Keleti Ujság, 1931. május (14. évfolyam, 97-120. szám)
1931-05-25 / 116. szám
m Tekintve, hogy a FLY-TOX megöli a svábbogarakat, magától érdetödik, hogy hatása annál nagyobb a többi rovarokra, melyeknek bábjai nem képesek ellenállni ®' i ° í! H & KÖVETELJEN' BIZTOSÍTÓ KAPSZULÁT 4 ^Egyetlen illatosított rovarirtó. A tudómani által elfogadott rovar pusztító szer. KAPHATÓ: A DROGUE.?IA, GYÓGYSZERTÁR ÉS ÍLLATSZERTÁRAKBAN Nagybani lerakat: Bucureşti, Str. Plantelor,26. A kisasszony, meg Jancsi gulyás írta: Dáníeiné Lengye! Laura Miért van, hogy a legfontosabb, leghasznosabb, éltünk irányítását uj vizekre dobó, vagy zátonyra vivő dolgai, nyomtalanul eltűnnek lelkűnkből és kinos, verejtékes erőlködéssel sikerül valahogy egy-egy cmlékfoszlányt megi-a- gadni abból, mi valaha élet-halál kérdés volt reánk nézve? Minek nem történése, vagy másképen történése nélkül mi is egészen másmilyen emberek lennénk? Miért temetődnek el ezek a dolgok, a feltámadás minden reménye nélkül és miért él bennem, kísérteties biztossággal a kisasszonynak meg Jancsi gulyásnak a históriája, holott... Holott már meg sem merem mondani, hány évtized telt el azóta, hogy találkoztam a szerelmes szivü Marossy kisasszannyal, meg a tragikus sorsú gulyáslegénnyel... A találkozást Ágnes közvetítette, egy szoboszlói tanyáról beszármazott parasztleányzó, ki a mi házunkban nemcsak mint szolgáló, hanem mint anyahelyettes töltötte be hivatását. Az, akinek a helyét a négy gyerek mellett pótolnia kellett, az egész nap a városban járt és a debreceni mindkét nembeli ifjúságot próbálta megbarát- koztatni a német és francia nyelv rejtelmeivel. A négy kis gyerek — még a legidősebbik sem töltötte be a tizenegyedik évét, mikor az a sápadt feketehaju, égőszemü asszony összeesett — egészen az Ágnes gondjaira volt bízva. Ágnes a takarítás, főzés mellett jól megfelelt minden kötelességének, mert ma is, több mint négy évtized után, egészen világosan előttem áll arca. Mielőtt elalszom, sokszor hallom kissé í’e- kedtes hangját, amint szomorú históriákat énekel, lehet, hogy egy kis nyugvása legyen tőlünk, mert ilyenkor még a háromesztendős Jancsi öcsém is szent áhítattal szopja az ujját, lehet, hogy nem is reánk gondolt, csak énekelte a monoton dallamu, hosszú történeteket, mert ő is úgy hallotta az édesanyjától. Két verses történet maradt meg élénken, tisztán emlékezetemben. Az első két testvérről szól, kik közül az egyik nagyon boldog, a másik nagyon szerencsétlen lett, anélkül, hogy sejtetek volna, miért? Hogy miért költögeti virradat felé az egyik asszonyt az ura hajnali csókokkal és miért a másikat hétágu korbáccsal? Egyszer kérdést intéztem afelől Ágneshez, de ő csak vállat vont és mert nem szerette a feles- Ézówapo-ritáat, csak aaayjt fiiéit: — Mert hogy az egyik asszonynak igy jut ki — a másiknak meg amúgy. Hát ez a válasz sokáig nem birt kielégíteni, még akkor sem, mikor már tudtam, hogy a hét görög bölcs sem tudott volna jobb és megfelelőbb választ adni az asszonysorsokra vonatkozólag, mint a szoboszlói parasztleány. Jancsi, a gulyás! Itt is lehettek volna kétségeim, de valahogy megéreztem, hogy itt nem illik tudakozódni. Hát csak hallgattam, mikor Ágnes fújta: „Szépen legel Marossyné gulyája, Arra sétál a kisasszony magába .. ■“ A kisasszony nem ok nélkül sétált a gulya tartózkodási helye felé. Akkor természetesen keveset sejthettem ezekből a dolgokból, de ma már világos előttem, hogy a kisasszony szerelme a türelmetlen és követelőző érzések közé tartozhatott, mert hogyan is fújta tovább Ág nes? „Még messziről odaszól a gulyásnak, Szivem Jancsi, terítsd le a subádat...“ Jancsi azonban, ha viszonozza is a kisaszszony érzéseit:, jóval óvatosabb természetű, mert ilyenformán felel: „Nem terítem én le most a subámat, Itt a tilos, béhajtják a gulyámul...“ A kisasszony, mint a szerelmes szivü leányok általában, felette optimista mert határozott biztossággal odavágja az aggodalmaskodó Jancsinak: „Már te avval szivem Jancsi ne gondolj, Kiváltja azt édesanyám, ha mondom .. özvegy Marossyné azonban egészen más véleményen van, mint a szerelmes szivü leányzó. A subán való heverészés alatt tilosba tévedt gulya kiváltása helyett azt mondja egyetlen gyermekének: „Lányom, lányom, lányomnak se mondjalak, Hogy én téged egy gulyásnak adjalak ■ ■.