Keleti Ujság, 1932. február (15. évfolyam, 25-49. szám)
1932-02-20 / 41. szám
XV.. ÉVF. 41. SZÁM. KELETíUjSJEG 5 ov&iícdját01í A HIDEG, A NEDVESSÉG ES POB VESZEDELMEITŐL * VÉDJ ETEK TORKOTOKAT, MELLETEKET ES A TÜDŐKET A MEGHŰLÉS,TOROKFÁJÁS, ASTMA, BRONŞITA, INFLUENZA, ELLEN, A mim paste imií Által; eltávolítja és legyőzi a 1(610 SZERVEK ELLENI BETEGES ME6TÂMADA50KAT A DOBOZ FAC-SIMILJE • KAPHATÓ MINDEN gyögyszertabsan JţrAauîSEnrim sspsss^sss^tas^ss^ Ä salaméul®!Bácsin grehajtás közben a csendörök két embért assfonBéttek Gaal Gaszton interpellált a magyar parlamentben, mire Keresztes Fischer belügyminiszter azonnal Válaszolt Téli erdőben Irta: Nyirő József Fennséges a téli erdő. Ameddig a szem ellát, mindenütt a fehér rengeteg kék derengésbe dermedt csodái lcápráznak a fák fehér boltozata alatt. Puha hódisz és jégvirág szikrázik mindenen. A bokrok földig hajló vékony ágain jégkristályok tiszta füzérei csengenek s a hómoha teljesen belepte a sziklákat. A hatalmas szálfák ágtetőjét gyönyörű templomboltozattá merevítette a fagy s a felkelő nap hideg fény- verésében milliárd arany jégtü és arany csillag rezeg köztük. Minden lélegzetre fagy meg a tüdő az emberben. A fájó, fehér vakságtól kiűzött ember-szem alig birja követni a magasságokba nyúló fák útját a valószínűtlen végtelenbe, de biztos, hogy ez a kristályvirágokkal díszített, felhők falait tartó erdő-arabeszk olyan mintha minden fa Isten trónjáról földig csüngő jégcsap volna. Dideregve és félve haladok köztük, magam is talpig zuzmarásan, mintha fejszével a vállamon kincslopni orozkodnám előre a mennyei tornácokban. Ha játékosan hozzávágok egy-egy zengő jégdarabhoz, világosan látom, hogy a sujtás helyén piros fény csap ki a fejsze nyomán múló pillanatra. Itt, most minden mozdulat gaz bűn a halál békéjének megrázó harmóniája ellen, s alig tudom legyőzni a kényszerítő gondolatot, hogy megkeressem helyemet a fák között és feltartva kezeimet, örökre ott maradjak az örök halál ravatalának bol dog dermedésében. Holnap talán már egy kis nyúl fészket kaparna lábaimnál, vagy farkas dörzsölné hozzám égő irháját. Hátha valamelyik fagytól kékült hátú madárka arra méltatna, hogy homlokomon megpihenjen?... Milyen jó volna igy megnyugodni, hallgatni a jégvilág fehér himnuszait, elszakadni az élettől és egyszer, tavasszal megrázkódni a föld mélységeiből feltörő uj élet érintésétől! Vjjaim hegyén rügyek pattannának elő, testemen virágok nyitnának az üde levelek zöld árnyékában és égre vetett szemeimben gyönyörködnék az Isten!... Milyen jó volna embernek nem lenni!... Lábaimból gyökerek indulnának le évezredek porán ál, feltörnék a sírok rozsdás pecsétjét és megtudnák, miért pusztult el mindig hiába az emberiség... Föltartott karjaim az égig nőnének ezer tavasztól ezer tavaszig és megtudnák ki az Isten, kinek nevében mindig visz- szaéltek az emberiséggel... De e magasságok ezt mondanák: „Jó lenni! — A mélységek viszont azt mondamák: „Jobb nem lenni!" A magasságok irigyelnék a mélységeket és viszont. Az élet irigyelné a hálált és viszont. A föld irigyelné az egeket, a madár a felhőket, a sziklák a csillagokat, a völgyek a hegyeket, a fák a napsugarat és viszont... Minden irigyelne valamit, csak az embert nem irigyelné semmi!... Az ember ellen csak panasz van. A kenyér panaszolja, hogy visszaél vele. A fák sebeiket mutatják, melyeket az ember ütött. A vadak rémülten suhannak el a fák baloldalán, a patak jég mögé rejtőzve figyeli léptei neszét s a madár nem, talál nyugalmat tőle, a vér — melyet kiontott — átkozódik s a hó fi leesni a gyűlölettel fertőzött földre... Es mindenek fölött a legjobban fél az embei az embertől... A halott fák között nem olyan borzasztó lenni, mint emberek között. Itt végre jut egy pillanat — álmodni és pihenni. A fagy feketére szíjjá arcomat, kezeim meggémberednek, de valami belső melegség lassan átjárja egész valómat s a hófehér némaságban érzem a koporsói', boldogságát. Végre itt van az abszolút tisztaság, melyre egész életemben vágytam... Csak kifejezni nem tudom. Minden szó bűnös és fertőzött ehhez. Az erdő anyanyelvét pedig nem ismerem. Valaha pedig az volt az egész emberiség ccnyanyelve is, hiszen az őserdők lakója voit egykor minden nép; de mióta elhagytuk barlangunkat, az erdő visszavette az ősi nyelvet tőlünk. Azóta egymást öljük, mert nem értjük, tehát gyűlöljük egymást. Hah! Micsoda