Keleti Ujság, 1933. január (16. évfolyam, 1-24. szám)
1933-01-24 / 19. szám
2 KeietiUjsj&g XVI. ÉVF. 19. SZÁM. Szatmár megoldotta a válságot: ingyen szórakozik s az árakat az egész vonalon harmóniába hozta a pénztelenséggel Szabadkai Igazgató találmánya s színház, amely estéröl- oatóre megtelik & amelynek a mozi nem konkurrenela Ahol a színészek még félre is tesznek a gázsiból (Szatmár, január 23.) Lehet, hogy csalódtam és futó impresszióimból nem egészen helyes tanulságot vonok le, de az az érzésem, hogy Szatmári nem nyomta annyira a viz alá a már évek óta tartó és végetérni nem akaró gazdasági válság, mint a közeli másik határvárost, Nagyváradot. Tagadhatatlan azonban, hogy vitalitás, az van ebben a városban. Polgárai szeretnek élni és ha a dolog nem is megy könnyen, de ezt az élni- akarást láthatóan kifejezésre is juttatják. Úgy látom, hogy a szatmáriak sokkal inkább alkalmazkodtak a kataszrófális pénztelenséghez, mint a többi erdélyi városok. És ezért tudnak felszínen mozogni, klubban (most már a jól bevált újságíró klubnak konkurrense is akadt: az Unió-klub), kávéházban gyakran láthatók, alapos lumpolásokat rendeznek és legalább az ilyen kiruccanásoknál derültebbek az arcok, a hölgyek nemcsak szomorkodnak, hanem szenvedélyesen bridzsez- nek és táncolnak. Amin pedig kezdenem kellett volna ezeknek az örvendetes tüneteknek a felsorolását és ami e pillanatban számomra szenzáció, amit ki kell emelni: járnak színházba és estéről estére megtöltik a csinos városi színházat. Hogy csinálják mindezt, mi a titka Szatmár jókedvének, ezt próbálom az alábbiakban megmagyarázni. Ingyen szórakoznak a szatmári klubban. Szombaton éjszaka egész éjjel szólott a jazz- muzsika az ujságiróklubban. Reggel nyolc órakor még együtt volt a társaság és nem is tudom, hány üveg halmii Ízletes és aranysárga bort hör- pintettek le a szatmári gavallérok. Megkérdezem a klub agilis vezetőjétől, Vidor kollegától: — Látom, jól megy a klub. Mi az oka ennek! Vidor kollega sóhajt egy nagyot: — Nem lehet a látszatra adni. A vendégeink kedvéhez nem férhet szó, sajnos, azonban mindebből a klubnak vajmi kevés haszna van. Nyolcszáz tagunk van, havi húsz lejes tagsági díjjal. Ebből a nyolcszáz emberből azonban csak százötven a fizető. Pedig a tagsági dij ellenében ingyen römi7,hetnek. bridzseznek, az a bor pedig, amelyet nálunk csakugyan tömegesen fogyasztanak, összevissza harminc lejbe kerül literenként. Az újságíróknak még ennyibe sem, csak huszonnégy lejbe. De különben is, nem muszáj fogyasztani. És a tagjaink szivesen is élnek ezzel a joggal. — Szóval — mondom — önöknél ingyen lehet szórakozni. Tagdíj van, de nincs, a kommerc- kártya ingyenes, a fogyasztás fiatal, a bor jó és olcsó. így aztán megértettem, miért mulatnak obTan féktelenül Szatmáron. Nem kerül pénzbe. Ámbár én azt a tanácsot adnám a szatmári újságíró klub tagjainak, hogy fizessék azt a huszlejes tagsági dijat s a romiért a tiz lejt, amig nem késő, mert a klub jelenlegi háromszázezer lejes adósságából maholnap hatszázezer lej lesz s akkor hol fognak lumpolni és táncolni a szatmáriak ingyen! A huszadik század csodája : egy színház, amely fényesen megy Hogy színházba is járnak a szatmáriak, még