Keleti Ujság, 1931. június (14. évfolyam, 121-144. szám)
1931-06-01 / 121. szám
t Haláltánc He Irta: KUNCZ ALADÁR S3* * megragadó éréjii Írás mutatvány KtJnc* Aladár most megjelent „Fekete kolostor" cimü kétkötetes munkájából, amelyben ötéves francia ínternáltságának néha szinte döbbenetes hatást keltő élményeit jegyezte fel. Szomorú aktuálitást ad a me- mbáfszefii élménysofOzat itt közölt részletének, amely az internált-táborba betört járványt és az iró válsággal fenyegető betegségét Írja le, az a körülmény, hogy Kürtcz Aladár most is súlyos betegén fekszik egy budapesti szanatóriumban. Hiába szüntettek meg az ellenségeskedést a nagyhatalmak, a halál és a gyűlölködés azért még sem kötött fegyverszünetet. Decembérféil fogva eízáratáSttök szigorúsága kilég jobbátl fokozódott, élelmiszerekben a hiány nőtt s miütha a természet is összeesküdött volna ellenünk: a tengeren állandóan viharok pusztítottak, a szigetre áthatolhatatlan köd ereszkedett. Dértitán öt órától fogva reggelig hallatszott a vészduda, amely az eltévedt hajóknak irányt jelzett. Ez a hát borzongató, meg nem szűnő vészjel mintha csak minden pillanatban tóinkét figyelmeztetett volna a teljes elhagyatottságban való jeltelen pusztulásra. A kilátástalan téngődés e sötét távlatán ijesztően jelentkezett a spanyol nátha veszedelme. Kint a sziget lakói között tóár november óta dühöngött a ragály. Tudtuk, hogy nincs kint elég orvos és a gyógyszerek majdnem teljesen hiányoznak. Aszpirin is alig volt, kininről pedig szó seto lehetett. Ennek nem a viharos időben rendszerteledné váló hajóközlékedés volt az oka, hanem az általános franciaországi gyógyszerhiány, amely éppen a fegyverszünetet követő hónapokban a spanyol járvány miatt tetőpontra hágott. Ha kint ilyenek voltak a viszonyok, mit várhatunk mi bent? Számolnunk kellett azzal, hogy kész prédái vagyunk a gyilkoló betegségnek. Ott feküdtünk, mint mocskos, földalatti kanálisokban az árviz elől egymáshoz szorult patkányok. Á pusztító kór azt tehette velünk, amit akart... Karácsony hetében kiadtuk a jelszót, hogy ha kell, mesterséges lelkesítéssel is, de mindenképpen igyekezzünk emlékezetes ünnepet rendezni. Ha valaha, úgy igazán most volt szükség arra, hogy a szeretet fiának emlékét idézzük. December folyamán mindössze öt megbetegedés fordult elő közöttünk. Kis lázzal jártak, két-három napig tartottak. Akkor azt hittük, hogy ezek* nem is spanyol esetek. Később abból, hogy éppen ez az öt ember nem kapta meg a ragályt, megállapíthattuk, hogy ők voltak a betegség előhírnökei. Hárman közülünk: Kaiser, Crömbék, Nouberth a kenyérért és a postacsomagokért állandóan kijártak a kikötőbe, a másik kettő is, Wiklner, az osztrák borbély és Schlotter, tóagyar szűcs abban az időben bevásárlásokat végeztek a faluban. Mi lett volna velünk, ha ők öten nem lettek volna fertőzés- mentesek és az általános megbetegedés idején öem végzik el az ápólás munkáját? Azzal áltattuk fogolytársainkat, hogy nagy elzártságunkban talán a betegség ki is kerül bennünket. A. fontos az volt, hogy ne gondoljunk a közeledő veszedelemre. Inkább igyekezzünk lehetőleg mindenkit belevonni a karácsonyi ünnepek előkészületeibe. Zifferrel, Jantsehekkel, a két osztrák ko- misszió taggal, elhatároztuk, hogy karácsony estére közös, vacsorát rendezünk, amelyet kabaréelőadás előz meg. A kiürített 51-es kazamatát választottuk ki a karácsonyi ünnepség színhelyéül. A zenekar hetek óta készült darabjaira. Egy-két monológ német nyelven, kis egyfelvonásos s Herznek mutatványai töltötték ki a műsort. Jankovits kérésemre karácsonyi plakátot készitett, amely töpörödött nénikét ábrázolt, aki kis gyermekét kézenfogva, a havas uccán álldogál és az ablakon keresztül nézi a gazdag ember csillogó karácsonyfáját. Igazi proletárfestő müve volt. A boldgság és szeretet karácsonyfáját követelte lobogó tlizzel mindenki számára... Gondolt-e ,1 áilkovits arra, mikor fiatalos álmát festette, hogy két hét múlva ott fog holtan feküdni a falra akasztott plakátja alatt az 51-esben, amelyet