“ Mit is felelhetne erre egyebet egy szerelmes szivü leányzó: „Nem bánom én édesanyám, tagadj meg, 4». &n szivm a gulyásért haşgd mâr • •“ XTY. SYF. »I. WZKM. Eddig tartott az idill. Ma is jól emlékszem, hogy Ágnes itt egy rövid szünetet tartott és csak azután folyatta, de egészen másforma hangon. (Pedig nem vagyok benne bizonyos, a szoboszlói tanyákon tanitják-e a vers és az ének stilszerü interpretálását?) De ahogy én visszaemlékezem, Ágnes tökéletes tragikai aláfestéssel mondta, illetve énekelte a vers utolsó sorait. „Még a buza ki se hányta a fejét, Már a madár mind, elvitte a szemét. , Az erdőbe azt a nagy fát kivágták, Amelyikre Jancsi gulyást akasztják .. Abban az időben két dolog izgatott szörnyű módon s az egyikben sem mertem felvilágosítást kérni, Pedig rengeteg álmatlan éjszakám volt miattuk. Tízesztendős koromban kívülről tudtam a Niebelungok több énekét. Ez a rettenetes, vérrel átitatott ember- és sorstragédiából bontakozott előttem az álomvilág mindent lebiró ereje. A Nibelungok tusája teljesen a hatalmába keritett és ha egyedül maradtam, az udvaron levő két »agy eperfának szavaltam: „Távol Niderland földjén egy szép királyfi nőtt [megint, Sigmund volt az apja neve, az anyja Sigelind így fújtam végig, egészem, mig Brünhild és Gunther nászára nem került a sor, mikor Sigfried lagyőzi a Walkürt és becsempészi maga helyett Gunthert, jól emlékszem, halálos zavarodottság vett erőt rajtam. Egyetlen egy szót ^em értettem ebből a dologból, de nem mertem érdeklődni, nem mertem tudakozódni, csak "eszkettem és borzongtam, a legszörnyübb megaláztatás, a legalávalóbb árulás leírásánál. Sejtelmem sem volt róla, mi történt, de természetesnek találtam, hogy ezt az asszony ellen elkövetett bűnt csak egy egész férfinemzadék le- mészárolásával lehetett "megfizetni. Mint ahogy a Walkür és Sigfried tragédiájáról nem mertem érdeklődni, úgy nem volt bátorságom megkérdezni, hogy tuladonkepen miért is akasztották fel Jancsi gulyást? Mert nem akarta leteriteni a subáját? Vagy mert végre is engedett a kisasszony sürgető parancsának és mégis leteritette? Mert nagyon is hűségesen őrizte a gulyát? Vagy mert a szerelmes ölelések alatt a gulya a tilosba tévedt? Mert hallgatott, mikor beszélnie kellett volna, vagy mert beszélni mert, mikor hallgatás volt a kötelessége? Túlontúl sok örömöt tudott ajándékozni a tüzesvérü Marossy kisasz- szonynak, vagy túlontúl sok fájdalmat és aggodalmat szerzett özvegy Marossyné szivének? Ki tudhatja? A szoboszlai tanyáról bekerült Ágnes tudta volna legkevésbé, feltéve, ha van bátorságom ás érdeklődni kezdek nála. De nem volt. Csak agy magamban viaskodtam a Jancsi tragédiájával, nagyon szomorú voltam és magamban félhangosan dúdoltam: Még a buza ki se hányta a fejét, Már a madár mind elvitte a szemét... Miért faragják Jancsi gulyás számára az akasztófát!... Ágnest hiába" kérdezném, ezzel már ti**szt*ndős koromban tisztában voltam. Az asyáM? Korán ment el, későn jött haza, szaladt egyik házból a másikba, ha velünk volt, neatigem nézett reánk, a tenyerébeliajtott fejjel ült helyén és birkózott a lehetetlenséggel, 'az elviselhetetlennel, — az életével. I A mi családunkban már S3 éves korukban öregek, leesett válluak, minden vitalitásból kifosztottak voltak a nők. Átok volt rajtuk, akár a Labdakidák házán. Nemükből kifosztott, teherhordó, járombatört rabszolgákká váltak. Pedig csinosak voltak, elmések, ötletesek, sőt akadt köztük tehetséges is. De mindenféle talentum mellett, hiányzott belőlük a legfontosabb. Nem tudták férfiemberrel elhitetni, hogy ők azok a nők, kiknek joguk van felemelt fejjel, az élet napfényes oldalán járni, akiért érdemes a férfiembernek dolgozni, küzdeni, harcolni, fölemelkedni, vagy elaljasodni. Mit is beszélhettem én annak a 35 éves korában immár halálra megért, agyongyötört teremtésnek, Jancsi gulyásról? Pedig ez a história sokáig velem maradt. Akkor is, mikor már igazán egyéb gondjaim lehettek volna. Dekát írva vagyon, hogy bizonyos embereknek sohasem nő be a fejük lágya. A mult héten aztán... Álmatlan, keserves éjszr! a volt. Járkáltam egyik szobából a másikba. A ieányom Íróasztalán latin fordításokat találtam. Felvettem a jegyzetet, hátha valami olyasmi, amit utána keli küldenem Parisba? És mindjárt az első lapon olvasni kezdtem az egyik Ovidius vers prágai fordítását; „M*?tdiQ£3 «A agba többé nem láthatom „a