pedig estéről-estére megtöltik a nézőteret, azt is hamarosan meg tudtam érteni. Nem néztem ugyan végig egy előadást sem, azonban akikkel beszéltem, azok mind dicsérték a színészeket, az igazgató ambícióját, a friss műsort, főleg pedig a helyárak olcsóságát. Csakhogy mindez még nem tette előttem plauzibilissé a világcsodát: a szatmári színház jólmenetelét. Kezdtem tehát kérdezősködni. Egy karmester, aki spórol. Először Schreiber karmesterrel beszéltem, akit jól ismer a kolozsvári közönség is. Hozzá intéztem az első kérdést: — Mondja, karmester ur, megkapta a gázsiját! — Hogy megkaptam-e — és a derék karmester arca kipirosodott és olyan lelkesen magyarázott, mintha nem alkalmazott, hanem színigazgató volna —, persze, hogy megkaptam. Sőt, mutatok a szerkesztő urnák valamit. Ezzel már be is nyúlt a zsebébe és elővett öt-hat darab posti feladóvevényt. — Tessék megnézni, apránként tizenkétezer lejt tettem félre és küldtem el biztos helyre, hogy legyen valami kis pénzem a nyári szabadságra. — És mennyi a fizetése! — Nekem úgynevezett „sztár-gázsim“ van, tízezer lej. Nem látszik nagy összegnek, azonban Szatmáron olyan olcsón lehet élni, mint Erdélyben talán sehol máshol. (Itt is szereztem tehát egy dokumentumot arról, hogy Szatmár úgy al kalmazkodott a pénztelenséghez, hogy ténvlcge SELECT n ozGQ Európa lángokban (Egy bécsi NTAGYHATÁSU dráma, egy leány IN amerikai repülőtiszt tratttrténete) gédiája, aki a világháború folyamán halálosan beleszere- Főszerepekben: tett egy osztrák főhercegnőbe Charles Farrel, Madge Evans sen, a valóságban is olcsó lett). A feleségemmel együtt szállodában lakunk és penzió-szerüen, teljes ellátásért naponta hetven—hetven lejt fizetünk. Ugye, most már meg lehet érteni, hogy félre is tehetünk valamicskét. De még mindig nem tudtam megérteni ebből, hogy miért játszik telt házak előtt Szabadkai József szatmári társulata. Végre koncessziót kapott az ..ix’redenta“ direktor. Szabadkai Józsefről tudtam azt, hogy régi színigazgató, még „békebeli“, viszont arról is hallottam hogy évek hosszú sora óta nem tud koncessziót kapni bizonyos bebizonyitatlan és nevetséges „irredenta“ vádak miatt. Talán hat év után az idén sikerült először megkapnia a játszási engedélyt és Szatmár városi tanácsa szivesen kötött vele szerződést nemcsak azért, mert tőzsgyökeres szatmári polgár, hanem, mert szeretik és megbízható embernek tartják. Megkerestem tehát az egykori „irredenta“, de azóta megjavult színigazgatót. Szabadkai megfejti a csodát. — Tisztában voltam vele, — mondta Szabadkai direktor ur — hogy az idén nem lesz könnyű dolgom. Mindenekelőtt a legnagyobb nehézségnek az látszott, hogy olyan gázsi-standdal szerződtessem a színészeimet, amit minden körülmények között meg is tudok fizetni. Kitaláltam tehát a Szabadkai-metódust. Fix-gázsit csak a primadonnának és a karmesteremnek adok. A többi első rendű színészemnek pedig a következő ajánlatot tettem: kapnak egy létminimumot, amely háromezer lejtől négyezer lejig terjed. Ezt az összeget garantáltan megkapják minden hónapban. Akár megy a színház, akár nem megy. Minden hónap végén elszámolunk, átnézzük a könyveket, én, mint direktor és a színészek mint a színház