Keleti Ujság, 1931. október (14. évfolyam, 223-249. szám)
1931-10-25 / 244. szám
KEgETsUrstfc XIV. ÉVF. 244. SZÁM. A nagy válság A román ipar nem zárkózik el a vámok revíziójától — Meg kell egyezni a szomszédos államokkal — Áralakulás az ipari termelésben - A román mezőgazdaság problémáinak megoldása Az Ugir ankétja a világválság okairól III. Befejező közlemény. Előző két számunkban ismertettük a válság okait, az egyes termelő ágak helyzetét és foglalkoztunk a vámok kérdésével. E cikkünkkel befejezzük az Ugir ankétját, hozzászólásokat szívesen fogadunk. A vámok leszállításának hatása. Nem vonjuk kétségbe, hogy általában a vám leszállításának meg lenne bizonyos hatása. A mai kisebbített szükségletnél egyetlen termelő sem nézheti közömbösen az annyira megnyirbált és megszorított fogyasztópiac további lemorzsolódását, tehát még akkor is lépést fog tartani ezen külföldi versenyajánlatokkal, hogy ha ezek termelési költségeit már nem fedezik. Az ipar annak következtében tőkegyűjtés helyett, tőketartalékainak elfogyasztására fog ráfanyalodni, rákényszerülni és mint adófizető alany lassan el fog sorvadni. De egyre jobban legyöngül ezzel együtt a mezőgazdasági termelők jelentékeny fogyasztó rétege is, amely eleddig munkásaival és alkalmazottaival egyetemben, úgy szintén feldolgozó iparával quan- tite negligablenak veendő szerepet semmikép sem játszott. Még további káros kihatás a termelő ipar legyengülése révén azáltal áll elő, hogy a mező- gazdaságnak nálunk egyszer mégis csak meginduló racionalizálási folyamata elveszíti azt a lehetőséget, hogy emelkedő termelését és fölös-1 legessé váló munkaerejét valahol elhelyezhesse. Az elmondottak alapján elvben a következő álláspontot szegezhetjük le: A vámrevizió elől nem zárkózik el az ipar. A revízió gondolatától nem zárkózik el az ipar teljes ridegséggel, hanem helyén valónak tartja, hogy ez a revízió a környező államokkal és speciális itthoni termelési viszonyainkkal összhangba hozassák és hogy nemzetgazdaságunk egy esetleges redukcióért feltétlenül kár- pótoltassék. Azon iparcikkeknél, amelyeknek vámja a környező államoknak, vagyis Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia és Bulgária vámjainál átlagban magasabbak, revíziónak volna helye. Az érdekelt felek (termelők és fogyasztók) meghallgatása mellett. A szomszédos államok struktúrája némi- képen hasonlít a mienkhez. Magyarország és Lengyelország ugyan iparilag fejlettebbek Romániánál, viszont Jugoszlávia és Bulgária iparfejlettség tekintetében alattunk állanak, Csehszlovákiának pedig Romániával szemben határozottan ipari állam jellege van, de az átlag egy olyan bázist jelentene, melyet Románia bizvást méltányosnak ismerhet el. A szomszédos államok tehát nagyrészt mint iparilag fejlettebb országok kisebb vámvédelemmel elégedhetnek meg mint mi, és igy méltányos követelése és exisztenciális problémája a romániai iparnak, hogy ne vessék oda koncul egy hamis ideológiának, mivel egyébként a külföldi árulavina a gyengébb ellentál- lás irányába, Románia felé hömpölyögne. De még ezt az engedményt is csak azon az áron le hét megadni, ha Románia annak fejében kereskedelmi szerződések alapján álló előnyöket kaphat érte cserébe. így természetesen elsősorban a mezőgazdasági termelvényekre gondolunk és másodsorban olyan korrektúrákra, amelyek még más cikkeknél is, országos érdekek szempontjából szükségessé válhatnak. Olyan gyakran találkozunk azzal a felfogással, hogy nem érdemes az olyan ipart agyontámogatni, amely csak vámokkal és kényeztető babusgatással tartható fenn. Kénytelenek vagyunk ezzel szemben kijelenteni, hogy a romániai iparnak semmi szüksége nincs arra, hogy egy esetleges európai vámuniótól féltsék. Modern, jól berendezett gyáraink ezentúl is fognak tudni prosperálni, rosszul berendezett gyáraink pedig át fognak térni modernebb termelési módszerekre és minőségileg jobb árukra. Ha