Keleti Ujság, 1932. március (15. évfolyam, 50-74. szám)
1932-03-02 / 50. szám
XV. ÉVF. 50. SZÁM. jttwií r° -» °R1JW-~^r7aiB,n i, i Kumüjsm 5 Tizenhat őtszázlejes a táblai tisztviselőnő asztalán Szállongó pletykák, amelyek most ötezer lejébe kerülnek Csonka Jolánnak — Adott-e pénzt Mérő bankigazgató felesége a léprecsalt nőnek ? (Kolozsvár, február 29.) Ezelőtt egy évvel nagyon sokat suttogtak a kolozsvári bíróságokon egy kitörni készülő botrányról. A rendőrség zárt ajtók mögött, a lehető legnagyobb diszkrécióval hallgatta ki Csonka Jolánt, a kolozsvári táblai főügyészség letartóztatott tisztviselőnőjét. Ügyes trükkel sikerült tetten érni a hivatalnoknőt és lefoglalni azokat az ezreseket, amelyeket abból a célból vett át egy bizonyos egyéntől, hogy érdeklődni fog egy letartóztatott ügyében. Erre őt fogták le s bezárták az összes ajtókat kihallgatása tartama alatt, mert a tisztviselőnő kereken kijelentette a rendőrségen, hogy egy másik ügyben magának Dumitriu táblabirónak, a vádíanács elnökének adott át nagyobb összeget, hatvanezer lejt, hogy az kedvezően döntsön az ő protezsáltja felett. Persze, hamarosan kiderült, hogy Damitriu táblabirónak semmi köze sem volt az egész dologhoz, hogy Csonka Jolán azzal az állítással, hogy pénzt adott át neki, csak magát akarta menteni s Dumitriu táblabirót később mégis áthelyezték Temesvárra. Csonka Jolán hosszú ideig volt tisztviselője a táblai főügyészségnek. 1931 első hónapjaiban az a hir terjedt el, hogy Mérő József bankigazgató, aki a Tímisiana hamis bukása miatt került a kolozsvári ügyészség fogházába, Csonka Jolán közbenjárására szivhatta ismét a szabadlevegőt. A kósza hírek szerint Csonka Jolán 100.000 lejt vett át Mérő feleségétől s ő intézte el, hogy elhagyhatta a fogházat. A rendőrség is tudomást szerzett a híresztelésből s Draghiciu Aurel, a bűnügyi osztály főnöke Bireescu dr. ügyésszel együtt ravasz tervet eszelt ki Csonka Jolán leleplezésére. A terv eszköze egy Nagy Gábor nevű detektív és 18 darab őtszázlejes volt, amelynek sorszáma pontosan fel volt jegyezve egy papírlapra, amely Bireescu ügyész tulajdonában maradt. Az ötszázlejesek ugyanis szin- tén az ügyészéi voltak._____________________ Nagy Gábor, a kapott megbízáshoz biven Jelentkezett Csonka Jolán Linczeg-utcai lakásán s miután meggyőződött arról, hogy senki sem hallgatja ki a beszélgetést, előadta a nőnek, hogy szüksége lenne bizonyos adatokra egy Buzogány Márton nevű előzetes letartóztatásba helyezett vádlott ügyében Csonka Jolán kész volt mindenre. — Mindenesetre hálás leszek — vált el tőle a szerepét kitünően játszó detektív s másnap már jött is a hála jelével, a 16 megjegyzett öt- száziejesse), amelyeket minden szó nélkül lehelyezett Csonka Jolán elé — mindez a nő magánlakásán történt — s azután anélkül távozott, hogy bármiről is érdeklődött volna. Röviddel Nhgy Gábor látogatása után megjelent Csonka Jolánnál Draghiciu rendőrigazgató, s azonnal annak a pénznek az eredete felől érdeklődött, amely még mindig az asztalon feküdt. Csonka Jolán, vonakodott megmondani, kitől és miért kapta a pénzt, de mikor Draghiciu igazgató felvilágosította, hogy ő van a leginkább tisztában áz egész dologgal, nem folytatta tovább a támadást. Ekkor került a rendőrségre és ekkor vallotta, hogy a Mérő-ügyben hatvanezer lejt adott át Dumitriu táblabirónak, abból a százezer lejből, amelyet Mérő feleségétől kapott. Csak néhány napig tartott „letartóztatása. Szabadlábra helyezték, de egyben felfüggesztették hivatalától. A kolozsvári törvényszék II. szekciója hétfőn tárgyalta az ügyet rendkívül nagy érdeklődés mellett. Csonka Jolán elegáns téli kabátban s önérzetes fellépéssel jelent meg a bíróság előtt. Két vádpont szól ellene. Az egyik a megvesztegetés vádja, amelyet azzal követett el, hogy nyelcezar lejt vett át Nagy Gábortól, az azsán- provokatörtől. A másik vád csalás, amely abban áll, hogy kicsalta Mérő Józsefnétől