Keleti Ujság, 1931. október (14. évfolyam, 223-249. szám)
1931-10-24 / 243. szám
4 KEUtfraUţ&fc XIV. ÉVF. 241 SZÁM. A nagy válság Románia helyzete —» ILe kell szállítani a közterheket — A racionalizálás és a vámok kérdése Az Ugír ankétja a világválság okairól II. Előző számunkban ismertettük az Ugir ankétja alapján a mezőgazda, Iparos, kereskedő és alkalmazott mai helyzetét. A romániai válság, — mint mezőgazdasági válság — ha az abban foglalkoztatottak számát vesszük alapul, a mezőgazdaságot érinti súlyosabban, azaz a közfelfogás szerint számszerűleg e szakmában több embert sújt a válság kihatása; de szögezzük le már ehelyütt, hogy ez a beállitás teljesen téves, mert a válság azokban az országokban a legenyhébb lefolyású, amelyek mezőgazdasággal foglalkozván, főképen a törpe birtokokon élő parasztságnak a megélhetés gondjait elviselhetőbbé tették. Ezt Románia példája mellett Dánia, Írország, Jugoszlávia, Észtország, stb. példái igazolják. Franciaországot szándékosan kihagyjuk e példából, mert ott más fontos körülmények játszanak közre. A válságnak Romániára kiható súlyos következménye nem a mezőgazdaság nagy vér- vesztesége, hanem az iparnak és a kereskedelemnek abszolút szegénysége, tőkenélkülisége, melyet a múltbeli mulasztások, a hamis jelszavak és politikai frázisok és az ezen osztályoknak kijutott eddigi mostoha bánásmódja okozták, kapcsolatban azzal a körülménnyel, hogy ez az osztály sokkal zsengébb és fiatalabb, semhogy eddig nagyobb gazdaságra és tőkegyűjtésre alkalma nyílott volna. Ezzel szemben az agrártermelést némiké- pen könnyíti az a körülmény, hogy az ő munkabérei és nyersterményei (vetőmag) leromlott árainak a hatása alatt a továhhtermelésnél a költséget kisebbitik; főképen a törpe-birtokok kezelői saját maguk élelmiszerszükségleteiknek az ellátását biztosítva látják és a földérték természetes leromlása egy illuzionárisan magas földértéknek a leszállítása révén szintén hozzájárul az egyensúlyi helyzet gyorsabb eléréséhez. Igazán komoly következményként, főként az eddigi súlyos kölcsönök és azok magas kamatai nehezednek rá, amely körülményt éppen ezért nem szabad szem elől téveszteni, hanem a helyzet javítását célzó törekvéseinkben arra figyelemmel kell lenni. Különösen igen fontossá teszi ezt a kérdést mindaz a körülmény, hogy a romániai gabonakivitel nehézsége a minőség feljavításától sokat várhatna, mig a mezőgazdaság mai eladósodottsága szinte kizárja, hogy az agrártermelés följavitását célzó racionalizálás ez eladósodottság mellett lehető legyen. A mezőgazdaság ennek folytán általánosan tapasztalható passzivitásba menekült és várakozó helyzetében az ügy további kialakulását várva, másokat kiván felelőssé tenni az ő helyzetéért, vagy legalább is másoktól várja sorsának a megjavítását, s tényleg van is másoknak érdekük abban, hogy a mezőgazdaság helyzete megjavuljon. így elsősorban az államnak, amely a mezőgazdaságtól úgyszólván már semmi jövedelemre nem számíthat, — az iparnak és kereskedelemnek, amely fogyasztóinak egy jó részét gyöngülni látja, — és a bankvilág, amely kinnlevőségeit nem képes behajtani. Mivel az egész közhangulat a többség érdekszférájába került; nagyon hasonlatos helyzet alakult ki e tekintetben nálunk, mint Angliában, ahol mindenki tudta, hogy az államháztartás pénzügyi egyensúlyát csak a nagy munkanélküli segélyek leépítése utján lehetne megteremteni, de senki sem számíthatott arra, hogy a munkások tömegével szemben erre a parlamentben többséget tudjon szerezni. Ezért kell babonák és demagógiák ellen tudományos módszerekkel és tudományosan megalapozott érvekkel harcolnunk. A termelés költségeinek leszállítása. Amig az általános gazdasági tendencia felmenő irányzatot mutatott, Fordnak az a tézise, hogy „a dekonjunktúra ellensúlyozására a béreket fel kell emelni és a nagy tömegek fogyasztóképességét növelni kell“, teljesen helyt állónak bizonyult. De vagy ebben a kijelentésben, vagy magában a tézisben