Keleti Ujság, 1931. augusztus (14. évfolyam, 172-197. szám)
1931-08-31 / 197. szám
9 XIV. ÉVF 197. SZÁM. Egy csepp a tengerben Zcnteike és Székelyó községek két évtizedes víaskodása a földért — f,Kolozsváron nekünk adta a szent törvény“, — de a bukaresti törvény még szentebb — riposztozott a zentelkei ellenérv (Zentclke, augusztus hó.) Az agrársérelmek és birtokháboruságok között, amelyek Erdély csaknem valamennyi magyar falvának égő sebei és egyúttal a román községekkel szomszédságban élő magyarok számára a szüntelen aggodalom, ellenségesség, jogbizonytalanság érzetének forrásai, — jellemző és elszomorító mozzanatok szempontjából bizonyára legelöl áll a kalotaszegi Zentelke község esete. Jó néhány év távlatát kell végigtekintenünk, hogy a zentelkiek nagy ügyének kiindulópontját s az őket ért jogtalanságok és méltánytalanság egész fejleményét világosan lássuk. Zcnteike község közbirtokossága még 1906- bnn vásárolt Jósika Sámuel bárótól Kiskalota község határában egy darab erdőt és legelőt. Kiskalota román népe azonban nem jó szemmel nézte ezt. És ellenséges indulatának egyre ,qpt- hetőbb és kézzelfoghatóbb kifejezését adta. Bjáir milyen hihetetlenül hangozzék is ez a tobijşegi tűrclmesség mai megnyilatkozásaihoz szpkpj,ţ közvélemény előtt: a magyar „elayomai;'jfi‘j.,pf-, a román „leigázottság“ fénykorában, az 11)06-qV követő esztendőkben történt, bogy az elnyomott kiskalotaiak fenyegetőzésekkel, zaklatásokkal s a kellemetlenkedések számtalan módszerével szembeszálltak a zenfélkei tiranusokkal és meg- ak/idályozták őket legelőjük, erdejük békés baszn.'ilatában. S minthogy a magyar község lakói nem mutatkoztak hajlandóknak, hogy lemondjanak törvényes szerzésmóddá 1 tulajdonba vett földjeikről, a kiskarolni atyafiak egy szép napon egyszerűen ráhjjJtották sertéseiket a határukban levő zentelke? legelőre. Midőn erről tudomást szerzett a zentelkei közbirtokosság, követeket küldött a kiskalota! határba, hogy tisztelettel megkérdezzék a jogtalanul legeltetőketüMii cimen merészkednek az ö földjeikre? Az egész román község hadiállapotba-helye zése, alarmirozása vőlt a felelet. Kapával, ka szávai rontottak a Békés zentelkei érdeklődőkre s akinek ideje, ercje,'vagy büszkesége nem engedte meg, hogy gyors futásban keressen menedéket, agyba-főbe vdfVe, véresen maradt a „dip lomáeiai“ tárgyalásik szinterén. .... Vájjon irredentának, vagy kommunistának kiáltotta ki ezéít a magyar közigazgatás, a magyar bíróság, italában: a magyar államhatalom a kiskalotfíÉbrománokat? S talán meg is tizedelte őket zendülésükért? Dehogy. Mint mesélik: enyhe csendőrségi fegyelmezés lett csupán az ügy folytatása A zentelkeiek, az államfennlartó elem e vérszomjas bástyaőrei pedig^egyszerűen békés, a kiskalotaiak határféltő haragja elől kitérő, okos megoldást kerestek és találtak azáltal, bogy ölese rélték a kiskalotai .bajárban birt erdőt és lege löt az ő falujok határához közvetlenül csatlakozó, ugyanolyan területű erdővel és legelővel, ami addig a gróf Bánffy birtokhoz tartozott. Ezzel, 1912-ben lezajlott a zentelkei legelte té.si dráma első felvonása. Békés birtoklás következett, egészen 1923-ig. De ekkor egy másik, az ellenkező irányban szomszédos határu román községnek, Szckelyó- nak lakosaival gyűlt meg a zentelkei közbirtokosság baja. Úri izgatója akadt az egyébként jóravaló falunépnek, amely az ígéreteken és biztatásokon felbuzdulván, kisajátítási kérvényt adott be a bánffyhunyadi járási agrárbizottsághoz a csgreiigylettel szerzett zentelkei legelő el vételéért. Természetesen törvényes mcgokolásí nem lehetett találni ehhez, s mikor a székelyéin!: a bizottság elnöke, Popescu táblabiró elé járultak azzal, hogy igy s hogy úgy, a zenteíkeieknek van anélkül is legelőjük elég, a derék biró mérgelődve