kényszerűségből halottas kamarának avattak fel?... Az ünnepi lázból mindenkinek kijutott. A konyhában napokig folyt az előkészület. A lengyel-német Leitner helyet most a mi Leit- neriink került oda, aki Noirmoütierban füstölt húst készitett. Az ő uralma alatt megszűntek a lopások... Feldiszitettük gályákkal, papír virág- koszorúkkal az 51-est s eredeti fenyőágakból nagy karácsonyfát szerkesztettünk. Mindenki ösztönszerii érzéssel sietett és szinte szerettük volna a karácsonyestét is előretolni. Az ünnepeste előtti napon a 36-osban, ahol én is laktam, Dudás és a kis Stein Móric súlyosan megbetegedett. Más szobákban is jelentkezett a ragály. Érezni lehetett, hogy a betegség hulláma elérkezett a citadellába is. Sarácsonyeste napján már minden szobában volt beteg. A kis osztrák komisszió tag eljött hozzám megbeszélni* hogy mit csináljanak? Megtartsuk-e a közös vacsorát és előadást s ezzel kockáztassuk, hogy a tömeges együttlétben a betegség elharapózzék, vagy mondjunk le az ünnepi estről? Amellett voltunk, hogy menjen minden a maga Utján. E kiéhezett, legyengült emberek között, akik a kazamaták lakóinak átcsoportosítása óta megint arasznyi távolságban feküdtek egymás mellett, a betegség terjedésének úgy sem lehet gátat emelui. Az ünnepségen való részvételről azonban már én is lemondottam, mert minden tagomban álmos fáradtságot éreztem, ügy látszik, lázam volt. « A 36-osban kilencen laktunk: az egyik oldalon Dudás, Horváth eigáhy, mellette Jankovits, a polgári társadalomból kiábrándult festő- forradalmár, s végül egy mezei munkáról nem régiben visszatért erdélyi román fiú, akit Demeter Juonnák hívtak. A másik oldalon az árokra nyíló ablaktól számítva az ajtó faláig: Soltész. Németh, Stein Móric és Rubin. Én Stéin és Rubin között feküdtem. Ebbé a kipadlózott kis kazamatába a németek távozása után azért húzódtunk, mert sókkal csendesebb volt, mint a nagy kazamaták. Azzal nem számítottunk azonban, hogy amíg nyugalmat kapunk, viszont a levegőt és napot teljesen elveszítjük. Egyetlen, félholdalaku ablakrésünk az árokra nyílt s ajtónk a földalatti folyosóra, amelyen csak jó ötpercnyi botorkáló® után lehetett az udvarra jutni. Már pedig a fénynek és levegőnek egyetlen tartalékhelye az udvar volt. Talán ennek a kedvezőtlen fekvésnek lehetett tulajdonítani, hogy karácsonyestére a 36-osban mind a kilencen megbetegedtünk. Horváth cigányt ugyan azzal gyanúsítottuk, hogy csak azért dőlt szalmazsákjára, hogy az áldozatokra leső betegségnek fel ne tűnjék. Tény azonban, hogy ő is felvette valamennyi melegebb ruhadarabját és magára csavarta pokrócát. Szóval „levetkőzött...“ Benne a zenekar lelkét veszítette el. Nyolc órakor behozták a vacsorát. A Vörös- karesztbizottság egész tartalékalapjából készült a nagyszerű, ünnepi lakoma, amelynek hónapok óta tartó éhezésünkért egyszerre kellett volna kárpótolnia. Noha betegek voltunk, mindnyájan neki láttunk a bifszteknek és a lekváros kásának. De senki se tudott vele végezni. Az annyira sóvárogva várt falatok, amelyeknek ize, illata valósággal elbűvölt bennünket, ott. maradtak a tányéron. A konyhalegé- uyek fejcsóválva vitték ki a maradékot. Ekkor keresztelték el az osztrákok a 36-ost Totenkam- mei’-üék S amint később megtudtam, futótűzként harapózott el az 51-esbe gyűlt ünneplők között a rémhír, hogy a 36-osban mindenki halálosan beteg. Ránkborult a sötétség, amely ellen az asztalra rakott szál gyertya hiába küzdött. Csak a szobán végighuzott drótokról lelógó, bepó- lyláit, szabadulási ruhák árnyékait növelte meg a falon. Az esti órákban a betegség ijesztő körvonalai jobban kiélesedtek. Dudás rettenetesen köhögött. Stein Móric vért köpött, amely végig- fröcösent takarómon. Rubin arca izzó fehérséggel világított, mintha magára öltött, volna minden fényt, mint sírkövek az éjjeli temetőben. Arról panaszkodott, hogy gyomrára ment a betegség. A többiek aránylag csendben voltak, csak a lázas testekbe vett nehéz ételek miatt sokat hánykolódtak. Nagyon messziről muzsika foszlányai veXIV. £VV. 