Keleti Ujság, 1931. szeptember (14. évfolyam, 198-222. szám)
1931-09-24 / 217. szám
A XIV. ÉVF. 217. SZÁM. Játék a börtönnel Az utolsó időkben feltünéstkeltően sok olyan esetről ad hirt a napisajtó, amikor köztiszteletben álló egyének jutnak összeütközésbe a jogrenddel. Egész tömeg olyan nevet lehetne hirte- lenében is felsorolni, akik mögött becsapódott a börtöncella ajtaja akár vizsgálati fogság, akár Ítéletek alapján. Tekintélyes százalékát ilyen, vagy olyan alapon rehabilitálják is, de mindez keveset változtat azon a tényen, hogy túlságosan közel jutott az emberekhez a börtön. Kíméletlenebb, de még helyesebb ez a megállapítás igy: Túlságosan közel jutottak az emberek a börtönhöz. Ennek a ténynek ezer oka. van. A gazdasági helyzet, a minden tisztséget, de a félelmet is felörlö nyomor utolsó kétségbeesése, a jövőt Irt ség és kilátástalanság érzése, vagy az egyén’, családi életben keresendő okok, melyek színté r bő változatossággal vonulnak fel, sőt igen sokszor ütemes indokok is szerepelnek, vagy az etikai alálumy állás. Van azonban mindezen okok mellett — amelyek régen is szállítói voltak a tömlöcöknek, — egy uj válfaj; azoké, akik tudatosan hazárdiroznak az élettel, va banque-ot játszanak, egyetlen kártyalapra teszitek fel mindent a pénzért, vagyonért, úri élet- ént, könyelmüen, a. „nagy stilus“ hazug varázsától megszédülve, szélhámos romantikával, de a kivitelnél rendszerint egy kezdő betörő ügyetlenségével. Mások viszont „csak“ a számtalan variációban kínálkozó alkalomnak nem tudnak ellenállom. A jóhiszemüek óriási tömegének viszont rendesen van egy kitűnő „ötlete", amellyel majdnem minden esetben „szerencsétlenül járnaktermészetesen „a helyzet, a szerencsétlen körülmények“ miatt, de igen ritkán ismerik el, hogy már maga az ötlet bűnös: egyetlen ötletre feltenni mindent. Az ilyenek egyéni képességeit pedig kétséghevmini, egyenesen sértésszámba megy. Arról is szentül meg vannak győződve, hogy továbbra is „urak“ maradnak és hideg vérrel provokáltatják, vagy nleginkább mélyen lenézik azt a „kulturátlan“, vagy szánalmasan elmaradt, eugosetpős halandót, aki kétségbe meri vonni gondolatban is az ő „korrektségüketViszont azt is mind kevesebben kezdik tudni, hogy mit jelent urnák lenini; hogy nem elég hozzá pusztán sem az iskolai végzettség, sem a társadalmi „síi ffvagy a frakk és szmoking, hanem nagy belső, szellemi és lelki alapok kellenek hozzá, hogy ezt a két nehéz betilt, ne csak udvariasságból higgy esz szék valakinek a neve után. Egyébként ez a szó ma csak jelez, mint a koca fülén a hasítás. A csak röviden és hézagosán felvázolt tünetnek azonban, meg volt és meg van a maga lélektani előzménye. A háborúval felborított régi világrend helyébe az emberiség még mindig ment tudott magának biztos és az abszolút tekintély etikai súlyával ható uj alapokat lerakni. Nem szociális, világpolitikai vagy gazdasági teóriákra gondolunk, hiszen ilyen elég van, hanem az élet által kipróbált nagy nyugalmi, pontra, amelyet mindenki elismer, es amelyről tudja, hogy megingathatatlan. Kínálkozó hasonlat a szirtfok a tengeren, amelyről minden madár tudja, bárhonnan érkezzék is, hogy nyugodtan reászállhat. A háború utáni rettenetes erkölcsi és fogalmi devalválódás okozta ezt az elviselhetetlen élethelyzetet. A háborúban az emberi élettel és értékekkel, utána az emberi becsülettel kártyáznak. Vegyünk pár példát. Amióta palam et publice tudjuk, mert megcáfolhatatlanul látjuk, hogy mi folyik a világpolitikában, azóta képtelenség más etikai alapot követelni az egyes emberektől, mint amilyenen és amilyennel az egész emberiség sorsát intézik. Vagy tessék nézni a közgazdasá gi élet eszközeit világkörüli cirkulációjában, avagy magát a pénzt. Ma a pénz se az, ami volt, nem az az abszolút, megingathatatlan bálvány, ami volt, aranyértek, csak valuta. Nem dolgozni, kell érte, csak szerencsésen és okosan játszani. És ma ezt teszi sok százmillió ember, természetesen csuk „nagyban", mert csak igy érdemes. Le se száradt az édesanyja teje a szájáról, máris, hozzákezd, hiszen uton-utfélen csak ezt látja. Ha