a 160.000 lejt azon a címen, hogy azt Dumitriu táblabirónak adja át, holott ebből semmi sem igaz. Ezt mondja most maga Csonka Jolán is. — Nem igaz, hogy bármi pénzt is adtam volna Dumitriu táblabiró urnák. A rendőrségen csak azért vallottam igy, mert azt hittem, hogy akkor azonnal szabadon fognak bocsáj- tani. Mérőnétöl egyáltalában semmi pénzt sem kaptam. — Az áll itt a dosszárban, hogy három kalapot és egy selyemruhát is kapott tőle, — szakítja félbe dr. Éossu elnök. — Ez igaz, de úgy hagyta azokat a lakásomon, hogy nem is tudtam róluk. — És hogy volt a nyolcezer lejjel? — Még csak vissza sem utasíthattam a pénzt, olyan gyorsan lépett be a lakásomra Nagy Gábor s tette elém az őtszázlejes csomót. Letette s máris távozott, úgyhogy az első pillanatban nem is voltam tisztában azzal, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Azután elhatároztam, hogy azonnal vissza fogom adni, ahogy találkozom vele, de a rendőrségi letartóztatás oly gyorsan jött, hogy ezt sem tudtam végrehajtani. A bíróság tanukat hallgat ki. Tanukat arra nézve, hogy milyen becsületesen látta el Csonka •Jolán a dolgát a főügyészségen, Nagy Gábort is, aki pontosan előadja az inscenirozás egész történetét. Az ötszázlejesek megjegyzésétől kezdve addig, amig azok Csonka Jolán asztalára kerültek. A koronatanú, Mérő Józsefné nem jelent meg. Csak a vizsgálóbiró előtti vallomását olvasták fel, amelyben az asszony mindent tagad, ami megvesztegetésre vonatkozik. A kalapokat és a ruhát elismeri, de semmi mást. Az ügyész büntetést kér, mig dr. Nistor és dr. Dunca védőügyvédek egész egyszerűnek tartják az esetet s miután megjegyzik, hogy az azsanprovokatőrség a legcsunyább módszere a nyomozásnak, egyöntetűen felmentést kérnek. A bíróság bűnösnek mondja ki Csonka Jolánt megvesztegetés vétségében és ötezer lej pénzbüntetésre ítéli. A csalás vádja alól felmentik. Az indokolás szerint azzal, hogy már azzal a ténnyel, hogy mikor a detektív háláját emlegette, elfogadta az ajándékot, bebizonyult a megvesztegetés. Az Ítélet ellen az ügyész súlyosbításért, Csonka Jolán ártatlansága meg nem állapításáért fellebbezett. un............ii ........... Orvosképzés! Orvosi Hetilap mutatványszámot kérjen Lepa- getól, Kvár, orvosi könyvjegyzékeket szintén. némi jogom élni és valami kis érdemet talán én is szereztem arra a kenyérre egynéhány megpróbáltatással ebben az életben! Ellököm magam a fától, égig lobog bennem a méreg, e pillanatban olyan éhes vagyok, hogy megrágnám a deszkát s kemény könyökkel bedolgozom magam a tömegbe. Gyorsan megy, mert dühös vagyok, Féltem a falatomat s látom, a kislány szinte mániákus gyerekerő- könnyüséggel megint közelebb lopakodott a kenyérhez, mintha hátulról valaki hajtaná. Ki hajtja ezt? Lüktet a halántékom s eltipornám. Hamar ott vagyok az ablaknál, sietnem kell, mert versenyfutás van itt, komoly arcot vágok s mint egy rendes, családapa-forma munkás-ember állok az ablak elé. — Nem kaphatnék két krémes rétest? De minden idegem feszül, hogy gyerünk, gyorsan ezzel a mókával, mert vége a kenyeremnek s a nyolcadikat már lehet látni az üzletből. A segéd rámnéz. — Meg van maga bolondulva? — kérdi vigyorogva. —- A Zserbó ott van a Gizella-téren, talán oda méltóztassék. — Kikérem magamnak! — mondom dühösen. — Tanuljon tisztességet és különben is. micsoda finom péküzem az, ahol még krémes sincs? A feleségemnek akartam... De már ugrik bennem a türelmetlenség, hátulról is tolnak, lépek odébb, a kabátom szárnyát kitárom, hogy hamar készen legyek a feladattal, meggörnyedek egy kicsit, balkezemmel nyúlok a kenyér után, megfogom és vinni akarom, de vele együtt megfogok egy kis csontos kezet is. Csikoritok. Hát meg vagy, gyere csak, gyere velem, tacskó, gyere, gyere, a sötétbe a bódék közé, ez a vacak kis kezed nekem csak mint a pille, gyere, most leszámolok veled, aljas kis csavargó, kapcabetyár! Kezet és kenyeret fogva huzom magammal, nem