boldogság volna pedig folyton a napfény felé fordulva úgy tudni dalolni mégegyszer, mint az erdők! A hó végtelensége köröskörül finom színekben hullámzik és minden pillanatban változik. Most meleg arany lehelletszinü, a következő lépésnél enyhén kék, ismert gyöngyfényü, hogy ismét szikrázó kristályba törjék. Néha a fekete is átborzong rajta, mintha az én sötét gondolatom volna ••• íjjfc (Budapest, február 18.) A magyar képvise lőház ülésén Farkas Tibor (Gaál Gászton-púrti) sürgős interpellációt terjesztett be Teleszky kereskedelmi tárgyalásairól. Követelte, hogy a kormány tűzze ki napirendre a gazdasági kérdéseket és ne burkolózzék misztikus homályba. Az ország közhangulata, — mondotta, — legnagyobb mértékben nyugtalan. Az izgatottságra nagyon jellemző az az eset, amely csütörtökön reggel 9 óra tájban a zalamegyei Bacsán az ő választó kerületében, ahol adóvégrehajtás közben a csendőrök két embert agyonlőttek. A bejelentésre óriási zaj támadt a ház minden oldalán. Keresztes-Fischer belügyminiszter azonnal felállott, hogy válaszoljon Farkas Tibornak. Bacsán, mondotta, csütörtökön reggel valóban sajnálatos esemény történt. Vásár volt a zalamegyei községben és az adóbehajtó közegek több embernek a vásárra felhajtott állatát lefoglalták adóhátralék fejében. Nagy tömeg verődött össze a városokból és a tömeg fenyegető magatartást tanusi- v tolt a végrehajtókkal szemben, amire ezek kénytelenek voltak a csendőrség segítségét, kérni. A csendőrök igyekeztek a tömeget szétoszlatni, amikor azinban ez nem sikerült és a tömeg ellenállott, sőt kövekkel dobálta meg ökot, sorMinden fa külön-külön megállít a maga díszében. Jégből szőtt függönyök és finom kristályvirágokból szőtt alakok váltakoznak a forma és szépség pazarlásában. Egy gyönyörű nyírfánál megállók. Törzse is olyan fehér, mintha megértette volna az uj világ szavát és lerázva minden szennyet magáról, uj igét hirdetve az öreg bükköhnek, cserefáknak, bokroknak, szikláknak, mohoknak, patakoknak: A halhatatlan szív evangéliumát. Koronája, finom gályái majdnem a földel érintik a rárakódott kristály hó drága terhétől. Olyan, mintha az édes szférák ismeretlen csodája testesült volna meg egy pillanatra. Jézus bármelyik szép szava találna rá, de leginkább ez: „Jöjjetek hozzám, kik fáradoztok és terhelve vagytok és én megenyhitelek titeket“... És valóban minden lépés, ami közelébe visz, enyhülést és tisztaságot jelent. A fa megtartja szavát. Mikor a gályák alatt megállók és leveszem fövegemet, tüzet adtak le. Két ember meghalt és három súlyosan megsebesült. A halottak Kis József 27 éves és Kálmán József 18 éves földművesek. A belügyminiszter véleménye szerint valószínűleg lelketlen hajtogatok izgatták fel a tömeget s a nyomozás azt is kiderítette, hogy azok a bujtogatók Pestről mentek szét a vidékre. A belügyminiszter beszédét az ellenzék állandó közbekiáltásokkal kisérte. Keresztes-Fischer végül kérte a képviselőket, hogy a maguk részéről is figyelmeztessenek mindenkit, hogy ne izgassák a lakosságot, mert annak sajnálatos következményei lehetnek. Szélsőséges agitáció folyik a magyar diákság körében. (Budapest, február 18.) Szélsőbaloldali elemek erős agitáeiót fejtenek ki a magyarországi egyetemi diákság között, azzal a céllal, hogy zavargásokat keltsenek. Az elmúlt napokban többször is osztottak ki röpcédulákat, legutóbb pedig postai utón pontos címre küldték kiadványaikat „az egyetemi hallgatók kommunista csoportja“ aláírással. A kiáltványban felhívás volt arra, hogy csütörtökön tüntetést rendezzenek. A diákság visszautasította a felhívást és a csütörtöki nap minden incidens nélkül telt el. hogy imádkozzam; könnyű havat hullat rám, mintha meg akarna keresztelni az erdők örök és igaz rélig lójára... Önkéntelen megfeledkezem magamról es emberi hangon szólítom meg a fát: — Oh jöjj el hozzánk, emberek közé és tisztíts meg, áldj meg a te nagy igazságoddal! A fa, mintha ösf- szeborzadna. A világmindenség vigasztalására küldetett, megszelídíti az éhes farkast, tiltón a viharok elé áll és nem rezzen meg a villámoktól; de arra már nincs ereje, reszket még a gondolatára is, hogy emberek közé menjen. Irtózatos indulat sötétíti el agyamat és rá- vicsorítok: — Akkor pusztulj nyomorult! — és fejszémmel a tövére sújtok. A fehér rengetegben félelem és gyász didereg át: „Itt van az ember! Készüljetek a halálra! A halálra!..."