arra még nem képesek, akkor maguk mondották ki saját halálos Ítéletüket, és nincs őket miért tovább támogatni, — de nem lesz kénytelen dumping ellen harcolni az az ipar, amely egy közös vámterületen belül él a mai iparinak mondott országok iparával. A dumping. Közismert dolog, hogy mily mértékű dumpin- get alkalmaznak más országok, mint pl. Németország, főképpen a vaspiacon, ahol p. o. a finom lemezek és az abroncsvas ára 40%-kal, a drót és szeg ára 49%-kal olcsóbb, mint a belföldi (lásd: Carl Steuermann: Weltkrize, Weltwende, 113. oldal). Közismertek a német és osztrák Avi-téte- lek, amelyek fix rendelkezés szerint minden exportra menő áru nyersanyagára tonnánként 75 Márkáig terjedő visszatéritést eszközölnek és ismeretes az a furcsa háború is, amely Németország és az Egyesült Államok között röviddel ezelőtt még folyt, mikor német vasárut szállítottak dumpinggel Amerikába, ezzel szemben ugyanakkor Amerika ugyanannyi vasárut szállított dumping tételekkel Németországba. Mindegyik ország fele annyit kapott az áruért a dumping-export következtében, mint odahaza és a különbséget a hajóstársaságok könyvelték javukra (lásd: Döhner: Dumping, Jena, 1931). Az ipari termelés áralakulása. Feltétlenül rá kell térnünk arra a nagyközönséget rendszerint megtévesztő körülményre, hogy ime, a mezőgazdasági termények s a nyersanyagok ilyen nagy mértékben olcsóbbodtak, mig a késztermékek piaci árai nem tartanak vele megfelelően lépést. Ennek magyarázatául fel kell hoznunk azt a közgazdaságilag általánosan ismert formulát, amelyet az, iparcikkek átlagos árainak az összetételére és eredetére nézve főképpen Németország és Anglia termelő viszonyainak tekintetbe vételével, általánosan fel szoktak hozni. Ezek szerint az iparcikkek gyári eladási árában a nyersanyag része átlagban 20% az összes munkabéreké (az eladási műveletekkel kapcsolatosak is) — — — — — 40% az adók, illetékek, köz- és szociális terheké 20% és az összes többi kiadások, főképpen a terjesztés és kamat, de nyereség és amortizáció nélkül — — — — — — — — 20% Ha feltételezzük, hogy a nyersanyagok árai 50%-kal mentek le, a bérek ugyanazon idő alatt átlagosan csak maximum 20%-kal mentek vissza (de az irracionális termelés következtében effektiv még 10% mérsékléssel sem lehet számolni), mig az adók és közszolgáltatások terhe részint a munkanélküli segéllyel, részint effektiv emelésekkel és ugyancsak irracionális termelés révén legalább 20%-kal emelkedett; a költségek hátralékos 20%-a inkább emelkedett, mint esett, — akkor a következő számítást ejthetjük meg: nyersanyag 20 — 50% = 10 munkabérek stb. 40 — 20% — 32 adók, szociális terhek 20 + 20% = 24 terjesztés, kamat stb. 20------= 20 ÍÖÖ 86 Ezek szerint tehát az a cikk, amely eddig 100 egységbe került, a nyersanyag árának 50 százalékos mérséklése esetében is csak 86 egységre lesz mérsékelhető, mindaddig, amig a munkabérek is csak ily mértékben szállnak le, amig a közterhek emelkednek és a deracionáli- zálási folyamatot egy konjunkturális hullám fel nem váltja, ami azonban ezt az egész számitást más irányba tereli. Ha az árak nagy általánosságban nálunk mégis nagyobb mértékben estek, ami egyes cikkek kedvező konjunkturális, vagy termelési viszonyaira vezethető vissza, úgy az csak az amortizáció ideiglenes felhagyásával, nyereség és leg- főképen a latens tartalékok feláldozásával történhetett meg. Gyári ár és kiskereskedelmi ár. Megtévesztő hatása van azonban sokszor még annak a körülménynek is, hogy a gyári eladási ár, a nagykereskedői ár és a kicsiben történő eladások között árhullámzások idejében a „marge“ szélesbedik. Mennél több kézen megy át az áru, azaz mennél kisebb kézbe vándorol át, annál többet vészit az árhullám eredeti erejéből, mert a közvetítőnek nincs a nyersanyag árára ingerenciája; hozzájuk már csak a fenti 86 egység árral érkezik az áru, mig a munkabérek amúgy is csekély