félévet gyakornokoskodott egy kis vidéki bankban, már pénzügyi kapud fásnak érzi magát, nem szédül a „nagy tételektől“ <’s arcrándulás nélkül véli rá magát a saját ötletére, hogy a pénz pokoli forgásában kihasználja a konjunktúrát. Azzal aztán pláne nem törődik, hogy mások, sokszor igen sok ártatlan egzisztencia tönkre megy... És ha börtönbe jut? Az első kellemetlen, inkább fizikai, inint pszichikai érzések után csak azért fog bosszankodni, mint a mattot kapott sakkjátc \ A móc elzárja a havast a városi urak elől Barangolás a havasok közt — Az erdei rablógazdálkodás áldozatai — „Csinálja meg az állam, eleget fizetünk neki!“ (Bánffyhunyad, szeptember 22.) Ne higyje senki, hogy a havasok egyszerű népe közé, az erdők igénytelen famunkásaihoz, az üde legelők derűs bölcsességii, szinte gyermeteg kedélyű pásztoraihoz, akikre „évszázados elnyomatás“ után ráköszöntött a többségi sors — nem ért el az általános leromlás elégedetlensége és kétség- beesése. A gabonáját, marháját eladni nem tudó paraszt panaszainak sokszorosan erős visszhangja zug a vadregényes patakvölgyekben, a fenyvesek szelíd tisztásain s a lankákon, amelyeken régi édes pasztorálék idillyikus hangulatát keltve kolompol a nyáj... És csodálatos, a begyre kapaszkodó favágó, a lejtőn legeltető pásztor az ő egyszerű, majdnem szűzi világában is rájön arra, aminek alig hallatta hangját eddig: az állam gépezetében valami hiba van, valahogy nem jól munkálkodnak azok, akik a kormánykeréknél ülnek. íme nehány egyszerű példa, két napi havasi barangolás tapasztalataiból. A rekic-eli vízesés lelket átjáró robajában az elragadtatás szándékos kitörésével szóltam egy öreg hegyi-lakóhoz: — Mit szól bácsi ehhez a gyönyörű szakadékhoz? Az öreg román végigsimitotta homlokát: — Azt, hogy az ördög hordta volna el vízesésestül, mindenestül. Az ember éhen hal ettől a sok szépségtől. Inkább lenne lapos termőföld a sok szikla helyett. Világos, hogy nem lehet a természeti szépségek méltánylását várni egy nélkülöző favágótól. De az adomai fordulat után igy nyert komolyabb jelentőséget a beszélgetés: — Mégis, miből élnek? — Miből? — felelte keserűen. Éhségből uram. Állatot nincs itt miből tartsunk. Csupa kő itt minden, irtás és erdő. Az erdő régebben adott annyi munkát, hogy csendesen megélhettünk belőle. De aztán jöttek az urak nagy fűrészekkel, fatelepekkel és pár év alatt elprédálták, letarolták azt, amiből egyik nemzedékről a másikra lassan, szegényesen eléldegélt az egész hegyi nép. Körülbarangoltuk a begyeket: mindenfelé kopár irtások, rablógazdálkodással letarolt erdők; lent a völgyben pedig elcsendesült, vagy zárni készülő fürészgyárak, fatelepek, amelyek felé alig gördítik már az iparvágányok kis vagonjai az egykor dús termésű hegyek megritkult hozamát: a fát. , Egész vidékek mindig nagy szegénységben éltek, de a betevő falatot, a valamit mégis megkereső nép alól fűrészelték ki a fások a megélhetési bázist. Más, gazdagabb völgyekbe fordulok. A Vle- gyásza kövér legelői, kaszálói felé széles hegyi kos, hogy egyetlen lépést elvétett. Pedig „milyen remekül“ játszott!... És a lelkiismeret?. . Mi az kérem? — fogja kérdezni az ilyen modernül preparált hazárdőr. Van még egy ilyen börtönbevezetö életfelfogás, amely azt tartja, hogy nem dolgozni kell, hanem élni. Hogy ezt a mondást teljesen, megértsük, tudnunk kell, hogy az „élni"-igének ma szintén más a fogalomköre, mint régen s az „élvezni“ helyett is szokták használni. Élni és élvezni tehát, ha van, a magunkét, ha nincs a másét, aminek viszónt a megszerzése nem annyira munka, hanem ügyesség, trükk s szellemes ötlet kérdése, esetleg politika, vagy összeköttetés. így válik aztán az állás, képzettség, vagy köztiszt- seg mindössze alkalommá. Minél több nyelvet tudni pedig alapfeltétele az ilyen irányban való „boldogulásinak. A börtönbe való lélektani előkészülésnek is meg vannak a maga nemzetközi vonatkozásai, hiszen az uj típus is nemzetközi és egymással szolidáris. Az illetőknek semmi belső közösségük nincs népükkel. A nemzet és a faj, csak azt az ódiumot viseli, ami leleplezés 'esetén