van valami hiba, vagy a dekonjunktúra méretei meghaladják egy gyógymódszer hatását, mert az Egyesült- Államokban teljesen szakítottak már ezzel a módszerrel és bérleszállitással és egyidejű vámemeléssel a nagy tömegek fogyasztóképességét alaposan megnyirbálják. Ma már nem csak az Egyesült Államok nézik irigységgel Anglia inflá cióját, amely pedig éles ellentétben áll a munkabérek emelése utján elérni vélt fellendüléssel, hanem több más szilárdan megalapozott valutával rendelkező állam is és szemünk előtt folynak a próbálkozások az egyensúly újra való helyreállítása érdekében. Az ipar drágasága ellen felhasznált főmódszerek ma: a) a bérleszállitás; b) a vámemelés és c) az infláció. E módszerek helyességét ehelyütt nem kívánjuk vitatni és azt sem, hogy ezek egyformán minden országra helyesek-e, vagy pedig csak azokra, amelyekben az ipari termelés dominál a nemzeti jövedelemben. Az sem közömbös ezen módszerek megítélésénél, hogy az illető ország iparának nyersanyagát önmaga termeli-e, vagy pedig nagyrészben a külföldi behozatalra van-e rászorulva. Kétségtelen azonban, hogy az infláció bevezetése és az ezekkel való szárnypróbálgatás, vagy ijesztgetés azokban az országokban mutatkozik legaktuálisabban, amelyekben a túlhajtott munkabérek és szociális terhek leépítésére más módszert, vagy hatalmi eszközt nem ismernek. Szögezzük le ehelyütt mindjárt, hogy Románia nem tartozik ezek köze az országok közé és igy az inflációból nem kérünk, a vámemelés helyett azok érintetlenségét kérjük (néhány kirívó esettől eltekintve) a lejebb említett okoknál fogva és kívánatosnak tartjuk, hogy a bérek leszállítása feltétlenül a külföldi bérleszállitások mértékén belül maradjon. Minő más eszközök állanak tehát rendelkezésünkre a termelés olcsóbbitására, illetve a mezőgazdasági termeléssel való helyesebb össz- hangbahozatalára? Elsősorban a racionalizálás szokott itt szóba kerülni. Másodszor pedig az állami és szociális terhek leépítése és ehhez harmadsorban csatlakozik még egyszer visszatérve az olyan sokat vitatott problémára, még egy módszer, amely nem a termelést olcsóbbitja, hanem csak az árakat leszorítja és ez: a vámleszállitás. 1. A racionalizálás ma teljesen időszerűtlen törekvés volna. A racionalizáláshoz elsősorban olcsó pénzre, másodsorban emelkedő fogyass- tásra van szükség. Ma ellenkezőleg, a racionalizált üzemeknek deracionalizálniok kell, mint azt már fennebb is említettük. Deracionalizáln* nem csupán azért kell, mert a fogyasztás most feltűnően kisebb lett, hanem azért is, mert a készleteket még mindig és állandóan apasztani kell. A gyárosnak tehát ma, ha tényleg azt tartja szemelőtt, hogy az árakra ma nyomasztólag ható készleteket apassza, kevesebbet kell termelnie, mint amennyit elhelyezni képes. Ilyen körülmények között pedig a racionalizálásnak még a gondolatát is el kell vetni. Le kell szállítani az állami terheket. 2. Az állami és közterhek leszállítása ma fogas kérdés. Ismételten alkalmunk volt rámutatni arra, hogy a jólmenő ipar és kereskedelem nagy terheket bir el és kötelességének îs érzi a terheket viselni. Az ipar azonban már nehezen bírta az előbbi terheket is és most e súlyos dekonjunktúrában állandóan uj és nehezebb terheket rónak rája. Ma, amikor Németország felől, Schmalenbach professzor uj jelszava , ;♦ * 6 * 8 0 ! I Akinek a gyomra fáj, vagy bélmükődése ;; ;; megrekedt, vagy gyomorégése van, az I' ;; igyon természetes !! i; Bikszádi vizet i! ;; Számos egyetemi tanár által ajánlva. I! MINDENÜTT KAPHATÓ. j I keresi útját a köztudatban, hogy meg kell indulnia az uj tőkegyüjtési processzusnak, nálunk az a helyzet, hogy felemésztjük eddig gyűjtött tőkéinket is. A termelés megolcsóbbitása pedig csak ezen terhek leépítése révén volna elérhető, mert nyilvánvaló, hogy a leromlott elhelyezési lehetőségek mellett az eddigi terhek is nehezebben viselhetők el mint eddig. Néhány számadat igazolja, hogy közterhek könnyítésé helyett minő újabb megterhelések állják útját egy esetleges olcsóbbodási processzusnak. 