ir- galmazok. Keményen szorítom, aztán jobb kezembe markolom a kenyeret s beleharapok azon mód, hogy ezzel is bebizonyítsam a tulajdonjogomat. (Vége köv.) hét nagyobb az öklömnél, olyan fintort vágok utánuk, mintha egy trigonoumetriai ábra len ne az arcom. Csupa tetterő vagyok, biztos várakozás, vadász mindössze, pontos céllövő, aki a vadra vár, sport az egész, erőjáték, olyan ka- maszos tréfa. A bicegszem többet ér, mondom, mint az egész piac! Két urforma jön. Egy csoport munkásember, asszonyok, lányok a gyárból s a mozgalomban igazán nem mondhatom, hogy boldogtalan vagyok. Olyanokat mondok a lányoknak, hogy csak! Megkezdődik a pék körül az esti roham, mind többen érkeznek, s egy kis lány jön, olyan rongyoska és kopottka és didergő, olyan kis sápkóros vacak, mint mi hívjuk, ha úgy fiatal férfiak együtt vagyunk, kék kendő van a fején fehér pettyekkel, valami rossz szvetter, a szeme szürke, az álla hegyes, a kis keze hosszú, csontos és sovány — a kezeket Veri meg legelőször a nyomorúság — s az arca olyan, mint egy család elpöttyentett sírása. Valami olyan panasz, olyan belső panaszkod- nivaló, amit, mielőtt elmondana, lenyel az ember. Tartogat, mert talán ez a lenyelt panasz az ereje, tizenöt éves ha lehet, de csak én tudom, mert jobban ismerem a nyomorúság arcát, mint a rendőrorvos s ez a kislány nem mutat tizenkettőt. No mindegy, gondolom, van errefelé ilyen seregszámra, nem újság és nem uj néznivaló, nem is én intézem a népjóléti tárca ügyeit, igaz-e? Kiki, ahogy tud, boldogul s érzem, hogy az önzés lesz hovatovább a legszebb erény, mert megerősödik tőle az ember s mostanság ugyancsak kemény legényekre van szükség, A kislány megáll mellettem talán öt lépésnyire, körülnéz, aztán közelebb jön s megkérdi: — Kérem szépen, hány óra lehet? A fenét! — Ja, fiam — mondom neki — nincsen toronyórám, csillagok meg nem jöttének, de talán fél hét körül állunk ebben a cudar télben Megáll, elhúzódik tőlem, összefogja magát s ő is elkezdi nézni a péküzletet, mint én. A kis orra lassan kifényesedik, mert hideg van s a cugoscipője fülei elől hátul elállnak, mint a rosszul alkalmazott sarkantyúk. A szeme fényes, mint a rom; most látom, kék. ügy néz rám, mintha félne tőlem. Zavar egy kicsit, ahogyan ott áll s merően nézi az üzletet. Ha ez észrevesz valamit, még kiált, bejelent vagy valami. Gyerek. A teremtésit, alkalmatlan társ ilyen manőver előtt. Egyszerre keservesebb a világ s hogy itt van mellettem, kellemetlen lesz az éhség is. Hirtelen feltámad és megfacsarja a gyomromat. Sünden bajom eszembejut s érzem, hogy hideg van. Szúrós szemekkel nézek a kislányra s az eloldalog. Eláll a pékbódé sarkához az árnyékba s mint egy kis fagyos, leöntött macska meghúzódik és les az ablak felé. Úgy érzem, a kenyeret, amelyre nekem fáj a fogam: a kilencediket, Nem tudom, mit akar, mit vár és miért van itt. Nem nézek rá, ki akarom dobni az eszemből a képét, de nem sikerül. Odaforditom a fejem és farkasszemet nézek vele hosszú per eekig. — Takarodsz onnét! — gondolom magamban, — Takarodsz a szépapád busulásába! Mert nyugtalanít és éget az arca, olyan tekintete van, mint egy haldokló, szép kis kölyökállatnak s olyan mozdulása a görnyedés- ben, mint egy szomorú nőnek, anyának vagy Isten udja, kinek. Érzem, hogy az ellenfelem, le szeretném rázpi s úgy nézek rá, mint a vasvilla, dühösen, mint ellenfélre-szokás. Sokan vannak már a pékbódé ablakánál, egész tömeg s a kislány lassan egy lépést közelebb csúszik a kenyér felé. Lobbot vet bennem az indulat és a préda féltése. Ember vagyok és éhes vagyok és olyan az éhes ember, mint az állat, ha bántják. Hohó. mondom, ez a kis vakarcs is az én tervemmel dolgozik, az árnyék ban levő kenyér neki is feltűnt, hamar kitanulta. Hanem én is itt vagyok, fiam s az a kilencedik kenyér már félórával élőbbről az enyém, mint a tiéd, nekem arra opcióm van és megütlek, ha hozzányúlsz! Talán nekem is van
