Keleti Ujság, 1932. január (15. évfolyam, 1-24. szám)
1932-01-18 / 13. szám
- /<gwMW*airaasfciW»BigM XV. STF: 13. SZÁM. 11 kritikus Időben Is hog$ elegáns lehessen A LYONI KÖZPONTUNK ezen problémái megoldotta Parisban, nagyon ölesé • árakkal hozta eladásba selymeit, miáltal megnyerte Párís dívathölgyeinek szimpátiáját. r A V T T A II követi ||ll ALL1 A példáját franci a országi központjának. Győződjön meg! Nagyon kevés kiadással elegáns leket. Fióküzlet: CIuj-Koiozsvár, Strada Neculcea [volt Korniss ucca] 2. Renner palota. "ÍB j A Dalosszövetség közgyűlése (Kolozsvár, január 16.) Az Országos Magyar Dalosszövetség január 24-re tűzte ki az évi közgyűlésének időpontját. Délelőtt tiz órakor a szövetség hivatalos helyiségében a kolozsvári kerület választja meg uj tisztikarát. Ugyanis Vásárhelyi János az eddigi elnök sokoldalú elfoglaltsága miatt kénytelen volt benyújtani lemondását. Délelőtt 11 órakor a ©a- Josszövetség igazgatósága az alábbi kérdésekkel foglalkozik: Elnöki bejelentések. Mult ülés je*^«- könyve. A központ negyedévi jelentése. S| vizsgálóbizottság jelentése. Uj tagok felvf A közgyűlés tárgyainak előkészítése. Jel sek, indítványok. Ugyanezen nap délután 4 órakor a református kollégium helyiségében közgyűlés lösz, melyre az igazgatóság tagjait meghívjuk. Kétmilliárd dollár alaptőkével hatalmas pénzintézet alakult New-Yorkban • (London, január 16.) Az Egyesült Államok törvényhozása kétmilliárd dolláros alaptőkével hatalmas pénzintézetet létesít. 500 milliót az amerikai kincstári hivatal ad az alapítás céljaira, a hiányzó alaptőkét kincstári bonok kibocsátásával fedezik le. A pénzintézet a termelési ágak hitelkrizisén óhajt segíteni. A kitelt államosító bank nyolc napon belül megkezdi működését Newyorkban. Üzenet az ideges embernek. De. Völgyesi Ferenc egyik legnagyobb gyakorlati és elméleti szakember, 312 oldalas nagy uj könyvében mindent megmagyaráz, mindenre tanácsot, utasítást és segítséget ad. A hatalmas könyv ára 204 lei Lepagenál, Kolozsvár, postán utánvéttel franco. Kérje az uj könyvek jegyzékét Lepagetól. Ilyenkor csend volt.». Irta: Rex. A kaverna elején, a bejáratnál a tisztiszolga heverészett egy priccsen. Kutas hadnagy pedig a kaverna mélyén az ágyán ült és az aszta Ián halomban fekvő leveleket cenzúrázta. A sziklafal oldalába vert kampósszegen karbidlámpa pislákolt. Olyan volt igy a penészes bai- lang, mint valami csendes, elhagyott kripta. Kutas hadnagy, úgyis mint századparancs- Hok ásító nyugalommal böngészgette a sablonos paraszti Írásokat. Az ormótlan betűk hazai híreket harangoztak. Hol rosszakat, hol kellemetleneket és igen ritkán egy-két meleg mondatot is. De ebben sem volt köszönet. Inkább fájdalom volt ez az olvasójának, mert nem lehe tett otthon. És senki sem tudta, mikor engedik •gy kis szabadságra, vagy egyáltalán megéri-e valaha azt a két hetet, amikor nem kell katonának lennie. Megölelheti feleségét, anyját, kedvesét, testvérét vagy gyerekeit. Fog-e vájjon gyönyörködni az érésbe-szinesedő kalászban? Ke rül-e még ércesen csengő kasza a kezébe? Fog-e dalolni... szerelmes nótákat, az arató ünnepségen és megölelgetni a fonóban a huncutkodó lányokat. Naponta egész halom posta érkezett a tizennegyedik századhoz és mert a hadvezetőség igy rendelkezett: Kutas hadnagy éppen úgy, mint, a többi századparancsnok, minden levelet elolvasott. Pontosan, részletesen és főleg lelkiismeretesen. Pedig â darabos Írások csak eleinte nyújtottak egy kis lelki gyönyörűséget. Később már megszokta őket. Hiszen mindegyik úgy kezdődött: „Kívánom, hogy ezen pár sor írásom egészségben és jókedvben találja kendet...“ meg úgy végződtek, hogy: „tartsa meg az Isten kendet jó egészségben, mert nekünk van és melyhez hasonló jót kívánok kendnek is, tisztelettel Bodnár Kati hűséges felesége.“ Vagy: „Sergő Juli tisztelő testvére“, esetleg „Kon- csag Dénes és családja, mint sógorai.