Keleti Ujság, 1932. november (15. évfolyam, 252-276. szám)
1932-11-13 / 262. szám
8 KeletiUjsizg XV. ÉVF. 262. SZÁM. Ha az esti gyorssal utazol Bukarestbe — csíné ÍJ efőöd végrendeletet... Világéletemben rossz menetrend-szakértő voltam. Ez az időszakonkint megjelenő könyvecske mindig tabula rasa volt előttem. Ha mázom, a vonatok indulását és érkezését a hotelportástól kérdezem meg. Ök kívülről ismerik a menetrendet, Kolozsvárról a bukaresti gyors este 7 óra 57-kor indul. — Vigyázzon kérem, — figyelmeztetett az udvarias portás, — egy fél órával előbb menjen ki az állomáshoz, ha ülőhelyet akar kapni. Tehát egy fél órával előbb mentem ki az állomásra. A vonat még nem érkezett meg, tehát türelemmel és ugrásra készen állottam. Csak az volt a baj, hogy rajtam kivül még huszonöt utas állt ugyancsak ugrásra készen, tehát az volt a legfőbb gondom, hogy jól helyezkedjem és ugyancsak utazni akaró polgártársaimat ügyességgel, fizikai erőmmel legyőzzem. Az volt az impresz- fzióm, mintha egy sportversenyen volnék. Huszonöt ember helyezkedett angora állásba. Az volt a kérdés, ki ugrik a leggyorsabban és jut fel a megváltó vagonokba legelőbb. „Még az ülőhelyet is ellopják“... A gyorsvonat másodpercnyi, pontossággal robogott be. A sípjelre mindenki megmozdult. A vonat még meg sem állt, háborúba dlő rohammal tört mindenki az ajtók felé. Mint kitűnő tornász, elsőnek értem a másodosztályú fülkébe, de nagy csalódással állapítottam meg, hogy mint első is lekéstem. Minden ülőhely el volt foglalva. Akik utánam jöttek, már a vonat folyósójára is alig fértek be. — Mondja még valaki, hogy nem megy jól a vasútnak! Ez a megjegyzés hangosan szaladt ki a szá mon és a kedélyesen bosszankodó utasok egyöntetű kórusban adták meg a kiszólásomra a választ: Még az ülőhelyeket is ellopják... Az egyik ismerősöm megkérdi hová utazom! —- Bukarestbe, — adom meg a választ. 17 — Eossz vagonba szállt fel, mert ezt Tövisen lekapcsolják. Csakhamar megtudtam azt is, hogy a direkt bukaresti vagonokban még életveszélyesebb a tolongás. Ha egy kövér úr nem lépett volna a tyúkszememre, még ebbe is beletörődtem volna, de igy határozottan elborult az arcom. A folyó són állni órák hosszat, talán Bukarestig, ezt még az én edzett idegeim sem bírják ki. De a fülkéből egy ismerősöm kiszólt: — Vigasztalódjék, kiszállok és átadom az ülőhelyem. Megvigasztalódtam. A gyorsvonat megálló helyein újabb utasok szállnak fel és a folyósokon mint a sózott heringek, szuszogunk és izzadunk és elmélkedünk arról a bölcs vasut- politikáról, amely a vonatokat úgy állitja össze, hogy egyes vonalakon életveszélyes a tolongás és más vonalokon pedig az ürességtől konganak a vagonok. Hát csoda, ha a CFR ráfizet?! Másodosztályú állójegy... Tövisre rendes időben érkezünk m°g. Ttt le kell szállni és át kell ülni bukaresti kocsiba. Igen ám, de ott is életveszélyes a tolongás. Egyetlen állóhely sincs, nem is szólván ülőhelyekről. Végigjárom a kocsik előtti perront és személyesen győződöm meg róla, hogy nincs sehol hely. Valaki, egy ismerősöm felém kiált: „Szerkesztő úr is másodosztályú állójegyet váltott?“ Hallgatok, mert semmi kedvem viccelődni. Később megtudom, hogy az aradi gyors egy vagonját fogják a bukaresti gyorshoz, amelyen mi utaztunk, hozzákapcsolni. Újból megismétlődik az a jelenet, amelynek a kolozsvári állomáson szenvedő hőse voltam. A vagonból kipakolt utasok ismét sorbaállnak, ugrásra készek és mindenki lökdösi a másikat, nehogy megelőzzék. Azt hittük, ljogy egy uj másodosztályú kocsit csatéinak a bukaresti gyorshoz, de csakhamar kiderül, hogy az aradi gyorsról lekapcsolt másodosztályú szerelvényt szánták nekünk. Mindennap két óra... Az ar.adi gyorsnak a múltban egyenes csatlakozása volt Bukarest felé. A