1928 végétől 1931 julius 1-ig a házadó 31%- kal, a fizetési adó 22%-kal (illetve 17%-kal), a forgalmi adó 10%-kal, a betegsegélyzői járulekok 16.66%-kal, az autók adója 50—85%-kal, az üzleti könyvek adója 116—150%-kal, a motorina, benzin, ásványolaj adója 150—400%-kal emelkedett. Kérdés azonban egyúttal: képes lesz-e az állam pénzügyi egyensúlyát helyreállítani, ha e közszolgáltatások árát a szükségletek megfelelően leszállítja. Az állam a megszokott költekezést és régebbi adósságainak törlesztését nem tudja olyan fokra mérsékelni, mint amilyent a gazdasági helyzet megkívánna. Polgárember a mai olcsóbbodási processzus mellett sokkal na- gyobbmérvü megtakarításokat képes kiadásaiban keresztülvinni, mint amilyenre maga az állam képes. De ha az állam polgáraira nehezedő terhein nem képes könnyíteni, akkor nem szabad megakadályoznia azt, hogy polgárai e nagy terhet meg is keressék és saját exiszten- ciája veszélyeztetése nélkül nem alkalmazhat oly módszereket, melyek az ő életstandardját fenyegetik. A vámok. 3. A vámok leszállítása, amellyel a közhan- hangulat és úgy látszik az állami közegek is állandóan kacérkodnak, hogy az általános elégii- letlenségnek levezető csatornát nyissanak és választóikat megnyugtassák, a bajt és az állam gondját nem fogja enyhíteni, sőt ellenkezőleg, még jobban súlyosbítani, tönkre tévén azt a termelési osztályt, amely ma még úgy, ahogy viseli a terheket és jórészt megóvja az államháztartást attól, hogy munkanélküli segélyekkel ez egyensúlyát felbillentse. Egy esetleges revízió lehetőségének szempontjából a vámtarifa tételeit nagyjából három kategóriába oszthatjuk: a) olyan vámokra, amelyek belföldön elő nem állított cikkekre vonatkoznak és amelyek ezek szerint tisztára fiskális szempontból rovatnak ki. Ide tartoznak a déligyümölcsök, nyersselyem, kaucsuk, pamut, juta stb. Ezek vámjának leszállítására az állam azért nem gondolhat, mert a bevételekre szüksége van. b) Olyan vámokra, amelyek belföldön is előállított cikkekre vonatkoznak, amelyek a belföldi szükségletet azonban csak kis részben és esetleg minőségileg sem teljesen megfelelően képesek fedezni. Itt a vámok látszólag e jelentéktelen méretű ipar támogatására és fejlesztő »sére szolgálnak, a valóságban azonban ugyyan- csak a fiskus beviteleinek fokozása fő céljuk. Az általános felfogás szerint ezen iparok védelme nem érdemli meg azt a kárt, amelyet a tovább feldolgozó iparnak, termelésének drágítása révén okoz. , Nyilvánvaló, hogy itt az állam ugyancsak fiskális okokból nem lesz hajlandó a vámokat mérsékelni, viszont méltányosságból feltétlenül el kell ismernie a feldolgozó ipar ama jogos követelését, hogy az exportált kész árunál visszakapja a feldolgozott nyers és féltermény után kifizetett behozatali vámot. c) A vám harmadik kategóriájába tartoznak a szempontunkból legfontosabb árucikkek, mint például azok, amelyekből iparunk az ország termelését és fogyasztását nagyjában kielégíti és ha a minőség nem mindjg teljes mértékben kielégítő, de úgy az ország iparának védelme, mint az állami háztartás és a kereskedelmi mérlegnek egyensúlya szempontjából, arra feltétlenül szükség van. Nyilvánvaló, hogy fiskális szempontokból ezek vámját lehetne leginkább leszállítani és ettől várja is a köztudat ama nagy csodákat, amelyek a mezőgazdaság és az ipar termelése közötti egyensúlyt helyrehozhatják és amelynél a fiskus sem fog veszteséget szenvedni, mert hiszen eddig sem volt abból bevétele és nyilvánvalóan ezután sem lesz. A vám leszállítása aligha fog fokozottabb bevételt maga után vonni, hanem csak a termelőket fogja arra késztetni, hogy áraikat a leszállított vámhoz alkalmazzák. Ezzel, — úgy véli a közfelfogás, — a cél el van érve és ha netán mégsem bírná az ipar termelvényeinek árait ilyen mértékben leszállítani, akkor a külföldről mégis bejövő áru az államnak a vám révén bevételt szerezne. (Folytatjuk.)
