, hogy hazajön! — hajtogatta megtántorithatatlan hittel. A vonat befutott és ekkor látta meg a székely anya a leszálló Haáz Rezsőt aki megdöbbentően hasonlított elesett fiához. Hozzátámoly- gott és könnybetört szemekkel felnézett a hatalmas emberre. — Főhadnagy úr — rebegte leikéből, — engedje, hogy megcsókoljam, mert egészen olyan, mint az én elesett lelkem fiam. A „főhadnagy úr“ megilletődve hajlott le a mellére boruló, öreg székely asszonyhoz és ekkor döbbent fel először benne a kérdés: — Ki ez a népi Azóta nemcsak az édesanya, de az egész székely nép fiává fogadta. Ismerik, becsülik, szeretik mindenütt a hegyek tövébe ragasztott sajátos kicsi falvakban. Áldó szeretettel veszik körül, mert ő „a mii emberünk“. Bevezették az „első házba“, a csodálatos szépségű székely népművészet még meglevő emlékei közé, leültetik a tuli- pántos ládára a falon függő bokájok alá, az iratos holmik közé, a forma és színgazdagságban káprázó sok szép „holmi“ közé. Gyönyörű pár- nabütük mosolyogtak szembe vele a „vetett ágyból“, mint aranyfolt ragyogott a falon az ékes „kalántartó“, iratos rúd, himes guzsaly, a „fajin“ szőttes holmik az ősi „cserepes“ nagy világú tii- zével és sok egyéb célszerű kitalálás, a fúrás-faragás meglepő remekei. Egyik káprázatból a másikba esett. Hiszen ismerte ő ezeket könyvekből, képekből eddig is, de hát az mind csak árnyéka a valóságnak, ahhoz a meleg, élő közvetlen hatáshoz képest, amelyet itt a „tövin“ kap az ember. Gomblyukba tűzött nehány szál virág ez csak a hullámzó, élő, illatos virágos mezőtengerhez képest. Hozzá kell venni mindezekhez a zamatos, sajátos, kéteszű, drága beszéd muzsikáját, a fel- i buggyanó tréfaszót, nótaszót, az ózonnal festett I szerető arcokat, a népviselet színes gazdagságát, a természet káprázatosán szép keretét, amelyben minden lélegzettel mintha friss borvizet innék az ember, az egyszerű székely nép bámulatos emberértékeit és hibáit is, nagy tragikumát; egyszóval azt a sokszínű, ismeretlen, különös keleti világot, amely ezerötszáz esztendő óta magárahagyottan, testvériden végzetességgel folyik, hullámzik,' sír, kacag, haldoklik, imádkozik, gyűlöl, szeret káromkodik, küzd, harcol, szenved, néha örvend, reménykedik, 's agy kétségbeesik a sziklás, szédítő hegyek hatalmas árnyékában. így hódította meg és tette magáévá a mi drága földünk előbb az embert, aztán a művészt. Segítség! Az elsők között volt, akik ennek a századokon keresztül magára hagyott, elhanyagolt népnek belső pusztulását észrevette és ereje szerint igyekezett a menthetőt menteni. Látta, hogy úgy gazdaságilag, mint kultúrális tekintetben aligszámba- vett és csak politikai vadászterületnek használt Székelyföld értékei, kincsei egymásután tűnnek el maholnap még az emlékezetből is. A míves szerszámok kiestek a kézből és még azokban sincs meg az értékelni tudás, akik hivatva lennének a nép kulturális magaslatát mivelni, fejleszteni és megőrizni. Még a „kivételesek“, az urak se látnák túl a falu határán és az élet lassankint valami lelki és szellemi életképtelenségbe sülyed vissza, ami semmivel sem törődik, csak a kaszinói kártyázása, egy-két pohár bora meglegyen. Erer Haáz tanár faluról falura járva, úgyszólván az ölében hordta össze a menthetőt és rendezte be legszebb emlékeinkből a kollégiumban levő ethnografiai múzeumot. Máskor ecsetet ragadott és megfestette a székely házat, a székely élet sajátságos jelenségeit tökéletes művészettel; nagy fényképező géppel a kezében örökítette meg a székely élet soha vissza nem térő drága pillanatait. Ott van mindenütt, ahol a kultúrának használni lehet, vagy valamit menteni kell. Egyik kezével a régi székely