Keleti Ujság, 1932. február (15. évfolyam, 25-49. szám)
1932-02-11 / 33. szám
XV. ÉVF. 83. SZÁM. KeiejtUjsag 7 7lz utolsó nóta A legény azt mondta: „Szeretlek“. A leány válaszolt: „Szeretlek“. Egyikük se tudta, mit beszél, csak érezte. De hiszen mi is csak a nevét tudjuk: szerelem. Egyszercsak átjárja minden atomunkat, mint az illat a virágot és a virág is csak halálával szabadulhat meg az illatától. Valami fájó, édes, aranykábulat, soha meg mm fejthető misztérium, a szépség megszállottsága, minden világok fölé emelkedés, mikor egyetlen ujjérintéssel mindent elvarázsolunk magunk körül, csodás hatalom, melyet úgy nyerünk, hogy Isten mosolyogva egy kis időre átengedi az uralkodást a menyország, vagy a pokol fölött, vers, melynek rimei a minden ségben csengenek, öröm, amely fáj és fájdalom, ami öröm, pihenés pár percig a halál koponyáján... , A tánc állott, a cigány húzta a csűr sarkában, a hold fölöttük hallgatta, csak ez a pár pillanat volt az övék. Az életük már el volt határozva. Az udvaron már fogták a lovakat... A klánéta utolsó hangja élesen felsikoltott, a párok elernyedtek, a tánc szédületes ritmusa megállóit. A legény megfogta a szép fehérnép kezét. — Te hónap a pap elé állasz. Most jere esküdjünk meg ketten és odavonta a cigány elé. A falu népe körülfogta. Tudta mindenki, hogy itt most esküvő lesz, halálos szomorú lakoda lom, csodás, naiv, drága szertartás. A cigány fekete ajkához illesztette a klánótát és a többi „sáros kezű magyar“ mögéje sorakozott. A legény felintett: — Az enyimet! A nóta felzendült a fiú ajkán: „Neköm senkim rajtad kívül Nyájas, víg örömöt nem szül, Nem fújnak oly fagyos szelek, Hogy tógöd elíelejcselek ihajja...! Nem birta folytatni csak reszketett fehéren. A leány felnézett a fiúra, egész arca átváltozott, ahogyan folytatta: Sir a szemem mindakettő, HuU a könnyem, mint az eső, Hull ölembe, hull a földre, HuU a gyászos kebelemre. Ihajja...! A legény megingatta a fejét, egy kicsit nézte a csűr földjét és minden nagy fekete ködbe borult előtte. Már nem is énekelte, csak panaszolta: Talán meg vagyok átkozva, Isten előtt ostorozva... Isten előtt, ember előtt, 8 az én kedves rózsám előtt... Az ősi különös székely dallamok elszórod tak az éjszakában. Legények, leányok úgy hall gatták, mintha templomban volnának, a szi vükből édes patakok indultak, s kivül a fekete magasságokba felnyúló varjukárogón szun ditó bagoly csak bólintott az uj versre: Felsütött a nap sugára Az én rózsám ablakára. Vájjon annak mi az oka, Az enyimre nem süt soha!.»- Oh beh igazad van! — bucsálódott egyik vénasszony. Hát hogyne volna igaza. Cudar világ biz ez! Miért van az, hogy akik egymást ennyire szeretik, azokat eltiltják egymástól? Amiéit, szegény, kudus legény? Ott a két erős karja, s a szép természettye... Minek egyéb Hiába! Ezön mán nem lehet segíteni. Tudják mindaketten. Azért aszondja a legény, hogy: Szerettelek, azt megvallom, De már annak vége vagyon. Vége vagyon szerelmünknek, Teljék kedve irigyünknek!... A leány nem birja tovább, felcsnklik. A fin mintha megsajnálta volna a goromba szóért, szépen, finoman hozzáérinti a fejét a leány fejébe? és igy vigasztalja: Nincs annyi csepp a záporban, Sem katona a táborban, Sem fortély a menyecskében, Mint bánat az én szüvemben... Most hirtelen szerelmük régi, boldog, titkos ideje jut az eszébe, mikor egymásra találtak... Elé is hozza neki... Titkon tárták