Keleti Ujság, 1931. július (14. évfolyam, 145-171. szám)
1931-07-17 / 159. szám
XIV. ÉVF. 159. SZÁM. 5 MS esz ! Nem elkésett védőbeszédet akarok itt le- nyomlatni, arra különben is ritkán volt példa, hogy akármilyen nyomós érvekkel is hatni lehessen a közvádlóra, aki már mestersége szerint is a legsötétebb szemüveget hordja s akit meggyőzni majdnem nehezebb, mint azt a bizonyos tevét cérna módjára áthúzni a tü fokán. Szeretnék azonban az Ügyész ürral itt, a sajtó nyilvánossága előtt elbeszélgetni egy problémáról, amelyet a tegnapi vádbeszédben vetett fel, sőt nemcsak odavetett, hanem alaposan igyekezett vele alátámasztani gondosan felépített vádját. Mint súlyosbító körülményt említette fel, hogy tizenkét esztendő óta, amióta román állampolgár vagyok, nem tanultam meg az államnyelvet, nyilvánvaló bizonyságául a román állammal szemben táplált ellenséges érzületemnek. Mellékesen azt is megjegyezte, hogy talán csak titkolom román tudásomat, hogy ezzel is borsot törjek az állami funkcionáriusok orra alá. Ámbár tudok erre is precedenst, cppen az átkos magyar uralom idejéből. — amelyet, ha nem untatom az Ügyész Urat, hirtelenében pár sorral alább el is mondok, — meg kel! mégis nyugtatnom a súlyos bűnömet öt esztendei bör- töni'ö taksált közvádló urat abban az irányban, hogy ez a feltételezés helytelen, hogy azt ne mondjam: a tényekkel homlokegyenest ellenkező. Románul, sajnos, csakugyan nem tudok. Branişte Vaier űr azonban, aki még a magyar világban hozzám hasonlóan sajtódeliktumért állott bíróság előtt és az elnök szokásos kérdéseire következetesen románul felelt s mikor megkérdezték tőle. mi a foglalkozása, azt felelte — persze románul — hogy diplomás tanára a magyar nyelvnek és irodalomnak, — szóval Branişte Vaier ur tudott magyarul, de elvi okokból nem volt hajlandó abból a jogából engedni, hogy anya- nyelvén fejezze ki magát. Amiben csakugyan voit is valami igaza, mert. egy súlyos váddal szemben, amelynél minden nüánsz fontos, valóban logikus, hogy a vádlott azon a nyelvén fejezze ki a mondanivalóját, amelyet legjobban tud, amely anyanyelve. Magyar világban ez nem is volt probléma, minden erdélyi törvényszéknél volt hites román tolmács, például Kokozs várt Tauber Farkas dr. ügyvéd ur, aki bizonyára szívesen vállalná ma is a tolmács szerepet, a különbség csak az lenne, hogy nem román tolmács, hanem magyar tolmács volna a hivatalos oime. Az, hogy én nem beszélek románul, higyje meg Ügyész Ur, nekem a legkellemetlenebb. Hogy miért nem beszélek? Nagyon elfoglalt és nemcsak hivatali, de magántermészetű gondokkal is súlyosan terhelt ember vagyok, akinek sem türelme, sem idegállapota nem engedi meg, hogy napról-napra leüljön romány nyelvtant biflázni. Pedig, hogy nagy szükségem volna a román nyelv tudására, azt magain érzem a legjobban. Sokkal inkább, mint az Ügyész Ur, És ha Ön magas intelligenciájú epitetonnal tisztelt meg, vagyok annyira intelligens, hogy tisztában legyek vele: csakugyan igazság az, hogy mindenki annyi ember, ahány nyelvet tud. És nekem az élet minden megnyilatkozásában, úgyszólván minden órában szükségem volna a román nyelv tudására. Lehangoló érzés az, hogy az ember románok között úgy áll, mint a siket néma, ha bíróság előtt áll, védekezését hiányosan, nagyon sokszor elferdítve tolmácsolják s még azt sem tudja ellenőrizni, hogy vallomásáról milyen jegyzőkönyvet vettek fel. Románul tehát szeretnék megtanulni, de még sem tehetek kötelező Ígéretet erre Önnek. Nem azért, mert sztrájkolok a román nyelvvel szemben, hanem mert a körülményeim emelnek súlyos akadályokat jószándékom elé. nogy azonban nem tudok románul, ez az én magánügyem. Arról még nem hoztak törvényt, hogy minden magyar újságírónak nyelvvizsgát kell tennie. Lehet, hogy erre is sor kerül. Amíg azonban ez be nem következik, az Ügyész Urnák nem áll jogában érvül felhozni ellenem ezt a hiányosságomat. Ellenben — végre ide lyukadtam ki — én is megkérdem az Ügyész Úrtól, 30, 40, 50, 