121. SZÁM. tődtek erre. Mintha a kőfal résein át belopóz- tak volna a zene finom ezüstszálai. Különös tisztasággal kivehető hangok voltak ezek az árokban köröző baglyok huhogása és a vészt- jelző duda állandó bőgése ellenére is. Dudás felült fekvőhelyén. — Hallod? — kérdezte a rekedtségnek hal- kitott sípolásával. Csak ketten voltunk ébren. A többiek vagy, aludtak, vagy a láz fantomjaival küzdöttek. — Jó volna egy pillanatra benézni az 51-esbe, —• fejezte ki az én gondolatomat is az avia- tikus. Felvettük facipőnket, nyakunk köré sált csavartunk, fejünkbe kötött sapkát huztunk és a hosszú, vaksötét folyosón át kézenfogva indultunk el az 51-es felé. Felismerhetetlen, tündöklő fényben ragyogott az 51-es. Ilyen átmenetnélküli, hirtelen csoda életemben talán soha sem ért. A dohányfüstös levegőben lámpiónok úsztak. A falakon köröskörül zöldgalyakból és pa- pirvirágokból készült girlandok futottak. Egyik sarokban hatalmas karácsonyfa csillogott. Ki- sebb-nagyobb asztaloknál ünneplőrnhás, kedélyes vendégek ültek. Előttük grogg gőzölgött. Ámulva álltunk meg az ajtónál. Kik ezek az emberek? Nem ismerünk rá senkire, semmire sem. De amint a kedélyesen szórakozó fogolytár- sak megpillantottak bennünket, különös, ijedt morgás surrant végig köztük. Egészen más volt, mint az előbbi, kedélyes zsibongás. Mintha az ajtón, amelyet kinyitottunk, fagyasztó, nedves szél szakadt volna be, elfonnyasztva az; öröm virágait és elhomályosítva az ünneplő kedv lámpásait. Ránéztem Dudásra és mindent megértettem. Arcának ijesztő sápadtsága és zöldes beesett- sége eügetó is megdöbbentett. Olyan volt, mintha sirból kelt volna ki. Még a föld nedvessége és sara is rajta volt. És a szeme olyan vo- nagló, meg-megszünő fénnyel villogott, mintha arcának lárváján át nem is ő, hanem valaki más tekintene a vigadókra... Talán maga a leselkedő halál. Bizonyára én is ilyen lehettem. Bolyongó kísértet a „Totenkammér“-ből. A teremben egyszerre kinós csend támadt. A kis színpadon éppen Heger szerepelt. A beálló csendre figyelmessé téve kezéből ernyőt emelt a szeme fölé és úgy nézett ránk. Előbb még vigyorgó arca elkomorult... Karonfogtam barátomat és ki akartam vonszolni. De Dudás csak nagyon nehezen jött, mert láztól kitágult, meredt szemekkel bámult a kivilágított teremre s pupillái nem győzték magukba szivui a színes lámpák és tündöklő karácsonyfa hívogató ragyogását... • Borzalmas karácsonyéjszaka volt. A két legsúlyosabb beteg: Dudás és Stein Móric egy percre sem hunyták le szemüket. Az aviatikus szüntelenül köhögött. Azt kellett hinnem, hogy tüdeje megszakad. Hangja már nem volt, elgyötört tüdejéből és légzőcsövéből csak fulla- dásszerü, rekedtes hörgések törtek elő, mintha a betegség csontkeze mind szükebbre és szőkébbre szorította volna össze torkát. A kis Stein Móric minduntalan felugrott fekvőhelyéről, ledobta magáról a takarót és ziháló mellét kitárva, láztól perzselt, merev szemekkel bámult maga elé. Suttogó hangon kérleltem, hogy nyugodjék még. Csak a fejét rázta. Akkor fel kellett kelnem s erősen, minden oldalról körülszoritva betakartam. De alig maradt fekve negyedórát. Az ünnepi vacsora teljesen felkavarta gyomrát. Hányt, majd újra vért köpött.... Legrettenetesebb volt teljes magunkra-ha- gyatottságunk érzése. A ködös, nedves hidegben a sötét folyosón át legalább tiz percig kellett volna menni, amig vizet vagy valami edényt talál az ember, amivel a betegek tisztát- lanságát el lehetett volna tüntetni. És nem volt senki, akit küldeni lehetett volna. Mindenkinek láza volt, mindenki köhögött, nyögött és nyugtalanul hánykolódott recsegő szalmazsákján... Nem tudtam, hány óra. Az éjszaka örökre megállt felettünk. Most újból vágyam támadt, hogy képzeletben elszakadjak környezetemtől. A valóság körülöttem olyan borzalmas volt. hogy most már akár öntudatom örök elvesztése árán is szívesen menekültem volna tőle. Szerettem volna arra gondolni, hogy a szent estén mi történik kint a nagy világban? Ebben az órában Páriában, Budapesten és Kolozsváron? De képzelő-