társ- tulajdonosai és a fennmaradó tiszta jövedelmet bizonyos egység-kulcs szerint elosztjuk. A karszemélyzet tagjai kivételek, ők szintén fix-gázsit kapnak: kétezer és kétezerötszáz lejt. A színészek belementek az üzletbe. És nem is jöttek ki rosszul, mert a múl! hónapban a létminimumnak kétszeresét kapták meg. De ezt aztán pontosan és nem részletekben, hanem a megszabott terminusokon. , — Ambicionáltam aztán a jó előadásokat és ami a fő, minden uj darabot sietve megvásároltam. Pedig ez nem kis dolog, mert például a Zsákba macska anyagát csak hétezer lej előzetes beküldése ellenében tették postára. ION! FRANKENSTEIN (Ember, aki egy szörnyet alkotott) — Hátra volt azonban a dolognak kritikusabb fele: le kellett győznöm a közönség romboló közönyét. Hála Istennek, ez is sikerült. — Hát ezt hogy csinálta! — Előre kell bocsátanom, hogy már Zilahon és Nagybányán is tisztességesen ment a színház és egy fillér adósság nélkül vonultam be Szat- márra. Ez is valami, mert az eddigi szinigazgatók már kétszer is „leégtek“, amig főállomáshelyükre, Szatmárra bejöttek. Miután pedig a társulat megérkezett Szatmárra, ingyenes előadást hirdettem, csak meghívott vendégek számára. Be akartam bizonyítani, hogy érdemes támogatni a közönségnek a színházat. A mutatvány-előadáson aztán felhívást intéztem a nézőkhöz, hogy lépjenek be a „Színházbarátok Társaságába“. A bejegyzésért mindössze ötven lejt kértem, ennek ellenében pedig a tagoknak harmincszázalékos jegyár-kedvezményt biztosítottam. Az ötlet pompásan bevált, már négyszáz tagunk van s ez a szám folyton szaporodik. A színházbarátok olyan lelkesen állottak a színház mellé, hogy az egyenesen megható. Nincs olyan este, hogy százötven-kétszáz ilyen színházbarát el ne jönne a színházba. — És a mozik konkurenciája! — Erre is megvolt az ellenszerem. Az első hetekben vasárnap délelőtti matinékat hirdettem, úgynevezett mozi-helyárakkal. Azt tapasztaltam, hogy a közönség nem nagyon érdeklődik s már azon gondolkoztam, hogy a céltalannak látszó matinék tartását abbahagyom. Véletlenül kezembe kerül egy újság. Látom benne, hogy a mozi is matinét hirdet vasárnapra, nyolo lejes átlag-helyárakkal. A fejemre ütöttem. íme, itt van a kutya eltemetve. A következő vasárnapi matinét már tiz lejes árakkal hirdettem s a színház az utolsó helyig zsúfolásig megtelt. Kiderült, hogy amikor a közönségnek egyenlő teltételek mellett kell választania a, színház és mozi között, a színház marad győztesként a porondon. Itt már be is fejezhetném a szatmári titkok megfejtését, de záradékul még valamit idejegy- zek abból, amit Szabadkai elbeszélt: — Az is nagyon fontos, hogy pontosan kezdem mindig ne előadást. Ha félkilencre jelzem a kezdeti időt, akkor hajszálnyi pontossággal fel is gördül a függöny fél kilenckor. Tizenegy órakor pedig már vége van az előadásnak. Az embereknek arra is marad idejük, hogy reggelig jól kialudjék magukat. Ezeket az érdekes tapasztalatokat hoztam magammal Szatmárról Vájjon nem tanulhatna egyszer Kolozsvár is Szatmártól! (sz.) Színkör Mozgó 13 Csütörtökből 3, 5, 7 ős 9 kor: NAPSUGÁR Martha Sggerth Keí^aimTIiiraie Verebes Em** Fritz Kämpen Zenéjét szerezte: kínra hám Pál öt ul-áferaftóm-sláger
