Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-09 / 257. szám
ÍO XIV. ÉVF. 257. SZÁM. Szőrmebnndákat és Bőrkabátokat K «Unió44 afiTg6 Kí. iss Belvárosi fióküzletek: Strada Bariţiu 2. — Strada Regina Maria 11. — Calea Moţilor 112. KEL&nUwto SAKK Rovatvezető: Dr. Bródy Miklós. 246. sz. feladvány. Cumpe J.-től. Sötét: Ke5, Ba6, Fa5, gy:a7, b3, b4, b6, g7, és h3 (9 darab). abcdefgh <2 '//////P. '/////m. SSxS "ü J® 'wm mm, ül^ r/ M WÄ^A\-----^ % ___P abcdefgh Világos: Kg6, Vb5, Fd3, Hc3 és h5, gy: b2 és h2 (7 drb.). Matt három lépésben. Az október 11-én közölt 242. sz. feladvány (Heydon) megfejtése: 1. Fdl—b3. Helyesen fejtették meg: Papp M. (Kolozsvár), Binder I. (Selymesilosva), Camaras J. (Dés), Mózes L. (Gyalár), Tahişu J. (Beszterce). ppfrv* **£«>*&»&**■ ■* ~ : ’’«R* A „Keleti Újság“ országos levclczési-sakkversenye. Rovatvezetőnk utján lapunk egy országos levelezési verseny megrendezését határozta el. A verseny szabályai a következők: 1. A „Keleti Újság“ levelezési versenye folyó évi december hó 1-én kezdődik. A versenyen minden romániai állampolgár résztvehet, tekintet nélkül arra, hogy lapunk előfizetője-e, vagy nem. 2. A jelentkezési határidő: november 25. A pá- rositás (hogy ki ellen világos, ki ellen sötét az illető) — november 29-iki sakkrovatunkban fog megjelenni. December 1-én mindenki (aki világossal játszik ellenfelével szemben) — köteles első lépését elküldeni. 3. A lépések postai levelező-lapon küldendők. Gondolkozási határidő: 10 lépésre 30 nap. (Ezen időbe a levelező-lapok postai forgalmi ideje nincs beleszámítva.) A lépések tehát átlag 3 nap alatt teendők meg, a lap beérkezése után. Megtakarított gondolkozási idő a játékos javára iratik és később beszámítható. 4. Mindenki összes ellenfeleivel szemben 1—1 játszmát vált. (Hogy ki ellen világos [vagy sötét] az illető, azt mint említettük, november 29-iki rovatunkban hozzuk.) 5. Ha valaki ellenfelétől 8 napig nem kapott választ, úgy köteles azt az illetőnél megsürgetni. — Az idő kétszeri túllépése rovatvezetőnknél bejelentendő és a játszma elvesztését vonja maga után. — Itt a döntés joga egyedül rovatvezetőnké. 6. A levelező-lapok pontosan megőrzendők, főleg az ellenőrizhetés érdekében. 7. A lépések olvasható módon küldendők be. (A c és e betűk összecserélhetése miatt tanácsos nagy kezdőbetűkkel kiírni a lépést, — tehát pl: C2, E7, H3, stb.) Az ellenfél utolsó lépése mindig ismétlendő a levelező-lapon, főleg a lépés nyugtázása miatt, hogy félreértések teljesen elkerülhetők legyenek. — Minden levelező-lap az elküldési nap dátumával és aláírással látandó el. 8. A verseny vezetőnek joga van a verseny alatt egyszer (indokolt esetben) bármely játékosnak 2 heti szabadságot engedélyezni. 9. A játszmák befejezése után mindkét fél köteles a játszmát (olvashatóan) rovatvezetőnknek beküldeni. 10. Dijak: az első dij lapunk ajándéka (kevesebb mint 1000 lei nem lehet). A II., III., IV. (esetleg V-ik) dij magasságát a nevezések beérkezése után fogjuk megállapítani. 