Keleti Ujság, 1931. szeptember (14. évfolyam, 198-222. szám)
1931-09-14 / 209. szám
6 xrv. évf. m. sum. Erdélyben, a volt birodali ntkereiziezéiénél Lucien Stornier francia közgazdász megírta könyvét romániai körsétájáról — Eltakarták előle az itt élő magyarságot, de némi tanulságos jeleket mégis meglátott Ez a könyv, már mielőtt az eszméje meg- fogamzott volna, sokat Ígért. A szerzőjét vidéki francia városban hallottam beszélni 1928 telén. Előadókörúton volt s amerikai közgazdasági tapasztalatairól számolt be. Fiatalkori történész karrier s egy hu- szinnégyórás miniszterség nimbuszával lépett a pódiumra. Könnyedén objektiv gondolatai, nyugodt beszédmodora, együttérzése, amivel távoli emberi gondokat boncolt, felvetette bennem, hogy ezt a beható tekintetű, nagyképűségtől mentes doktort végig kellene vezetni egyszer a mi országunkon. Azóta már meg is történt., éppen két évre rá. Félhivatalos apparátussal és oly jól sikerült inkognitóban, hogy senki romániai magyar ern bor nem tudott az útjáról, még kevésbé beszél betett vele, az „audiatur et altera pars“ elvén. Tévedtem; mikor eleve több óvatosságot tételeztem föl a szerzőben a hivatalos beállítások kai szemben. Ö ezt az óvatosságot inkább a ki sebbsegek értelmi elemeivel, különösen velünk, magyarokkal szemben éreztette, akiket bizonyára igen iélelmetes konspirátoroknak fest beitek le előtte. Néhol merészen kritikai hangja ugyanazt érezteti a nyugatonrópai olvasóval, hogy a részrchajlatlan kívülálló személy szólalt meg benne, do tulajdonképpen csak azért van igy, mert könyve egy meghívott orvosbarát konzultációja, ami kifelé apológia s befelé kioktatás. „Levantin és görög“ Lucien Homier megpróbált egyszerre köny- nyed színekkel és súlyos észrevételekkel dolgozni. Turista szempont és korrekt szakvélemények váltják egymást. Könyve érdekes olvasmány idegennek s érdekelt lelnek egyaránt, csak nekünk bosszúság, hogy bár az országhatárok közé zárt területet tűzte ki céljául, tulajdonképpen csak az uralkodó népet, látta meg. Komán néppszihológiai szempontból ezért sole egyéni és éles megállapítás van benne, különösen, ami az egyes tartományok románját s a vele együtt variálódó nemzeti ideált illeti. Tanulságos tőle hallanunk, hogy pl. a re- gátban „a falun kivül nincs a románnak erkölcsi clete, csak rövid életű utánzásból.“ Hogy a tanult osztályok ugyanott kevésbé toleránsak, mint a nép. Hogy „az utolsó háborút követő napon nem voit nemzet, Oroszországot kivéve, amelynek vezetői súlyosabban tévedtek voljna az állam gazdasági adottságaira vonatkozóan, mint Románia,“ — Bukarest itt ma sem tud rendet csinálni, — Írja. Az ő lelke levantin és görög maradt, a párizsi elegancia erős mázával. Sohasem fogja tudni megteremteni érdekei szintézisét egy ezentúl nagyon is különféle népnek, amely megnagyobbodásával eltávolodott, tőle. Az ártatlan kathedrális. Sajnos, Erdélyről szólva, hiányát, látjuk au nak a relativ szabadságnak, amit regáti útjában''megfigyelése élvezett,. Nagyon érezhető az a beállítottság, amivel figyelmét bizonyos dolgokról eltereltek, máshol meg egyéni véle lénye kikristályosodását akadályozták. Bánáti útjában pl. a zsidók „elmagyarositá sáról“ beszél s többek közt azt mondja, bogy a soviniszta magyar kormány ezen a területen „a német nyelv tanítását is betiltotta.