egy ösvenykőt, ülőn rózsám hozzádjárék... Itt hirtelen megbicsaklik, az emlék boldog sága újból elsetétedik, mert... Irigyeim eszrevötték, ösvénykér'öt elkertölték. Nem deszkával, nem karóval, Hanem rágalmazó szóval... Egyikük se birja tovább. A többi legény, leány szive is csordultig telt. Az utolsó verset már együtt énekeli mindenki, mint a görög tragédiák kórusa: ,-Ş ^ Jero rózsám túl a högyön, oda es csak lábujjhögyön! Ott várlak a kis kapuba, Zárj bé ölelő karodba!... A varázs hirtelen szétfoszlik. A hajnal pi- rossága felver a hegyek mögül. Itt van az élet hideg, különös reggele, fel kell ébredni. A leány szekere csörömpölve előáll s egy kemény, haragos ember kiszakítja a fiú karjai közül. Az csak ernyedten néz utána... Mások is felszedelőzködnek, a tánöueioszlik. Kezdődik az élet, a valóság, a gondok, a kenyér újra igába hajtják a népet és szétszakad a himes fátyol a sziveken... A legény megtántorodik és elindul egyedül... A kocsma előtt megáll, kissé gondolkodik és hirtelen elhatározással befordul az ajtón. — Aztán ivott, ivott, szakadatlan — mondja az öreg Tóth Vilmos, aki a nótát és ezt a históriát lejegyezte és soha többet ki nem józanodéit. Soha többet ki nem józanodott... Ilyen finoman, ilyen megértő szeretettel adja tudtomra, hogy a legény megőrült. Szótlan, csendes árnyék lett örökre belőle az utolsó nóta után... xüsórákos. —rő. Nyári pofonok téli epilógusa, amelyet az ügyészi vádbeszéd ötévi börtönnel akart emlékezetessé tenni Nyugdíjas katonatiszt és őtöefővas orvostanhallgató töhüpotonos afférja (Kolozsvár, február 9.) Strejan Vasile. nyugdíjas állományú katonatiszt ezelőtt két évvel egy derűs nyári délutánon a sporttelep mellett, a Szamos partján elhelyezkedve, kedvenc szórakozásának, a halászásnak hódolt. Bizonyára azok is tudják, akik nem próbálkoztak még ezzel a rendkívül mulattató Időtöltéssel, hogy a halászathoz elsősorban nyugalom és zavartalanság kell. így tehát meg lehet érteni Strejan ur felháborodását, mikor egyszerre észrevette, hogy halászterületén egymás után kisebb-nagyobb kavicsok hullanak a vízbe s ijesztik el a horogra vágyakozó halakat. Egy ideig nem vette célzatosnak a dolgot, de mivel a kövek egyre sűrűbben hullottak s egyik-másik öt magát is érte, megfordult, hogy megállapítsa a kö- dobáiók személyét. Hamarosan rájött, hogy néhány szemtelen fiatal gyerkóc szórakozik az ó rovására. Mint volt katonatiszthez illik, erélyes léptekkel ment a teniszpályára, ahol a gyerekek labdaszedöi tevékenységet folytattak s az ott tartózkodó játékosoktól azt kérte, hogy hozzák eléje a delikvenseket. Az egyik játékos, egy ötödéves orvostanhallgató, megtagadott minden segítséget s arra szólította fel a halászbotját kezében szorongató öregebb urat, hogy hagyja el a pályát, amely az ö tulajdona. „Nem tudja kivel beszél.“ Eehet, hogy ezt nem a legudvariasabb formában cselekedte, mert a nyugalmazott katonatiszt rendkivü’ dühbe jött. — Hogy lehet ilyet mondani nekem. Nem tudjr hogy kivel beszél? — Az egyáltalában nem érdekel. Tessék lemenni a pályáról. Strejan ur erre teljesen kijött béketüréséböl s nem látván más megoldási lehetőséget, egy meglehetős messzehangzó pofont adott az orvostanhallgatónak. Ez volt a veszte. Ugyanis a fiatalember szintén a könnyen robbanók fajtájához tartozik s a nyugalmazott katonatiszt bizony kamatos-kamattal — mondhatni uzsorakamattal — kapta vissza az arculcsapást. Any- nyira, hogy nem Is tudta a saját lábán elhagyni a teniszpályát. Könnyebb agyrázkódás. A békés nyári délutáni „sporteseményről“ látleletet vétetett fel s az nyolc napon túl gyógyuló kisebb- mérvű agyrázkódást állapított meg. Erre támaszkodva sz orvosr.