60 és 80 mm. vastagságban, valamint ugyanilyen méretű nyărtâî vaggontétclekben vásárolunk. — Székely és Réti Crdályrészl f) Butorsyír SBésiu^-Társ. Marosvásárhely. tért a karjánál, bevonszolta a fedezék mögé. Ezért később ezüst medáliát kapott jutalmul... — Hát ilyen ember volt Ö. Nemsokára aztán elszakadtam tőle, mert engem elfogtak a muszkák. Három évig gyötrődtem ott, aztán megszöktem s szerencsésen hazakerültem. Most két éve aztán, az asszony nagy kívánsággal állott elém. Pesten van egy testvére, villanyos kalauz, azt akarta meglátogatni. Nem akartam kedvét szegni, meg oszt magam sem voltam még ott, hát fölutaztunk... Pünkösd első napján délelőtt elindultam egy kicsit bámészkodni a városban. Utam egy templom előtt vitt el, gondoltam, bemegyek. A templom kapujában vagy négy koldus állott s hangosan rimánkod- tak. Tőlük kissé elhúzódva, egy rongyos kato- nazubbonyes ember állott, lehajtott fejjel, mellén ezüst medália s két lába tőből hiányzott. Helyettük két otromba gépláb vigyorgott a világba... — Na gondolom, ennek már igazán adok s egy pénzdarabot dobtam a kalapjába. A koldus rámnézett s én, mint a villámsujtotta megálltam. A lábatlan koldus Fülöp Dénes főhadnagy ur volt. Nem mentem be a templomba akkor, s azóta többé soha. Eloldalogtam s szerettem volna fel vonítani kínomban, mint egy megvert kutya. — Tiszteletes Ur! Koldult. Ez az ember, ez a jóság koldult a medáliával a mellén. Ezt kapta a hazától, a lábaiért, megölt életéért, egy medáliát. Tiszteletes Ur! Csak szó, üres szó minden. Nincs igazság, nincs szeretet, nincs haza, nincs Isten a fellegek felett... Máthé András felállt s mint akinek nincsen több mondanivalója, megindult... S a pap hallgatott... A falu uccája kihalt volt. Az emberek az Istennel való értekezés után mohón láttak neki a jóféle vasárnapi ebédnek... Ahogy a kapuja elé ért, a komauéja, Török Péterné fut vele szembe kisirt szemekkel. — Jöjjön má, jöjjön kend. — Mi baj van? Kérdi András ijedten. — Jaj a Juliska, a drága kis Juliskánk mindjárt odavan... András nem kérdezett többet. Berohant a házba. A belső szobában dagadó párnák között ott feküdt életének egyetlen kései gyümölcse, tízéves leánykája. Az ágy sarkában az asszony ült és szaggatottan zokogott. — Mi történt? Rivalt rá András. — Jaj, nem tudom én, szipogott az asszony. Már régebb mind mondta, hogy fáj a feje, meg szédült is sokszor, meg olyan forró volt. De én nem gondoltam vele. Hát, gondoltam, talán megevett valamit s attól van. Majd elmúlik, gondoltam. Oszt máma reggel, mikor kend elment, elkezdett sírni. Azt mondja, annyira fáj a fejő. De később csak kiment Jóskával cicézni. Osztán egyszerre csak bejön, én éppen az ebédet főztem, oszt azt mondja, jaj édesanyám. Oszt meg akart fogózni az ajtóba, de elesett s azóta úgy van. Hiába költöttük, szólítottuk a kőmáliéval, dörzsöltük ecettel, csak nem tér magúhoz. Jaj, s az asszony újra zokogni kezdett. Máthé megfordult. — Bemegyek Homárodra, ott van orvos. — Mondta. Aztán befogott s elment. Estére megjött az orvossal. Már az egész falu arról beszélt, hogy a szép kis Máthé Juliska is áldozata lesz az apja hitetlenségének. A hâş tele volt szomszédokkal. Az asszonyt vigasztalták. A pap is eljött, az ablakhoz ült s imádkozott. Az orvos megnézte az önkívületben fekvő gyermeket s meghallgatta az anyját, aki már vagy századszor mesélte el a történteket... A pap fölállt, az ágyhoz ment s halkan kérdezte: — Mi lehet a gyermekkel, doktor ur? — Az orvos ránézett s lemondóan intett. — Agyhártyagyulladás. Még elhúzhatja egy hétig is szegényke, de mentség — emberi szemmel nézve — itt már nincs. S a csodával volna határos, ha megmaradna... Most odalépett András. — Orvos ur, mondá könnyeivel küzdve. — Nem bánom, ha mindénem rá is megy, csak gyógyítsa meg. Úgy szerettük Olyan okos, miért nem tud magyarul? Hivatâş^ szerint kötelessége volna magyarul megtanulni. Ön az utóbbi időben egyre-másra gyártja a vádiratokat magyar újságírók ellen