diákélet elfeledett világát varázsolja szemünk elé, másik kezével a bögözi, derzsi templomokban segít napfényre hozni a székely rovásírás legrégibb emlékeit. Közben gyűjt nótát, verset, balladát, szólásmondást, a falvakban összegyűjti a fúró-faragó embereket, művészi terveket csinál nekik, oktat, magyaráz, felvilágosit, agitál, irányit, megrendeléseket szerez nekik, hogy ezzel is kenyeret adjon a nép kezébe. Megfesti a székely népviselet gyönyörű képeit vidékek szerint s ezzel megcsinálja az első székely divatlapot, a hímző, varróművészet, a szőttes festés és csipkekötés titkait és értékeit tudatossá teszi, tanfolyamokat nyit, terveket készít, érintkezést keres a népművészet más apostolaival, minta vásárok székely anyagát állitja össze, előadásokat tart egyszerű embereknek éppen úgy, mint a legelőkelőbb közönségnek. A magyar irodalom, művészet nagyjait közben megfesti az iskolájának, ezer és ezer leányt oktat, tanít nemcsak az előirt tanterv szerint, hanem azon túl is igyekszik a művészi szép titkaiba bevezetni, kultúrájukat szélesíteni. Aki kevéssé ismeri őt, talán csodálkozik, hogy nem hányódik a neve a lapokban tárlatokkal, ki- állitásokkal kapcsolatban, pedig tehetségét és hi- vatottságát, alapos tudását tekintve mindenütt ott kellene lennie. Az a hatalmas és pótolhatatlan munka, mit végez, nem ordít a falakon, mint a már úton-útfélen hányódó „művészek“ különféle „izmusai“, talán nem is látszik olyan messzire és az egyéni érvényesülést tekintve abszolút hálá- datlan; de Haáz Rezső akkor boldog, ha régi elve szerint élhet: Másnak mindent, magamnak semmit! Szerénységétől, egyéniségétől távol áll minden lárma. Ez a cikk is fájni fog neki, amelyet az ő megkerülésével mégis meg kell írni... Ha magával nem is törődik, másokat bezzeg nem hagy nyugton. Akiben bármilyen kis tehetséget is lát, akármilyen irányban, annak az oldalához szegődik, buzdítja, tanítja, istápolja. Naponkint megkérdezi tőlem is: — Mit dolgozol? Ha olyan a munka, amiben segítségére lehet valakinek, csodálatos lelkesedéssel karolja fel. Mikor megtudta, hogy a székely népballadákat szeretném színpadra vinni, napokig ragyogott az örömtől. S azóta már festi is a csodálatosan szép terveket ... És én némán nézem a Haáz Rezső soha nem pihenő, áldást osztó munkáját s az az érzésem, hogy minden szava, minden ecsetvonása egy-egy scgitségkiáltás a pusztaságba. Siessetek megmenteni azt a sok és nagy értéket, amit ez a föld nyújt, rejt ínagában és ami már a végpusztulás szakadékéba készül zuhanni... Európai kultúrájú embernek ennél alig lehet nagyobb tragikuma. Titok, amit nem lehet megfejteni. Órákig el lehetne beszélgetni erről a vén Hargitát ölelő emberről, de nem bántom tovább. Ezt a pár titkos sort is úgy veszi, mintha orvul reá lőttem volna. Hagyjuk, hogy az iglói diák mentse az én népemet, amíg önmaga tönkremegy bele. Mi majd hálából valamivel meggyanúsítjuk érte. Ha én festenék és ő Írna, akkor úgy ábrázolnám, amint egy diiledező székely hegyet támogat hatalmas testével, amig mi egymás torkát lessük gyűlölködve, vagy tudatlanul a tövében, A titok, amit nem lehet megfejteni :gy hangzik: Mi lehet az oka, hogy egy ember, akit a nyugati kultúra lázas, szédítő iramából és tárlatai közül idevetett a sors a keleti Kárpátok zord, reménytelen, hideg, mondhatni jövőtleri kő fészkébe, képes nemcsak a saját életét és utolsó csepp vérét is, ha kell feláldozni érte, hanem akár a nyomában igyekvő négy szép gyermekét is... Tudom, hogy az a csók tette ezt. amellyel a tragédiás öreg székely asszony fiává fogadta... Áldott legyen azért az a titok, amely ezt a csodálatos székely világot födi... Nyirő József. -