lemorzsolódásával szemben a közterhek emelkedése, s az áruk meglassu- bodott vándorlása révén már előbb vázolt tehertételek jönnek számításba. . Megerősíti ez állításunkat André Siegfried francia Írónak az angol válságról most. megjelent egyik grafikonja, amely szerint 1925-től 1930 végéig a nagykereskedői árak átlagban 70.7%-ra a kiskereskedői árak átlagban 89.3%-ra de ugyanakkor a munkabérek csak 98.2%-ra estek le, ugyanakkor azonban felmerül egy másik kérdés: Nem érdeke-e az iparnak az árakat oly mértékben lemérsékelni, hogy a fogyasztó közönség erősen megcsappant felvevőképességét ezzel újra felfokozza? Erre röviden azt kell válaszolnunk, hogy ez kétségtelenül érdeke, sőt exisztenciális érdeke és ez érdekétől teljesen át is van hatva, — és ha mégsem hajlik rá, annak okának is kell lennie: nyilván nem képes erre, — ha a termelő lehetségesnek és kalkulatórikus szempontból is kivihetőnek tartja az olyan megoldást, amely az árak leszállításával a fogyasztást emelni tudja, semmi szükség sincs arra, hogy őt arra kényszerítsék, amit érdekében állónak ismert fel. Enyhíteni kell a mezőgazdaság kamatterheit. Ezek után még csak egy kérdés merülhet fel. A tiszta negáció álláspontjára kiván-e a termelő ipari osztály helyezkedni, a ma oly aktuális álláspontra, hogy: „Várni kissé, mit sem tesz, vagy Keletről, vagy Nyugatról pénze lesz“?! Nem! A mezőgazdaság helyzetén segíteni kell. Hallatlanul súlyos múltbeli kamatterheit, amellyel esztendőkre előre megterhelték minden boldogulási lehetőségét, méltányosan el kell intézni és ahhoz közös segítséget kell nyújtani az ország minden polgárának, vagyis az államnak egy megfelelő rendezési lehetőséggel. És főként forgótőkéről kell gondoskodni, mert a mai magas kamattételeknek Románia nagy tőkeszegénysége a primer oka. De sürgősen át kell térni arra is, hogy a bevált és általánosan elfogadott gabona dumping módszerét az ipar is bevezesse. Románia ma az egész gabonatermelésének 12—15%-át exportálja a közismert dumping-recept szerint. Ezt a mennyiséget az országon belül elfogyasztott minimális 85%-nyl mennyiség felárával könnyűszerrel lehet ali- mentálni. A romániai mezőgazdasági problémák megoldása. Az ankét során Szántó Miklós vezérigazgató és dr. Ligeti Sándor bankigazgató együttesen egy igen életrevaló propoziciót terjesztettek elő, amelynek az a lényege, hogy az állam szerezzen monopóliumot a gabona forgalomba- hozatalára és állapítsa meg a gabona átvételi árfolyamát. A vételi összeg 50%-ára, külön e célra kiadott, a megvásárolt gabonával fedezett, egy évig forgalomba maradó és adófizetésre is felhasználható, általa garantált papir- jegyeket bocsásson ki. Egy negyedév múlva további 25%-ot és egy további negyedév múlva ismét 25%-ot folyósit az állam. Az exportot maga az állam vegye a kezébe, az elérhető áron eladja a külföldre szánt kvótát, mellyel deviza- állományát is növeli és akkor a belföldi eladásnál behozhatja az exportnál szenvedett esetleges veszteséget, kamatveszteségeit és a manipulációs költségeit. Nyereségre nem számithat s az esetleges fölöslegek hovaforditásánál, maguknak a termelőknek érdekeit, illetve igényeit kell figyelembe vennie. Ez a következő előnynyel járna: 1. A termelők hamarabb helyezhetnék el gabonájukat és hamarabb jutnának pénzükhöz. 2. Az export simábban és biztosabban bonyolittatnék le, mert kisebb áringadozások, sőt áresések sem érintenék súlyosan a termelőket és kiváltképpen az egyeseket. 3. A belföldi gabonaárak emelkednének, a termelő annak révén jobb árakat érne el és ismét fogyasztóképessé válna, amellett hogy eddiginél kisebb kamatveszteséget is szenvedne. 4. A Banca Naţionala nagyobb devizaanyaghoz jutna, ami a bankjegyforgalom növelését is lehetővé tenne és ezek a gabonával fedezett papirjegyek kisegítő fizetőeszközök gyanánt nagy mértékben könnyitenének a minden termelőrétegünket ma súlyosan terhelő pénztelenségen.