anélkül, hogy be tudna hatolni annak a cikknek a szellemébe, amelyiket aztán annyi temperamentummal tűz pennája hegyére, hogy minél alaposabban emelhesse az államellenes izgatás vádját; ön, Ügyész Ur, kihallgatásokat is eszközöl —* «ngem is kihallgatott már. — tehát szüksége' volna a magyar nyelvtudásra, akár egy darab kenyérre. Hogy ismét magyar példát hozzak fel, a régi Magyarországon kötelezően előírta a törvény, hogy kisebbségi vidékeken állami funkcionáriusoknak ismernie kellett az illető népkisebbség nyelvét. Nem tudom, mit ir elő erre vonatkozólag a régi romániai törvény, amelyet most átmenet nélkül akarnak kiterjeszteni egész Erdélyre, de a logika, méltányosság és a praktL knm azt követeli, hogyha a regátban nincs ilyen törvény, még a törvényegységesités előtt meg kell csinálni. Eezekután még egyszer megkérdem: Ügyész Ur! Miért nem tanult meg magyarul? Tudom, Önnek is nehezére esik ez, mert szintén nem tartozik abba a korosztályba, amely könnyebben sajátítja el a nyelveket, de önnek, szerény véleményem szerint, kötelessége volna az, amit számomra csak saját érdekem és gyakorlati szempontok Írnak elő. Aminthogy annak a kiflis asz- szonynak sem kötelessége románul megtanulni, akit ön a napokban erélyesen kérdőre vont,"hogyan merészel a törvényszék folyosóin magyarul kiflit árulni. Hogy a kiflis asszonynak mi erre nézve az álláspontja, nem tudom. Én azonban teszek Önnek egy propoziciót: Ámbár kifejtettem, hogy rendkívül elfoglalt ember vagyok, mégis hajlandó vagyok román nyelvleckéket venni, ha egyidejűleg ön is kötelezi magát arra, hogy idejének és energiájának egy bizonyos részét a magyar nyelv megtanulására forditja. Tehát: tanuljon meg magyarul, én megtanulok románul. Mind a ketten csak nyerünk az üzlettel. Én sem vallom kárát annak, hogy meríthetek egy bizonyára szép és fejlett nyelv kulturális kincstárából, azt pedig garantálom, hogy ön nemcsak annak fogja hasznát látni, hogy egy európai nyelvvel többet tud, hanem közvetlenül érintkezve azzal a néppel, amelynek minimálisan másfélmillió fia él Romániában, meg fog ismerni bennünket és talán akkor többre is fog becsülni. Hátha akkor kevesebb vádirat fog kikerülni a tolla alól? Szász Endre. olyan kedves volt s csak ez az egy van nekünk. — Csillapodjék, barátom, felelt az orvos. Itt maradok még néhány napig s addig majd meglátjuk. Én mindent megteszek, ami tőlem telik. így telt el egy hét. A gyermek feküdt változatlanul... A hetedik nap reggelén azt mondta nekik az orvos (csak éppen, hogy mondjon valamit). — Ma van a betegség a fordulatnál. Ha a mai nap folyamán magához tér, meg van mentve, de ha estig nem ébred fel, vége. András az egész hét alatt úgyszólván sem nem evett, sem nem aludt s az asszony szemébe sem mert nézni. A szegény asszonynak, bár szót sem szólt róla, kisirt szemei állandóan telve voltak váddal, valahányszor Andrásra nézett... Öt vádolta. András fásult arccal járt, kelt s belül marta a fájdalom... Hét óra felé járt az idő. Az asszony minden erejét összeszedve, Máthé elé állott... Arcán könnyek peregtek, két kezét összefonta s úgy kérte. — András, ver az Isten minket. Mindjárt este van. A leányka, már látom, meg fog halni. Imádkozzon kend. Mondjon kend legalább egy * „Miatyánkot“. De András rá se nézett. Megfordult, a kerítéshez ment s a távolba kémlelt. Az asszony zokogva visszament a házba... A nap leáldozóban volt. Búcsúzóul még egyszer kacéran visszamosolygott a templom tornyára. A toronyóra felfogta ezt a mosolyt, örömében megkonduit s mély Rangján hetet ütött... András a mellén éreatejiaz ütéseket s számolta: Egy, kettő, há-... ehhén a pillanatban a konyha ajtaja kinyilt s aznasszopy sikoltása hallatszott... — András, András, fölébredt... András megkapaszkodott a kerítésbe, hogy el ne vágódjon. Szemeivel, az ember örök mozdulatával, önkénytelenül a£ eget kereste s szá-. jából, mint rég kiapadt forrásnak újból fölfakadó tiszta, fehér vize, felbiiggyant a szó... Mi Atyánk.