1. Nevezési dij: 100 lei. Evvel együtt ugyancsak 100 lei (mint bánatpénz) is beküldendő. A bánatpénz nem vész el, azt a verseny szabály- szerű befejezése után az illető játszó visszakapja. A bánatpénz csak szabálytalanságok stb. elkövetése, kilépés vagy a versenybőli kizárás esetén vész el. 12. A jelentkezések, valamint a nevezési dij és bánatpénz közvetlenül a versenyvezető címére, tehát a következő címre küldendők: Dr. Bródy Miklós, Cluj, Brassai ucca 3. 13. A fenti szabályok esetleges részbeni megváltoztatása vagy kiegészítése a versenyvezető joga. — Ugyancsak a verseny vezető dönt az ösz- szes vitás esetekben is. 14. A jelentkezések száma kevesebb mint 10 nem lehet. (Ennél jóval nagyobb számú jelent-: kező esetében 2 csoportot alkotunk.) PUDER S/őuéeZ lesfieurf. taifun és Chersffmouv AITAI IIIATOÍITVA ' f Meglepetés tiwdbsn egyes nccgy doboz\ puéLer iortcci- mazegyuvßQ par£mri&t 1 Senza fachino Irta : Sera Furpa (Ford. Kibédi Sándor) Végre megszabadultunk tőlük! Az utón és odahaza szinte összevesztem a feleségemmel, aki nagyon különösnek találta Krokoékat az ő „senza fashino“-jukkal egyetemben. Semmiképpen sem akart beleegyezni, hogy ne vigyen magával mindent, amit szükségesnek vél, az útra, egy egész hónapi időre. — Ahogyan azok a Krokoék gazdálkodnak — mondotta — talán megspórolnak valahogyan két-háromezer lejt, de nem értem, hogyan lehetnek ennyire zsugoriak akkor, amikor mindenképpen néhány tízezer lejbe kerül nekik a Riviera! Inkább az ennivalón spórolok, minthogy a „senza fashino“ elvével hordároskodjam, meg masamódkodjam... Előbb bosszankodtam a dolgon, de azután beláttam, hogy a feleségemnek igaza van. Szinte megbántam, hogy beleegyeztem a Krokoékkal való utazásba... Az utazás előtti napon barátom azt ajánlotta, hogy együtt, egy kocsiban menjünk ki a pályaudvarra, — igy sokkal olcsóbba kerül mindkettőnknek. Kitűnőnek találtam a gondolatot és rögtön szóltam is róla a feleségemnek. Kicsi híja volt, hogy meg nem vert. — Micsoda szerencsétlen flótás vagy te! Egészen megbolonditott az a szélhámos Chirvăşanu! Hiszen nem férünk el négyen egy kocsiban! Hát a bőröndjeink? Másnap azután meglehetősen borús hangulatban kocsiztunk ki a pályaudvarra, még idejében, hogy visz- szatérhessek a kocsival Chirvásanuék után. Nagykényelmesen helyezkedtek el és még a bakot is annyira telerakták a podgyászukkal, hogy alig bírtam magamat közzéjük szuszakolni. A pályaudvaron a szolgánk Krokiék podgyászát is felnyalábolta és bevitte a váróterembe. Barátom meg a felesége szaporán lépegettek utána. A kocsit persze nekem kellett kifizetni. A feleségem gyanakodva kérdezte: — A kocsiköltségüket átadták volt neked? — Hogyne drágám! — siettem a felelettel. — Csak azért, mert az eféle emberektől minden kitelik! Úgy gondolom, hogy a fizetéseknél következetesen eltűnnek majd... Vigyázz reájuk!... Krokiék a szolgánkkal vitették a maguk podgyászát a fülkébe... egészen „senza fachino!“ Es mert a vonat már-már indult, alig volt annyi időm, hogy hordár után kiáltsak. A fülkében — természetesen! — Krokoék az ajtófel-öli üléseket foglalták el és mi az ablak mellé szorultunk. Az ablak mellé, amelyen keresztül szinte ömlött a hideg... A határon át kellett szállanunk Magyarország felé. Néhány hordár leselkedett itt az ablakokra, hogy kiemeljék a podgyászokat, hogy hivásra a fülkékbe jöjjenek értük. Nagy bámulatomra Chirvăşanu kikiáltott: — Hordár! Träger! Két hordár rohant a hivásra. Az egyik az