ráhárámlik, mert a köztudatba, mint angol, francia, magyar, román, zsidó stb. kerül bele. A mai világban, mikor szinte tobzódik a fajgyűlölet, az ilyen faji megjelölésnek külön hangsúlya van. Bár mindenki tudja, hogy az ilyen embereket nem lehet azonosítani a népé vei, mégis azzal a \nem alaptalan hátsó gondo ■ lattal történik a faji utalás, hogy akármi keveset is, de ártson neki. Éppen a faji öntudatnak sokszor túlhajtott értékeléseire támaszközt vezet, amelyet egy helyen úgy alámosott, lerombolt a patak, hogy gyalogosan is csak a hegyhez lapulva lehet továbbjutni rajta. Megkérdezem a magát büszkén mócnak valló vizi- fürész-tulajdonost; akinek ép a közelben áll a háza. — Miért nem javítják ki az utat? Ravasszul megvillan a móc szeme. — Nem kell nekünk. A mi deszkaszállitő szekerünk keresztül tud döcögni a patak kövein is. Maradjon csak igy, járhatatlanul az ut. Legalább nem jöhetnek hozzánk féderes kocsival, masinával az urak. Nem kérünk az automobilokból és nem kérünk azokból az urakból, akik kocsin jönnek hozzánk. Soha sincs jó vége annak. A móc tehát elzárja havasait, völgyeit a város elől, az urak elől, az állam elől. Ne jöhessen fel hozzá se népboldogitó kortes, se végrehajtó, se bírói szemle, se állami segély bizottság, külön kis országában akar élni, úgy ahogy lehet, a saját primitív törvényei szerint. És a város, az urak, az állam, sok esetben nem is tudnak behatolni ebbe a különös, szép, vadon birodalomba. A Tischler-féle nagy erdő-pör a példa rá, amelynek kimenetele már nem is érdekli a mócot. Úgy használja a per alatt álló roppant erdőket, mintha semmi kétség se férne tulajdonjogához. S az állam tehetetlen itt. A móe favágó keményen markába igazítja a fejszéje nyelét, ha a nagy perre gondol és csak ennyit mond: — Tischler?...' Nem mer ide jönni. Még akkor sem, ha neki hagyja a törvény az erdőségeket. * Odébb egy helyen, ahol magasan a hegyoldalban halad az ut, súlyosan megrongálódott a vízmosás hidja. Lekorhadt róla négy-öt gerenda s most nem hajthat rá többé semmi féle jármű. A fát fuvarozó móc, aki pedig egy pakli dohányért fütyürésző jókedvvel és nagy szakértelemmel tákol össze percek alatt akár egy turista-menedék kalibát is, lehajt az útról a mélyben bukdácsoló patakhoz és a hidon túl nagy ügyel-bajjal kaptat fel ismét a meredélyen, hogy tovább folytathassa útját. De a világért se fogna fejszét, hogy a hid kijavítására két-három gerendát faragjon. — Miért nem hozzák rendbe,ezt a hidat? — kérdeztem a móc szekerest. Vállat vont. — Nem csinálhatják meg az emberek. Az állam dolga az. Fizetünk neki érte eleget. A végén mindig kiderül ma már a havasok között is, hogy az állam a hibás. (j. b.) dik az ilyen feltételezés, amelyik azt hangoztatja, hogy ilyent nem követ el magyar, vagy francia stb., mert a magyar, francia stb. olyan faji lélekkel rendelkezik, amely éleve kizárja az ilyen megtévelyedéseket. Az ember tisztelettel meghajol a népek szép karakterbeli és morális tulajdonságai előtt, de az is kétségtelen , hogy a túlhajtott sovinizmus szűk látóköre is nagyban hozzájárult annak a világhelyzetnek megteremtéséhez, amely az emberek megdöbbentő tömegét a börtönnel való játékra rá- kényszeritette. > Végül az is igaz, hogy a börtönt magát is szándékosan, hivatásától eltérő esetekben is közel hozták az emberekhez. Az egész világon ezren és sok százezren voltak, vannak és lesznek, akik eszmékért, vagy ártatlanul, mártírképpen, hivatalos közegek tuubusgóságából, vagy a börtöneiéi való visszaéléséből kerülték érintkezésbe a börtönökkel. Ilyen esetekben nem szégyen, hanem dicsőségszámba megy töm- löcöt szenvedni. Az ilyenekkel megtöltött börtönök elvesztik fekete varázsukat még azon esetekben is, mikor odavaló, valódi bűnösöket zárnak rácsaik mögé. Ha nem egészen brutális bűntényekről van szó, a közvélemény is könnyen túl teszi magát azon az érzésen, amely régebben meg volt még a kisebb jelentőségű esetekben ki- szábott börtöiiibiintetéseknél is. Hivatalosan is veszedelmes a börtönnel játszani. így is, úgy is az emberiség veszedelme a börtönnel való játék. — rő.