CFR azonban ráfizet és spórol. Most nincs egyenes csatlakozás, az Aradról délután három órakor elinduló gyors este nyolc órakor érkezik meg Tövisre és a hideg őszi időben két óra hosszat kell várakozni arra, hogy a lecsatolt szerelvényt a Kolozsvárról jövő gyorshoz akasszák. De azt is megtudjuk, hogy a csatolandó szerelvény sem üres és mi kolozsváriak és nagyváradiak, akik Tövisen átszállni akarunk, nem kapunk uj szerelvényt sz A bukaresti gyorshoz 10 percen belül az Aradról lecsatolt kocsit hozzáillesztik. Hiába álltunk lesben, hiába volt minden izgalom, egy már zsúfolásig megtelt kocsit illesztettek a Kolozsvár felől jövő gyorshoz. Alig tudtunk állóhelyet kapni s még mai napig sem tudóm, hogy mi történt azzal a 20—25 utassal, akik a kolozsvári gyorsról Tövisen leszálltak. Azt hiszem, hogy jórészük a tövisi pályaudvaron maradt. Boldog ez a Segesvár. A folyósón egy aradi cukorgyáros mellé kerülők, aki izzadt homlokát törüigetí és olyan választékos szavakkal aposztrofálja a CFR-t, hogy jobb lesz elhallgatni. Csakhamar megtudom, hogy a valamikor dúsgazdag cukorgyáros, aki több száz munkását leépítette, maga utazik és inkasszál. Segesvár mellett robog el a vonatunk. A cukorgyáros maliciózusan megjegyzi: — Boldog ez a Segesvár! — Miért? — fordulunk hozzá csodálkozva. — Még mindig a helyén áll. Hol tartunk mi már azóta? Mindenki elhagyta a régi helyét. Én még néhány évvel ezelőtt ilyenkor odahaza kényelmesen pihentem és ma mint egy esett vlgéc, Kabát szép! Kabát jó! Kabát olcsó! HOL? HOL? Cluj-Koiozsvár, Calea Regele Ferdinand No. 21. bőröndökkel, úti táskákkal utazom az éjszakában egy kis városkába, hogy néhány ezer lejt inkasz- száljak, Ha ez sokáig igy tart, a jövőben nem Segesvárra megyek, hanem végérvényesen — tönkre. A gyorsvonat nagyot zökken, az összezsúfolt utasok egymás oldalát lökdösik, fülledt a levegő, egy gyerek sir az anyja ölén, az egyik utas veszekszik a kalauzzal mert a tolongásban elveszítette a jegyét, és rohanunk állva, fáradtan és álmosan, az áporodott levegőben izzadva Bukarest felé... (—s.) mit mondott Hegedűs IMndor a pesti banketten ? Egy levél, amely egyfeesi válasz: is az Universal állandó irredenta-kiáltásának — Mit tadnak a mai Magyarországon az erdélyi magyarság küzdelmeiről ? A Magyar Kisebbség, az ismert és kitűnő nemzetpolitikai szemle szerkesztőjéhez, Jakabffy Elemér dr. képviselőhöz, a lap 10 éves jubileuma alkalmából „jubileumi level“-ct intézett, amelyben elmondja, mit mondott a filléres vonat, bankettjén egy budapesti urnák, aki erdélyi dolgokról érdeklődött nála. Ebből a levélből vesszük át az alábbi érdekes részletet: — Ma nálunk egy- uj nemzedék nő fel, amely Rákóczi Ferenc és Petőfi Sándor ne: vét nem ismeri, amely nem érzi, hogy neki kötelessége Budapestre is ellátogatni, ahol Szt. István jobbját őrzik, ahol Mátyás temploma áll és Kossuth Lajos hamvai nyugszanak, ahol a magyar művészet, tudomány és irodalom turbinái dolgoznak és árasztják ki magukból az életet, a folytonosságot, a fel: ujulást. Egy nagy erdélyi román iró, Slavici János adta ki ezelőtt negyven esztendővel a jelszót, hogy a kultüra napja minden román ember számára Bukarestben kel fel. Ez természetes volt. És éppen ilyen természetes, liogy a múlt és jelen magyar kultúrájának tárháza: Budapest. Nincs elfogulatlan és ész- -zcl gondolkozó román, aki ezt ma már irredentizmusnak tartaná. Persze nem tud mindenki Budapestre jönni és igy reánk várna otthon a feladat, hogy azt az elemi ismeretet megadjuk a magyar tömegeknek, mely okvetlenül szükséges ahhoz, hogy a magyar kultur- közösség részének érezze magát. De miért beszélek a falvak népéről vagy a városi kisemberről. Talán mi intellektuellek sokkal többet tudunk önökről? Egy-egy