rivalt reájuk: — Hát akkor miért nem vettétek meg ti ezt az erdőt és legelőt? —-‘ Nekünk, románoknak nem adta el a gróf — hozakodtak elő a székelyóiak a nemzetiszinü- rc festett jogi érvvel, aminek azonban megdöntötte képzelt jogalapját és lepattintotta nemzeti zománcát a tény, hogy hiszen Bánffy gróf nem adott el ezen a tájon se románnak, se magyarnak földet s a zenteíkeieknek is csak csere utján engedett át területeket-.. S a hosszas agrárbizottsági tárgyalásnak azsal vetett véget Popescu táblabiró, hogy a székelyói jegyző elé dobta az agrárreform-törvényt és ingerülten kiáltotta: —- Tessék... Ha maga talál olyan szakaszt benne, amelynek alapján el lehet venni a zentelkeiek földjét, akkor én szívesen kisajátítom. De az én tudomásom szerint nincs a törvényben ilyen paragrafus. És a bizottság elutasította a kisajátítás iránti kérést. De Székelyó felebbezett a kolozsvári vármegyei agrárbizottsághoz, amely úgy látszik, jobban értette a törvény hátulütőit és 3—4 tárgyalás költséges huza-vonája után, elrendelte a kérdéses területből — papiroson — holdnak, a valóságban azonban 130 holdnak a kisajátítását, azzal az elmés indokolással, hogy ez a terület közel esik Székelyó „községi tűzhelyéhez“. Most már Zentelkén volt a felebbezés sora. Bukarestbe, a legfőbb agrárbizottsághoz fordult semmiségi kérvénnyel, aminek a legmagasabb agrárfórum helyt is adott és 1929 március 24-én megsemmisítette a kolozsvári megyei agrárbizottság kisajátítási határozatát. Vissza tehát az egész... Zeutelke sürgette a birtokbaadást, egyik küldöttség a másik után ment be Kolozsvárra, de ott úgy intézték az illetékes agrárhatalmasságok, hogy a kora tavaszi jogerős döntés ellenére is a nyári ézadra Székelyó maradt birtokban s csak mikor az első hó leesett s hazatakarodtak a marhák, történt meg a zen telkei közbirtokosság birtokbahelye* zése. A tél folyamán, amikor adegelőn nem volt mit keressenek, szabadon és Háborítatlanul birtokolhattak a zentelkeiek- De 1930 tavaszán, baliga csak, vigan kezdtek kolompolni a székelyói kolompok a zenteíkeieknek visszaitélt legelőn. — Micsoda dolog ez? — vonták kérdőre a tulajdonosok a legeltetőket. — Kolozsváron nekünk adta a szent törvény, — hangzott a válasz. — De a bukaresti törvény még szentebb — riposztozott a zentelkei ellenérv. Mit se használt azonban. Bírósági eljárás következett. Zentelke feljelentéssel élt, kártérítési pert indított és a bánffyhunyadi járásbíróság meg is Ítélt Székelyó terhére 36.000 lej kártalanítást azzal a döntéssel, hogy a jogtalan birtokháboritók kétszer huszonnégy óra alatt hajtsák el állataikat az immár hétesztendős per tárgyát képező legelőről. Kasza-kapa, mint a jogszerzés Sorrása Székelyó azonban erősítést kapott a bírósági döntéssel szemben egy előkelő nemzeti-paraszí- párt.i politikusban, aki mellesleg szólva jogtu- tudor, sőt jogtanár... —- Ne tágítsatok, — biztatta a falusiakat. — Ha erre mernének jönni a magyarok, kaszával, kapával álljatok ellent. S ha baj támadna belőle, jöjjetek csak hozzám. A székelyéi gazdáknak se kellett több biztatás. Megkettőzték a tilosban legelő marhaállományt,. Csakazértis. Erre Zentelke újabb hatósági segítséget kért. S mikor a közbirtokosok az újabb bírósági eljárás során megjelentek a határban és a visszaitélt erdőn rendezni kezdték a betolakodók által jogtalanul ledöntött faanyagot, Székelyó községben félreverték a harangokat, minden épkézláb ember összegyűlt a falusi riadóra, még az asszonyok sem maradtak otthon és a föld népé nek békésebb rendeltetésű munka-eszközeivel, előre jól kitervelt taktikai csapatmozdulatokkal elindult a falu az erdő felé, az ott foglalatoskodó tiz-tizenkét zentelkei magyar bekerítésére. Szabályszerűen kis előcsapat közeledett először a magyar ellenséghez: valami