Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-25 / 270. szám
4 Ki&utfrsUrsi&i XIV. ÉVF. 270. SZÁM. A kétségbeesés meredélyére jutott kolozsvári magántisztviselők ^ éleshangu határozatban tiltakoznak az egész tisztviselői kar tönkretétele ellen (Kolozsvár, november 23.) Az az érvágás, amelyet a kormány készül végrehajtani az- ország magántisztviselői karán, amelyet a vállalatoknak az állami fizetésleszállitásokat pontosan nyomon_követő lépései amúgy is tragikus helyzetbe sodortak, természetesen megmozdulásra kényszeritette az érdekelt tisztviselőket. Elvégre mégsem nézhetik tétlenül, hogy a kormány lelkiismeretlensége százezreket hajtson az Ínség karmaiba. Tudvalevő ugyanis, hogy a magántisztviselők fizetését legalább olyan mértékben szállították le az utóbbi évben, mint ahogy az állami tisztviselőkét az uj költségvetésben felállított kulcs szerint. Az egykét évvel ezelőtt még 15—16 ezer lejt kapó vezető tisztviselőnek ma már összjárandóságai nem mennek többre 7 —8 ezer lejnél. Ha most már ehhez hozzávesszük a legújabb áldozati adót, a nemrégen még normális polgári életet élő tisztviselő nem fog többet kapni 4—5 ezer lejnél. Nem beszélve a kisebb tisztviselőkről, akik a napszámosok életnívója felé sodródnak. Magától értetődő, hogy ezzel a „császármetszéssel“ egyszerre kihúzzák a létalapot a városi lakosság zömét kitevő kereskedők és iparosok alól is, végül a háztulajdonosok alól is, akik el lehetnek készülve arra, hogy ezer meg ezer ember lesz abban a kényszerhelyzetben, hogy lakbérét nem tudja megfizetni. A kolozsvári magántisztviselők vasárnap tiltakozó gyűlést tartottak a törvénytervezet ellen és a legépebben foglaltak állást a megdöbbentő és cinikus elképzelés ellen. A gyűlés határozati javaslatot fogadott el, amelyet természetesen haladéktalanul eljuttatnak az illetékes fórumokhoz. Ez a határozat a következőket foglalja magában: A Kolozsvári Magántisztviselők Szindikátusa minden oldalról megvitatva a kérdést, a következő határozatot hozta: A 10—45 százalékig terjedő progresszív adó, ahogyan azt már fentebb is kifejtettük, igazságtalan, törvénytelen és alkotmányellenes és éppen ezért az ellen a legerélyesebben tiltakozunk, mert különben a magántisztviselők egzisztenciája teljesen felborul. Ennek megvilági- tására szolgáljon a«következő példa‘ Egy nagy vállalat cégjegyzője, főiskolai 1 végzettséggel, 20 évi szolgálat után, 1930. de- jc.ember 31-ig havi 14.000 lej fizetést élvezett, j Ez az állás egy miniszteri igazgatósági állásnak felel meg. 1931 elsejével leszállította a munka- adója fizetését 10.000 lejre és ugyancsak ez év július l ével 7.000 lejre. Ebből a 7.000 lejes fizetéséből munkaadója levonásba hoz a nyugdíjalap javára 10 százalékot, tehát 700 lejt, marad 6.300 lej. Az uj progresszív adó ráeső 18 százalékának, vagyis 1260 lej levonásával marad 5.040 lej. Ebből a 6—10 százalékos adó 254 lej, marad 4.786 lej, a betegsegélyző járulék 60 lej, marad 4716 lej, végül az évi globális adó egyhavi részlete kb. 200 lej és ennek, valamint a városi taxáknak, egyházi adónak, könyvelői kamarai adónak, stb., stb. levonásával marad 4.000 lej, ismételjük négyezer lej, a mult évben ka pott 14.000, ismételjük tizennégyezer lejjel szemben. Kérdezzük: vájjon mennyi fizetést kap ezen cégjegyzővel annakidején egyenlő fizetési osztályban levő miniszteri igazgató ma? Nem is beszélünk arról, hogy mig az állami tisztviselőnek megvan a stabilitása, biztos és kielégítő nyugdíjalapja, a ranglétrán való elő iBetétesed vigaszé a jó könyv, potom áron a Lepage antikváriumban, Kolozsvár. Kérjen jegyzéket. CM rehaladása stb. stb., addig mi, magántisztviselők a legkétségbeejtőbb helyzetben vagyunk. És ha figyelembe vesszük az oly sokat hangoztatott árcsökkenéseknek a különböző árucikkekben mutatkozó óriási eltolódását, árra jövünk rá, hogy az élelemben, lakásban