hangosabb zengzésü politikus neve, egy-egy nagyobb színházi esemény, vagy színpadi csillag, talán egy-egy sport-sztár neve felrakétázik előttünk, de ezzel készen is vagyunk. — Am, jó uraim, nekünk nincsenek is meg az eszközeink arra, hogy a megismerés és tájékozódás munkáját elvégezzük. Elvégre mi egy más nemzet nacionalista milliőjében élünk, amelynek iskolái, intézményei, politikája nem kinálnak fel semmit abból, ami a magyar kuituregység múltjának és jelenének tartozéka, roppant gazdasági gondjaink pedig idegeink és elporzott anyagi erőnk végső tartalékát igénybe vették. De mit szóljunk viszont ahhoz, hogy önök itt Magyarországon éppen olyan keveset tudnak rólunk, romániai magyarokról, sói ha jól megnézem: talán még sokkal kevesebbet. Találkoztam' intelligens emberrel, aki azt mondta, hogy Nagyszalonta, Arany János születési helye, Csehszlovákiában van. Éppen ezen a banketten kérdezte meg tőlem valaki, hogy Nagyváradon beszélnek-e magyarul és vannak-o magyar kínok? b olt már csevegésem politikusakkal is, aki azt kérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mi is az a kisebbség, amiről ő olykor olvasni szokott. Nem hiszem, hogy akadna ezer ember közül egy* akinek az erdélyi magyarság törekvéseiről sejtelme volna. Tanult emberek, akik szegyeinek, ha Anglia pártharcairól nem lennének tájékozva, tudatlanul bámulnak annál a témánál, hogy a magyarságnak van-e Romániában politikai pártja és ha van, hogy hívják és ki a vezéréé A mi küzdelmeink, fájdalmaink, harcos éjjeleink és nappalaink krónikája nem érdekli őket. Van-e a magyarnak földje, rétje, iskolája, temploma, kenyere, pályája — nem tudatik. Egy-egy ünnepi szónoklás elhangzik kormáriyférfi-ajkakon vagy pai’lamentben rólunk, de a kisebbségi sors nem ünnepi cécó, hanem a mindennap küzdelme, a kisebbségi kérdés, amint Masaryk elnevezte, a hétköznapok humanizmusa, „Humanität der Werktage“ és igy rólunk mindennap kell gondoskodni. Nem hiúságok szeh löztetése ha azt kérdezem: fel tudná-e sorolni önök közül bárki Románia magyar képviselőit? Nem is mindent, csak kettőt^ hármat! Nem_ tréfa, hogy legutóbb Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Katholikus Státus elnöke, levelet kapott valamelyik ügyben egy buda/pesti katholikus vezérférfitől és a levelet az illető Császár Elemérnek címezte, tehát legfeljebb harangozni hallott ő is valamit az erdélyi magyar kisebbség egyik vezetőjéről. — Igen uraim, önöknek sejtelmük sincs a magyar kisebbség sorsáról, életéről, aspirációiról, a százezrek nem foglalkoznak velünk abban az országban, ahol pedig a magyar kisebbségi kérdésnek olyan specialistái élnek, mint Wlaşsich Gyula, Mengele Ferenc, Baranyai Zoltán, Buza László és még többen. — íme itt egy folyóirat, a „Magyar Kisebbség“, amely most érte meg fennállásának'tiz éves jubileumát. Tiz esztendeje iria és szerkeszti ezt úgyszólván egyedül Jakab- ffy Elemér, volt magyar országgyűlési képviselő, jelenleg a bukaresti kamara tagja, azért, hogy legyen egy nívós, de mégsem nagyképii és magvas, de mégis népszerű .kiadvány, arnelvből kiáradjanak iporkodásunk, vágyaink és harcaink sugarai, hogy abban megfürÖdjünk és uj erőre kapjunk. Tíz éve járja Jakahffy Elemez a nemzetközi kisebbségi kongresszusokat és azoknak anyagából ad bátorítást ennek a folyóiratnak az oldalain a mi kisebbségi küzdelmeinkhez. A Népszó- vétség olvasótermében ott van ez a folyóirat, de 'önök, magyar testvérek, nem. ismerik, soha nem hallottak róla. las mi tartunk po- hárköszönfőket magyar-román kultorcseréről, mikor önmagunk heroikus vonaglásait nem láttuk meg, mikor egymástól is távol állunk és ha hallunk mégis valamit innen-onnan, akkor mint holmi napkeleti exorikumra meglepődve csapjuk össze a kezünket... —o—