“ A ba náti magyar iskolákat pedig (hol vannak már azok?) egyenesen azzal vádolja, hogy a svábok és zsidók fiait még ma is maguknak követelik, mintha éppen a kisebbségi iskoláknak lenne beleszólása a szülők elemi jogaiba. Vannak dolgok azonban, amit nem lehet elferdíteni s ha a gyulafehérvári Batthyaneum- könyvtárt, ezt a nagy magyar kultur-dokumen tumot őrizkednek is bemutatni neki, a kathe drálist. a nnilt szembeszökő tényét, már nem lehetett, eltakarni előle. Azt irja azonban, hogy STÜRIOL iÍaktAb LEPHGE Kolozsvár. — Kérjen mintát, árlapot!!! — „a melléje épített hatalmas szláv-bizánci tésztát igazán nem volt szükség szembeállítani az ártatlan kathedrálissal.“ A bencések, ciszterciek templomépitő mii vészete, igen, nálunk fogamzott meg, erdélyi magyaroknál, utolsó bástyájaként a nyugati kultúrának. S hogy a román stilus, meg gótika óta Lucien Romier semmi nyomát sem találta itt a francia kulturhatásnak, annak az a ma gyarázata, hogy Nagyszebenbe ugyan elvitték a Bruckenthal-múzeumba, de Marosvásárhelyt s a Teleky-thékát messze elkerültették vele. „Képzeletnek semmi nyoma.“ A szószok kulturmunkáját jónak látták, minél több változatban bemutatni neki, de Sepsiszentgyörgyöii átrobogott az autójuk anél kül, hogy a Székely Nemzeti Múzeumra legalább Sürgősen nézze meg a LEPAGE s kóla-kirakatát! Ki vannak állítva az ajándéktárgyak az iskolás vásárlók számára. Mindenki kap ajándékot, az is, akinek vásárlása egész év alatt száz leit tesz ki. Kérjen ingyen betétkönyvet Lepagetól! ujjal rámutatott volna valaki előtte. Pedig az ethnográfiában láthatóan kedve tellett. Kalota- szegről sem tud. De talán abban a fejezetben kapunk valamit, amelynek „Les Seklers“, „A székelyek“ a cime? Ezt olvasom a székely faluról: „Képzeletnek nyoma sincs. Ha nem hiányoznának a gyárak és egy kizárólagos földmíves hagyomány evidenciája, azt mondaná az ember, hajdani mintájú munkásnegyedek. A nagy ucca egy kevéssé az orosz falura hasonlít, vagy egy öreg lovaskaszárnya udvarára.“ De hát a székely kapu, a szőttesek, a faragott ambitus, a középkori templomok, a szárnyas oltárok? Egy-két falun át, az ethnografiai- lag kevésbé érdekes Háromszéken keresztülrobog a gépkocsi, egy-két megjegyzés elhangzik egy „bennszülött“ kisérő ajkáról, aztán vágtatnak tovább, heteket ülni „fontosabb vidékeken.“ 19 Az osztrák uralomból maradt“ Mégis Kolozsvárt valami megüti a szemét. Bárhogy is őrizhették, a főtéren, egy vasárnap este, az Oltáriszentség körül meglátja „a legszebb gyermek-körmenetet, amit csak képzelni lehet.“ De alig pillantotta meg, már megszólalt valaki a háta mögül: — Ó, igen, még a régi Ausztria nyoma. S aztán viszik is sietve másnap reggel megtekinteni a román ethnográfiai múzeumot, hogy csak visszajáró álom legyen „az osztrák- uralomból itt maradt“ körmenet. Mintha az erdélyi magyarok, székelyek régi hite csak osztrák máz lenne. Innen mór nem is vihetik máshova, mint -—; Bukovinába, Útközben ugyan kikérdezi itt ott a föld népét, még a magyart is. De ugyan ki hisz ma már az álruhás fejedelmek missziójában? Népünk keserű bizalmatlanságát, ugyan, hogy tudná szétoszlatni egy autón, román urakkal érkező jóakaraíu idegen? Ezekután már nem is csodálkozhatunk a következő máraina- rosi gyanús kijelentésén: — Hiába jönnek ide antiszemitákat keresni, itt nem lehet találni. Bukovina már más. Ott elbeszélgethet régi bukovinai urakkal, sőt, még igazat is adhat a