és ruházkodásban, mint főszükségleti cikkekben, átlagosan legfeljebb csak 10—15 százalékos csökkenést nyertünk, ami a mi fizetéseink csökkenésétől aránytalanul messze áll. Amikor tehát a 10—45 százalékig terjedő progresszív adótörvény hozatala ellen a szó legteljesebb értelmében ismételten tiltakozunk, nem mulaszthatjuk el a kormány figyelmét felhívni arra, hogy az ország egészséges kormányzásához nem elegendő az állami bevételek tűzzel vassal való kikényszerítése, hanem ahhoz szükséges, mint állami létkérdés, a polgárok nyugodtsága és megelégedettsége is. És ha az állam kénytelen a költségvetése egyensúlyozása érdekében újabb terheket kiróni s ezáltal hiányzó jövedelmét szaporítani, ne üsse el rajtunk a port, hanem őrködjenek az állam vagyona felett úgy, hogy azt el ne idegenithessék és mindenekelőtt szavazzák meg a kérdéses vagyonre- vizió törvényét. A csikinegyei elbocsátott magyar vasutasok koldulási engedélyt kérnek (Csíkszereda, november 23.) Az elbocsátott magyar vasutasokat, akiket julius 1-től minden jövedelem és munkaalkalom nélkül az uccára dobott a CFR könyörtelen irtó hadjárata minden nyugdíj és végkielégítés nélkül, a korán beállott tél s a kétségbeejtő kilátástalanság arra kényszeríti, hogy kéréssel járuljanak a megyei prefektushoz, akitől névreszóló koldulási engedélyek kiadását kérik. Megengedjük, hogy az irtózatos nyomorúság kétségbeejtő kényszere a kínálkozó lehetőségek közül ilyen tanácsot is diktál az elkeseredett vasutasoknak, azonban meg kell említenünk, hogy ez sem megoldás részükre. Koldulni ugyanis csak ott és attól lehet, akinek van amiből juttasson másnak is. Már pedig itt a Székelyföldön maholnap az sincs, hogy amit egyenek az emberek, nemhogy másokkal is megosszák minden jószándékuk mellett azt a darab fekete kenyeret, amely maguknak és családjuknak sem elég. Ehelyett ismét figyelmükbe ajánljuk, hogy ne veszítsék el türelmüket és erejük megfeszítésével várják ki azt, mig a folyamatba tett kontenciós perük eldől, amikor elmaradt javadalmazásukat megkaphatják és állásukba visz- sza kerülhetnek. A temesvári tábla, amint ismeretes, az elbocsátásokat törvénytelennek jelentette ki és kötelezte a CFR vezérigazgatóságot, hogy az elbocsátott vasutasokat azonnal helyezze vissza állásukba és utalja ki elmaradt illetményeiket. Arra is fel kell hívnunk azonban a figyelmet, hogy a csíki vasutasokra vonatkozólag a marosvásárhelyi tábla hasonló ügyükben kedvezőtlen döntést hozott, amely ellen a temesvári precedensre való hivatkozással sürgősen felfolyamodással kell élni. OKOSKA ZUZKA Irta: Majthényi György — Zuzka! Zuzka! — kiáltotta az öregur, a szobákon át, a konyha felé. — Ejnye, hol kujtorgathat az a lány! Aztán újra csak kinézett az ablakon, mert egy tót asszonyt látott a Piactéren, kosár volt a nyakába kötve s azt gyanította, hogy gombát árul, — Hej, csak rizike-gombája volna! — gondolta, s egyszerre a szájában érezte az izét. Kora reggel volt, gyönge köd ült a város fölött, a boltosok most kezdték nyitogatni az üzleteiket s a téren alig lézengett valaki. Ekkor jött be Zuska. Se szép, se csúnya, de rendesen öltözött, dolgos asszony volt. Az öregur mégis lánynak szólongatta, mert még pesztra- korában került a házhoz, később férjhez is ment, de csak rövid időre, s aztán újra visszajött. .