övendeket súlyos testi sértés elmén bepereltet s kezelési költségeinek, valamint kártérítésnek megítélését kérte. A fiatal orvostanhallgató, tekintve a régi elvet „ö kezdte“, nem Ijedt meg a feljelentéstől, teljesen jogosnak Ítélve a maga részéről bőségesen visszaadott pofonokat. A törvényszék elé került az ügy. Kedden délelőtt tartották meg a fötárgyalást. A vádlott önvédelemmel védekezett. — O ütött meg először — adta elő. En senkitől sem tűröm el, hogy büntetlenül pofonüssön. Jóindulatúan s csendesen kértem, hogy hagyja el a pályát s erre egyszerűen pofonütött. Ha én itt bűnös vagyok, akkor nem tudom ki az ártatlan. „Utóvégre katonatiszt voltam.“ A feljelentő elmondja, hogy különösen a vádlott agresszív viselkedése váltotta ki belőle a tettleges inzultust. — Utóvégre katonatiszt voltam s nem engedhetem, hogy fiatal gyerekek úgy beszéljenek velem, mint egy kocsissal. Tanukat hallgatnak ki, akik bizonyítják, hogy az első pofon az orvostanhallgató arcán csattant el s bizonyítják a további számolatlan arculütéseket Is. Kihallgatják Strejan feleségét is. Az asszony egy kijelentéssel kezdi vallomását. — A férjem szenvedélyes halász, — s azután nagy derültség közben beszél házastársa békés természetéről s hogy milyen nehezen lehet kihozni a sodrából. — Bizonyára megérdemelte a fiatalember azt a pofont, amit kapott. Sokat akar még mondani, azonban a bíróság gátat vet beszélőtehetségének. ötévi büntetést! Colfescu ügyész hosszabb beszédet tart a nemzedékek felfogásbeli lui mbségéröl, arról, hogy a fiatalok milyen sokat engednek meg maguknak a mai világban s a végén azt kéri, hogy ötévi börtönre Ítéljék el az orvostanhallgatót, később azonban két évre helyesbíti ezt a kérését, mivel helytelen paragrafust alkalmazott első bejelentésében. A biróság tizenötnapi elzárásra Ítéli az orvostanhallgatót, azzal az Indokolással, hogy habár nem ő volt a kezdeményezője a verekedésnek, még sem lehetett annyira helybenhagynia egy idős embert. Az ügyész fellebbez, vádlott fellebbez a azután Strejant kérdezik meg: — En meg vagyok elégedve azzal, hogy nekem adott igazat a bíróság. A tizenöt napot akár el is engedem — mondja. A felesége azonban nem hagyja a dolgot. Családi háború. — En kérem fellebbezek súlyosbításért, — áll a bíróság elé s a férjét mérgesen osszesztdja, hogyan mer megbocsátani a vádlottnak. A levegőben lóg egy újabb testi sértési ügy. Ezek után mindaketten külön-külön távoznak a bíróságról. (sz. b.) • Az uj nyugdijrendelet teljes és precíz magyar fordítása az összes táblázatokkal kapható dr. Mandel Forditó Irodában, Cluj, Str. Memoraadului 24. Ára 10ü lej. :r * * <> A C'F- R. vegre leszállította a vasati fuvarokat, ;; ; mi is Se&xt&HitQttuk tűzifa arainkatI/ VP I 1 öl prima bükk- QAAÍ! |[ hasáb tűzi fa ssx Kei í/Uw ij ;; TELEFON: 11—06. CALCIT R.-T.-NÁld TELEFON: 11-06- j; ; I Str. Gării 23. (Csuzdával szemben.) Rendelési irodák: Cal. Victo iei 45 és Reg. Ferdinand 12 (Hercules) ! ! ■1 : ...................................................................................................................................................................................