Habsburgoknak is. Itt szabad. A népművészetet is szabadjára élvezheti. Ezért is a bejárt területek közül, szerinte, csak itt tudott igazi népi kultúra kifejlődni, ami nemcsak faji jellegeknek szines kiütközése, hanem szellemi hagyományokból álló művészet is legyen. A székelyeket és más erdélyieket, akik ennél különbet is fel tudnak mutatni, persze elzárta előle az igazságot rejlő rosszakarat. Vigasztaló, hogy Besszarábiában is „a leg- előzékenyebb tisztviselőket“ találta és Dobrudzsába nem is tartotta érdemesnek elmenpi. Ott úgy is minden csendes... Isupérlum, vag*y keleti Locarno? Vitatkozznnk-e történelmi fejtegetéseivel? Akkor kellett volna, mikor még egyedül voll Lucien Romier velük. De most, mikor könyvének első tízezer példánya elkelt, most már csak könyvre, könyvvel lehetne felelni. Hatásra, hatással. Egyel azonban fel kell említenem, ami sehogysem talál komoly történész tollához: hogy a románságot csak a barbár támadások tették volna hegyi lakóvá, s csak az elnyomás szorította volna az egyedüli hegyi foglalkozásra, a pásztorkodásra. Bármennyire is igyekeznek őt sugalmazó]' ötletes elméletekhez juttatni, végül is bizalmatlan lesz a történelemmel szemben. Kijelenti, hogy ennek az országnak életképességéhez „a múlttal váló bizonyos szakítás kell“ és „belső fegyelemre törekvő akarat, ami ne kétes hasznokat, hanem végleges eredményeket hajszoljon.“ „A román egységet történelmi argumentumokra alapítva, tovább is a múltban keresik életjogát és viselkedési szabályait egy nemzetnek, amely kótségkivül régi az ethnikus vagy a nyelvész számára, de amely egészen uj poli tikai, társadalmi és gazdasági feltételeinél fogva.“ Ami érték van itt, az éppen a tartományi és történelmi különbözés, de csak annak a számára, „aki minden erőt össze tud hozni az uj konstrukcióhoz.“ Ugyanez a különbözés azonban „félelmetes gyengeség lesz, mihelyt azt vélik, hogy megszüntethetik azzal, ha. az egyik hagyományt a másiknak fölébe helyezik.'1 Persze itt sem a kisebbségekről van szó, hanem a románság keblén belüli különbözések röl. Ennek a megoldása egymagában is nehéz feladat a. mai elmérgesedett belpolitikában, azonban korántsem oldja meg a nagyobb pro blcmáí, az ethnikai kiilömbözést S nem tudjuk megérteni, hogyan juthatott a kisebbségi kérdés feltűnő negligálásával könyvének utolsó soraihoz: „Kelet-Európa (a mai!) egymásmellé be .iyezett és egymással össze nem kötött elemek bői épült fel. Összekötni ezeket az elemeket, előbb negativ módon egy keleti Locarnoval, majd pozitiv módon egy föderációval, ami a gazdasági érdekekből kiindulva jusson el a politikai érdekekhez, ime az elvégzésre váró nehéz, de annál sürgősebb munka.“ Mintha ez a konklúzió, amihez az emberiség magasabb érdekeit néző szem jutott, sehogysem lenne összhangban a román imperiálizmus fölött őrködő utitapasztalatokkal. B. Bányai L. ÜNffÉD . STATES LINES tü mburg-New*York KÜLÖN CSATORNASZOLGÁLAT SOUTHAMPTON - CHERBOURG - QUEENSTOWN LEGKÖZELEBBI INDULÁSOK: President Harding szeptember 15. Hamburg»!**! AmarSeo .... szeptember 22. Hamburg«ból Presid Ilf Roosevelt október 1. Hamburgból President Harding szeptember 17« Soulhamplon-ból America .... szeptember 34. SeMlhampton t*6! Németül beszéld személyzet. AMER CAN MERCHANT LINES HETENKÉNT LONDONBÓL NEW-YORK1G. UNITED STATES LINES BUCUREŞTI WAGONS I.ITS.COOK Piaţa I! egele Carol II.