— Mi van azzal a levéllel? Mi? Föladtad? — robbant rá zörgő hangon. Zuska meghökkent előbb, aztán gondolkozni kezdett s mert kissé lassujárásu volt az esze, hát igen fancsali képet vágott: — Levéllel? — kérdezte vissza, mintha soha semmiféle levélről nem tudott volna. — Aztán hirtelen kinyílott az arca: — De iszen csak kilenckor nyitják postát és még hét óra sincs! — mondta diadalmasan. Az öregur brummogott egyet, aztán megnyomkodta a csibukját s a gombára fordította a szót: ■— Vettél-e gombát? — Sedibáné majd hoz. — Sedibáné! — zsörtölődött az öregur. — Itt árulják, a piacon, a legszebb rizike-gombát, ő meg zsákbamacskát vesz! Zuzka eltátotta a száját: — Sose vettem én még zsákbamacskát, nem is tudom, mire volna az nekünk. Van udvaron élig macska, hacsak az kell miltóságának ... Az öregur rosszkedvű volt. A felesége elhalt mellőle, a fiai s a lánya messzi vidékre kerültek: magáramaradt. Csak néha-néha kukkantott be a kaszinóba, de ott se hallott valami jó híreket, meg ez a köd se tett jót az öreg csontjainak, hát egyre morgott Zsuzsára: — Teremtöm, de sok bolondot beszélsz! Zuzka pityogni kezdett: — Miltósága mindig szidja engemet... Tehetem én róla, hogy buta vagyok? — No, eredj, eredj, nem szeretem, ha az egereket itatod. — Éppen ki ákártám menni — felelte Zuzka és szipogva fordult ki az ajtón. Az öregur megint az ablakhoz állott: — No, most megint Gyúróhoz megy — gondolta ma-= gában. — Mert valahányszor Zuzka elérzékenyedett, Gyúrónál panaszolta ki magát. Gyúró meg menten meg tudta vigasztalni. Csak annyit mondott neki: Elveszlek én, el, akkor majd jobb dolgod lesz. Csak nekem adja a miltósága a bérletet.... Tiz éve mondta ezt Zuzkának már és mindig bevált. Csak éppen a bérletet nem kapta meg, az a Schwartz kezén volt s a miltósága Gyúrónak legföljebb annyit mondott: Nem is tudom, minek tartalak téged, meg ezt a két lovat? Csak hizlalod őket, olyanok, mint a mangalicák, esztendőben ha egyszer kerülnek kocsi elé... — Gyúró bünbánattal hajtotta le a fejét, mintha ö tehetne minderről, aztán visszament az istállóba aludni s a bérletről álmodozni. Zuzka újra benyitott a szobába. Az öregur kérdően nézett rá. Zuzka bátortalanul lépett előbbre s mutatta a kezét: nagy karmolás volt rajta. — Mi történt? — Kirem, miltósága, én próbáltam zsákba macskát, de nem akarja bemenni és összekarmolta engemet... — Ö, te... te — fakadt ki az öregur és fölemelte a csibukját. Zuzka tanácstalanul nézett körül, aztán hátrálni kezdett. Bánatosan mondta: — Jáj, miltósága mindig csak haragszik rám... Pedig én akarja kedvibe járni... De nem bánom, férjhez megyek Gyúróhoz, úgyis mindig hijja engemet, hogy lesz nekem jobb dolgom nála, csak miltósága nekiadja bérletet... — Affenét! Bérlet kéne Gyúrónak? Hisz nincs se lova, se ökre, se szekere, se ekéje... — De mindig azon spekulál, hogy majd lesz neki. — No, nem tudom, mit spekulál majd ki a Gyúró, ha eladom a két lovat... Akkor aztán elmehettek mind a ketten Kukutyinba zabot hegyezni! Zuzkának majd leesett az álla. Hova menjenek őkí Kukutyinba? Vak sötétség ereszkedett a szeme elé, meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában. — No, kimehetsz — mondta az öregur. — Éppen ki ákártám menni — felelte volna szokása szerint Zuzka, de hang nem jött ki a torkán. Hanem aztán mégiscsak kiment. Az öregur meg szép lassan eltette a csibukot, kabátot váltott, előkereste a felöltőjét és készülődött a reggeli sétájára. A forráshoz szokott elsétálni, ha nem volt sár s ott egy-két pohárral megivott a kénes-vasas vízből. Már a fején volt a kalap is, amikor Zuzka belépett: — Kirem miltósága, én megkérdezte Gyúrót, de ő se nem tudjá, hol ván áz á Kukutyin, én se nem tudom... Szomszédasszonynál is voltám, ázt mondjá, hogy olyan talán nincs is a világon... Tessék most már megmondani, hol van áz és lehet-e ott bérletet kápni... És mirt kell ott népeknek zábot hegyezni? Mink sose csináltunk ilyet, nem is tudom, hogy kell ázt... Az öregur nem szólt semmit, csak a szeme villám- lőtt. Aztán nekilódult s valósággal kivágtatott az ajtón. Csak úgy dördült utána a ház. Zuzka meg ottmaradt magában és utánabámult. Aztán megcsóválta a fejét: — Nem értem — gondolta —, milyen furcsa a miltósága! Mióta szegény miltóságos asszony meghalta, mindig csak furcsább lesz... Hiába, na öregszik! — sóhajtotta. — Meg se érti az embert... És elszomorodott szívvel ment ki a konyhára.