“ Mindig két névvel. A kereszttel meg a vezetékkel. Lehet, hogy a nagyobb tisztelet vagy az izmosabb megbecsülés kedvéért. Talán azért, mert igy a levélíró azt hitte, hogy a címzett közelebb érzi magát hozzája. Az apához, az anyához, a testvérhez vagy a hűséges életpárjához. Persze volt aztán ezekben a levelekben sok minden más is. Meg lehetett tudni belőlük, hogyan áll a vetés. Hányat malacozott a yorkshi- rei. Milyen szép verestarka borja lett a Riskú- nak. Hogy fedétni kellett a tetőt, mert a nádat lesodorta a szél. Tapasztani a falat, mert az idő lerágta az agyagot. A Jóska gyereket még egyszer sem verte meg a tanító és a vizsgán ő szavalta a „Szeptember végén“ cimíi költeményt. Pista meg irni is megtanult, le is irta a levélbe a nevét. Nézze meg az apjuk, itt van a levél sarkában. Egy kicsit sok helyet firkált ugyan be, de azért rá lehet ismerni, ugy-e? Persze volt aztán a levélben más is. Olyas valami, amelyért cenzúrázni kellett. Esetleg megsemmisíteni az egész levelet. Azért persze, hogy az irás ne zavarja meg az amúgy is elnyűtt és örök izgalomban égő lelkeket. Valahogy egy kicsit embertelenség volt ez a cenzura, de hol volt ekkor már az emberiesség? A gránátokban sem volt humanitás, amikor robbantak. A szurony sem siklott kegyeletteljesen a bordák közé. A srapnell agyatrepesztő csatta- nása sem hasonlított, a beethoveni szimfóniákhoz. Ezekhez hasonlítva a levélcenzura valóságos „jótékony intézmény“ volt. Elvégre miért kellett tudni Keserű Péter közvitéznek, hogy olyik jegyző ellopja a hadisegély felét és néha az egészet is. Még kevésbbé esett volna jól Nagy Károly káplár uramnak, ha elolvassa, hogy a segédnótárius túlzottan le- gyeskedik az évekig egyedül maradt menyees kék körül. Hogy csak jegyre adják a cukrot. A petróleumot. A zsirt. A lisztet is fejadagra szab ta a „bentülő“, ahogyan a hivatalnokokat nevezte a nép ötletessége. Az meg éppen végzetes lett volna, ha pél dául Jójárt István őrmester ur megtudja fele sége leveléből, hogy Kubikos Pál szakaszrvezető mar két éve, hogy orosz fogságba jutott, feleségének gyereke lett egy nyurga-szőke orosz fogolytól... Olyan hírek is jöttek a falukból, hogy ez meg az az asszony holmi pomádékra pocsékolja él a hadisegélyt, meg nem múlik el egy vasárnap sem anélkül, hogy a szalmaözvegy asszonyok el ne mennének a nagykoesmai táncba. Hát bizony ezeket a kellemetlen újságokat nem volt jó tudni a Jójártaknak, Konesagok- nak meg a Keserűeknek. A világért sem. És éppen azért, mert a „más“ asszonyáról szólották. Ha ilyeneket olvastak volna az elgyötört emba- rek, egy kicsit belevágott volna szivükbe a fájdalom, hogy „hátha az én feleségem is“. Az éa drága Julisom. Az én csendes Ilkám. A kacagó kedvű Katalinom és a sok ezer más saját asz- szony. Végig borzongott volna mindenkinek a lelke. A Doberdó, az Isonzo, a Piavé és a töblii pokol megingathatatlan hitű, töretlen akarat« embert kivánt. Meg aztán úgyis eleget tudfSlc az otthon életéből. Akik visszajöttek szabadságról, éppen eleget meséltek olyasmit, ami felkavarta szivükben a vért. Minek még alágyuj- tani a levelekkel is a lelkek felhevült érzéseit... Kutas hadnagy tehát cenzúrázott. Egy kicsit unta a dolgot, de visszatetszett volna neki, hogy megfossza embereit a szerető kezek egyetlen betűjétől is. Ritkán és akkor is csak egy pár mondatot cenzúrázott. Az igazán múlhatatlanul szükségeseket. Mintegy harminc levelet nézett át és öt-hat rózsaszínű tábori lap maradt még megvizsgálás nélkül, amikor a szolgálattevő őrmester belépett a kavernába: — Hadnagy urnák alássan jelentem, itt a „menázsi“. Kutas megnézte az óráját. Este tiz óra volt. Ilyenkor kezdett szürkültem az olasz ég. Az ebédet csak este küldhette be a tüzvonal- tói pár kilóméternyire fekvő konyha, mert a Hermada völgyben, ahol az ötvenegyesek táboroztak, minden percben robbant a gránát. Vakmerőség lett volna nappal behozni az árokba a lovakra ráterhelt gulyás-ágyukat. Este veszélytelenebből lehetett. Alkonyaikor már célpont