én holmijaimat vette fel, a másikat barátom dirigálta. Nagy lármát csapott, de nem felejtette el, hogy a krokot az én hordáromnak adja oda. Amikor a vonatban elhelyezkedtünk, kissé csodálkozva fordultam hozzá: — Jól van barátom: de hát hogyan állunk akkor avval a „senza fachino“-val? — Mon eher, itt nem mellőzhetem a hordárt, mert ismernek! Még az országban vagyunk!... A határállomás előtt egy simára borotvált, púderezett, rózsásra manikűrözött, díszes egyenruhás rendőrtisztviselő lépett a fülkébe. Utána egy sovány, keszeg, keserű ábrázatu alak, akinek úgy járt ide-oda a szeme, mint a megzavart gyik. — Kérem szépen az útleveleket! — szólott hivatalos hangon, magyarul a tisztviselő. És félénken, mintha valami butaságot mondana, románul is: — Paşapoartele, mă rog frumos! Valami különös feszélyezettség uralkodott a fülkén és az egész vonaton. Abban az időben ugyanis — külön miniszteri engedély nélkül — csak bizonyos meghatározott összegű idegen valutát vihetett magával külföldre az utas, lejt pedig egyáltalán nem. Magamnak nem volt időm a szükséges formalitásokra, ezért egy banktól hitellevelet kértem, amelyet jól eldugtam. Persze, azért némi francia frank, magyar pengő és olasz lira is lapult a zsebemben. Chirvăşanunak, amint mondotta, hivatalos átutalása volt csupán és azonkívül az engedélyezett mennyiségű, 427 francia frankja. Bár féltem egy kicsit, nagyon ártatlan képet vágtam, mint olyan ember, akinek teljesen rendben van a szénája. Barátom ellenben nagyon nyugtalankodott, idegesen döfködte a halántékát — annál idegesebben, mennél inkább közeledtek az ellenőrzés során a tisztviselők, akik mindenkitől megkérdezték, hogy miféle és mennyi pénzt visz magával. Feléjük nyújtottam a pénztárcámat: — A feleségemmel együtt vagyok és 427 frankunk van! — Köszönöm! — intett a tisztviselő és Chirvăşanu— hoz fordult: — És ön uram? — Nekem... nálam... — hebegett barátom — igazán csak az engedélyezett.... a szabályszerű összeg van.... — Feleljen röviden, világosan és tisztán! — förmedt reá a tisztviselő. — Ne magyarázgasson nekünk! — Kikérem magamnak! — pattogott Chirvăşanu. —r Én egyetemi tanár vagyok! Kikérem magamnak! — Én pedig a római pápa vagyok és nagyon örülök a megismerkedésnek! — szólott a tisztviselő. Majd a társához fordult: — Keresd csak, Dobrescu! Ismerjük mi jól az eféle kalapdobozos egyetemi tanárokat!... Szaporán nekiláttak a kutatásnak. Barátom pedig egyre mérgesebben pattogott: * — Barbárság! Alávalóság! Egyenesen a miniszterelnöknek panaszollak be! így bánni velem, aki az ország tudományát képviselem a külföldön! Majd megtanítalak! — Dobrescu! Adj a tanár urnák egy blankettát, hogy megírja a táviratot a miniszterelnök címére! Adj,: hamar, amig meg nem pukkad! ,-- ' Az utasok nevettek. Végre a vonat megállóit. Chirvăşanu meg a felesége levegő után kapkodtak. — Vájjon mi ütött belé — fordultak hozzám — hogy az én holmimat egészen összekotorászták, mig téged, aki tele vagy pénzzel, jóformán meg sem kérdeztek? Nem felelhettem, mert abban a pillanatban egy sten tori hang hallatszott: — Ki a vonatból mindenki! A vámhoz!- Jos toată lumea! — kiáltotta egy graniesárka— tona, akinek hóna alatt nagycsomó, a fülkében összeszedett újság volt. Vége.
