Keleti Ujság, 1931. január (14. évfolyam, 1-23. szám)
1931-01-25 / 19. szám
XIV. SVF. 18. SZÁM. MM rs m A zenéi kedvelő hallgatók akiknek zene- érzéken' ségük épugy ki van fejlődve, mint művészi TE LE F U A legrégibb tapasztalat — a legmodernebb szerkezet! Éjszakai találkozás a volt százados úrral, a mérnök úrral es a iöbhi hóíapátoloval (Budapest, január 23.) Hajnali félhárom. Sötét van és hideg. Az uccákon alig egy-egy járókelő. Néha autók hördülnek fel egyegy kanyarodónál, egyébként csönd. A Vérmező olyan, mint egy ütközetre váró. fagyos és kietlen csatatér. A vlllanylámpák Ingának a fekete, hajnali szélben. A Krisztina-térl torony órája kettőt kondult, két zengöt; valóban félhárom. Magános lump kurjant az Attila-uccában, de aztán elhallgat, mintha megharapta volna valami jégfogu kutya Behúzódik a télikabátjába s eloson. Egyik földszinti ablakban kigyullad a fény, egy asszony árnyéka megy át a szobán s pero múlva sötét lesz. A kisfiát takarta be? A vérmező egyik sarkán nagy csoport ember áll. Lehetnek százötvenen. Talán többen is. Nyakukon sál, vedlett bekecsek rajtuk, némelyiken három kiskabát. Köszönök nekik, de kevesen fogadják. Meg se igen néznek. Rendes ruhámban jómódú embernek látszom, mi közük hozzám? Odamegyek egy öreg meg egy fiatalemberhez. Együtt beszélgetnek. — Kik maguk? A fiatalember — hosszú, sovány, inas arcú, vállas — hosszan megnéz: — Hómunkások és — szegény emberek. Takarítjuk a várost. Mit akar? Kávéházból tetszik jönni, vagy — kisasszonyt kisért haza? Sándor bácsi filosoflája. Sokáig tart, mire összebarátkozom velük. A fiatalember — harminchárom-harmincnégyéves, asztalos, háborut-járt — szűkszavú s ha szól, rendesen csípős dolgokat mond. A társ Azonban, Sándor bácsi, derűs és bölcs, napszámosmunkában megöregedett ember, aki túl van azon, hogy már jobbat várjon. — Harapósak a fiataljaink — mondja —, nemhogy örülnének, hogy most napi négy pengőt kereshetnek. Ez a jó kis hó, ha még sokáig tartana, vagy a Jóisten még egypár dunyhácskát kiszakítana odafent, az ember egész rendesen ellehetne. Hanem hát ezek a fiatalok mindig csak azzal vannak tele, hogy: mi lesz velünk? Ezért születtünk, ezért tanultunk mesterséget, ezért háborúztunk? No hiszen! Ha az igazságot keressük, a nyavalya kitörhet bennünket? En is valamikor kovács voltam. Most kaparom az utat. Hatvanéves vagyok. — De nemcsak munkásemberek vannak Itt, maguk között. Hallom, iskolát végzettek is lapátolják a havat. — Do még hányán! — nevet az öreg. — Ojjé, látná, milyen tolakodás van a felvételnél. Mikor aztán a foglalkozás bemondására kerül a sor, kisül, hogy annyi Itt a mérnök, doktor, jogász, veit hivatalnok, miegymás, mint a fűszál! Már föl se tűnik, megszoktuk. Egy-kettőt, a jobbját, tegezem Is. Ok mondták. Azok meg úgy hívnak: Sándor bátyám. — Es jó munkások? — Jók! Először hamar elfáradnak, de aztán belejönnek. Csak mindig igen szomorúak s mikor egy kis pihenés van, bizalmasan mesélik nekem, hogy volt, mint volt. Fene ott egye! — mondom. — Az csak marhaság, azt emlegetni, ami volt Csak nyavalyog tőle az ember. Baj ezeknek a tanult embereknek az iskola. Most pipadohányt szívnak, de purzicsányra gondolnak. Azt mondják, majd jövőre! S fáznak. En meg most azt mondom: no, ha most végzek, kezemben lesz a négy pengő, hazamegyek s bablevest eszünk. Talárt oldalas is akad bele. Ezzel aztán kivagyok holnapra. Holnap meg holnaputánra. Nem igaz? Hanem hát ezt sr a mi fiataljaink, se az urak nem tudják megtanulni Kicsit még gondolkozik, rágyújt, aztán mondja: — Rettentően hasonlítanak ezek egymásra! Néha csaknem össze lehet őket téveszteni. „Nőtlen és özvegy" Sándor bácsi megmutat a hómunkások közt egy iskolát végzett embert s odamegyek hozzá. A fal mellett áll. Bemutatkozom, elmondom, hogy valami in- terju-félét akarok