tizennégy, furkós botokkal felfegyverkezett román legény, kiknek egyike igy szólította meg a számba veit fán szalonna sütés mellett osztozkodó magyarokat: — Nem volna egy főkönyvelőre szükségetek? A zentelkeiek kérdéssel feleltek: — Mit akartok azokkal a botokkal? Mire hosszabb évődő jogvita keletkezett, mialatt posta ment a főcsapathoz. A furkósbotos legények, miután a régi havasi harcmodorhoz liiveu, kísérletet tettek, hogy az ellenfelet ked vezőbb terepszakaszra csábítsák, visszavonultak a sűrűbe, de kisvártatva köröskörül „hurrá, reájuk“ kiáltások zúgtak, kövek röpültek mindenfelől s a lassanként gyanút fogott és gyors visszavonuláshoz készülődő zentelkeiek pillanatok alatt ádáz küzdelem szinterén találták magukat. Ki-ki úgy menekült, ahogy a lába birta. Egy nehezebb mozgású ember nem győzte irammal s véresre verték a székelyóiak... Az életének 's csak azért kegyelmeztek, mert román hangzású neve volt..így végződött a több, mint két évtizedes történet második fejezete. A harmadik még folyamatban van. Zentelke megtette a feljelentést a harcias székelyóiak ellen, de, mondanunk se kell talán, a hatóságok máig se foganatosítottak az ügyben semmiféle megtorló intézkedést. Pedig azóta alispán, főispán, tartományi igazgató, képviselő és szenátor — mindenki ígért már jogorvoslatot. A zeutel- kei közbirtokosok annyit utaztak, deputációztak már ebben az ügyben Bánffyhunyadra. Kolozsvárra, sőt Bukarestbe is, hogy a sok kilincselésre költött pénzen bizvást meg lehetett volna már venni az egész vitás erdőt és legelőt. De a jog mégis csak jog. Tovább harcolnak az igazukért., Pedig Kolozsváron, ahol az egész ügy folyamán mindig a legkevesebb szerencésvel jártak, az elsőfokon biztosan nyert kártérítési per is kellemetlen fordulatot hozott számukra- Székelyó ugyanis megfelebbezte a bánffyhunyadi járásbíróság 36.000 lejes kártérítési Ítéletét és a kolozsvári törvényszék — csodálatosképpen — Helyt adott a felebbezésnek s felfolyamodásra való tekintet nélkül kötelezte Zentelkét a bírósági költségek, 17.000 lej megfizetésére. A zentelkeiek természetesen tovább viszik az ügyet, de mégis ki kellett izzadniuk ezt a falusi embernek manapság igen tekintélyes összeget — az igazság végső diadalának elvárásában. Ilyen tragikomikus fordulatokban sohase volt hiány a nagy birtokper során s legutóbb Pop Valér miniszter bánffyhunyadi látogatása toldotta meg egy színnel a tarka — szomorú — krónikát. A zentelkeiek elhatározták, hogy kiteregetik az erdélyi körútra indult uj miniszter előtt sérelmüket, az égrekiáltó jogi és közigazgatási abszurdumot, hogy egy jogerős agrárbizottsági döntésnek nem lehet érvényt szerezni Kalotasze- gen... Háromtagú küldöttségük be is jelentette magát audienciára, amihez nagynehezen sikerült is megszerezni a hunyadi főbíró hozzájárulását... S már-már sorra is kerültek volna az egyes falvak küldöttségeit igen jóindulatúan fogadó államférfiéinál, mikor valamelyik román falu küldöttségének egyik merész és körmönfont eszejárásu tagja egy ki tudja honnan vett anekdotával fordult a miniszterhez: — Miniszter Ur..- Én nem tudom, hogy van ez az állami bajokkal, de azt hiszem, olyanformán, ahogy Férencz József királyról mesélték, aki egyszer egy tál vajat akart kiosztani a népnek, de előbb kóstolni adta a minisztereknek, s mire valamennyien végigszopták rajta az ujjúkat, semmi se maradt a népnek... Általános megrökönyödés következett, a miniszter pedig bosszúsan félbeszakította a kihallgatásokat. A zentelkeiek azóta várnak uj, jobb alkalomra... Jávor Béla. Fiatal leányoknak okvetlen tornázniok kell. De csak ritmikus torna való nőnek. Pap Vera mozgasmü- vészeti iskolájában Calea Regele Ferdinand 59., mindenki egyéni oktatást kap Rém sir a kicsi és alszik a nags, ba Hőferrel dpoljäk IS