s kicsit idegenek vagyunk egymáshoz. Hosszú sovány, urias arcú, vállas, hasonlít az előbbi fiatal asztaloshoz; Igaza van Sándor bácsinak: csaknem össze lehet őket téveszteni. Kérdezem: — Ml a foglalkozása? — Mérnök vagyok, — Hány éves? •— Harmincnégy. — Háborúban járt? — Hadnagy voltam, — Nős? — Nőtlen és özvegy, — Hogy-hogy? Nőtlen és özvegy egyben, úgy! Tizenhat hónapig voltam a fronton, hü3szonkettőben jöttem meg a fogságból. Akkorra meghalt az anyám. Folytattam az egyetemet, persze, a saját erőmből. Az apám szegény ember volt, tavaly halt meg gyomorrákban. Egyetemi Tudja ml volt az? Félévi tanulás, félévi alkalmi munka. Vagy együtt mind a kettő. Nem értem rá udvarolni s nem is tudtam. Ezt a fiatal, Jómódú kollégáim csinálták, akiket hazulról gondoztak s akiknek biztos volt a.z állás. Tavaly végeztem. Gondoltam: elhelyezkedem s megnősülök. Érthető. És látja: második éve havat lapátolok. Harmlncnógyéves vagyok. Ha az- idén elhelyezkedem is, kell még öt, estleg hat év, mire annyit keresek, hogy megnősülhetek. Leszek harmincnyolc-negyven éves. Szép vőlegénykor! Hatvanegyéves lennék mire a fiam húsz. De ki lesz közülünk hatvanegyéves? Megértheti hát: nőtlen vagyok és özvegy egyben. Evekkel ezelőtt meghalt már a menyasszonyom s az is csak egy távoli fogalom volt. Hogy leszünk hát tíz év múlva? Sz&sados urnák alásan jelentem Ilyeneket mond, mikor a lámpa alatt megjelenik egy szikár, csontos, keményarcu ember. Bordó és kék- csikos sállal van becsavarva a nyaka, fején kopott sapka, testén használt, de hajdan jólszabott télikabát, csikós nadrág s vékony, foltozott boxbör cipő. Kesztyűje ninos, zsebében a keze s az egyiket kihúzza, mikor köszön. — Jóreggelt! Megemeli a sapkáját. A mérnök nézi egy darabig, nézi. Jézusom! — mondja párszor. — Jóisten! Aztán odalép hozzá s megfogja a vállát: —■ Százados ur! Maga is itt? Amaz ránéz, hosszan megnézi, átsuhan az arcán valami, aztán azt mondja: — Igen. Egy darabig állnak, nem szólnak semmit, a mérnök keze még mindig a százados vállán, de aztán furcsán nevetni kezd, vigyázba vágja magát, a kezelt leszorítja a combjához. — Százados uruk alásan jelentem, százötvenhét ember. A században semmi újság. A hangulat jó, félóra múlva kezdődik az ütközet. Mert együtt voltak valamikor az orosz fronton. Vagy tizenöt éve nem látták egymást s azalalt nem történt semmi, csak egy kicsit megöregedtek, egy kicsit megkoptak és itt találkoztak a Vérmező mellett a hómunkások frontján. A volt százados, meg a volt hadnagy. A százados kezel az emberekkel: Hogy vannak* Mi újság? — kérdi. — Itt Is úgy megy, mint a többi munkáscsoportokban? Hogy menne? Itţ is csak lapátolni kell a havat végig az utcán, míg autók robognak el mellettük, az elegáns nőkből parfömfelbö száll és a szállodákban ebédhez terítenek. Mert délig tart a szolgálat. Igen. A százados beszélget az emberx-ekkel, régi időket emlegetnek, háborút, fogságot. Megkérem: — Mondjon valamit, százados ur! — Kérem — mondja —, ez az egyetlen haszna volt a háborúnak, hogy összekeveredtünk és többé nem lehet széjjelválasztani bennünket. Higyje meg: nem. Ez a csoport itt magasabb egység, mint egy csomó nyomortól egyhelyre vert ember. Lehet, hogy furcsa, de benső rokonság van köztünk, melyet a háborúban találtunk meg. Bajtársak vagyunk s ez a lehető legmélyebb érzése a léleknek. — Nincs egy cigaretád? — fordul a mérnökhöz. Nincs a mérnöknek se. S akkor odalép az előbbi asztalos és barátságosan odatartja a pléhdobozát. — Tessék, százados ur! S a volt százados csavar a volt asztalos nyolcas dohányából s szépen kezetfog vele. Aztán megérkezik a munkavzető, a Vérmező Krlsztlna-körüll sarkán kiosztja a szerszámokat s a vastalicskák végigdübörögnek a köveken. Az asztalos, a mérnök és a százados indulnak havat ’apátolni. Hallos Sándor
