Keleti Ujság, 1931. január (14. évfolyam, 1-23. szám)
1931-01-01 / 1. szám
XIV. ÄVF. I. SZÁM. 17 ismsasm aé yts.i-moG-Pinm (jdrisnyáőan táncot. Hogyan bániunk a világhírű emberekkel Amikor Romain Rolland táviratilag fajjá le a kell mes meglepetést — Oihson, a hires amerikai diplomata éjnek-idején m gnhoz hívatja a kikosararoti újság rút — ,,É szeressek előnyben**, mond a, a bikaneri maharadzsa — Litvincfínéval szimközt a Tea-danc r.gban —„Az idő pénz— kérem távozni!‘ kta; Seidner Imre (Genf, december végén). Bizony el sem képzelik a tájékozatlanok, milyen tortúrába kerül néha a nagy emberek közelébe jutni és meg szólalásra bírni őket . Hisz olyan elfogulatlan lángelme, amilyen Romáin Holland, maga sem ment az előítéletektől Ne adj Isten, hogy fogadna valakit a Lac Léman remetéje! Csudálnivaló, hogy az emberek részéről ért annyi gonosz csalódás után (legutóbb Panait Istrati is csúnyán szem- befordult egykori felfedezőjével) egyáltalán nem lobbant el a hírneves francia regényíró kivételes rajongása az emberiség iránt. Írhattam, ami jól esett a Jean Christophe különc szerzőjének. Mindegyre sajnálkozott rajta, amiért nem láthat vendégül, de kivételt nem tehetett, kivált újságíróval nem Egyszer cselhez Folyamodtam és csak a hót végén közöltem vele a váratlan meglepetést: vasárnap érkezem. Szegény ember, ekkor már nem volt mit tennie, táviratilag fújta hát le a váratlan meglepetést, hogy ne mozduljak el a világért se. úgyis zárt kapura találok az Olga-villánál. Legutóbb mégis elértem valamit a regény irodalom élő büszkeségénél; „Tanácstalanságomban fordulok önhöz -— irtam Romain Bolondnak — hogy gyógyirt találjak az emberi ség sajgó sebére“. Ennek fele sem tréfa, gondolta az iró és azonnal válaszolt: „Ma már tudom — felelte Romain Roland és szószerint idézte a kérdésemet — hogy az irodalom sohasem teheti boldoggá az emberiséget — mert a művészet sekély ágacska a mély fogások mellett, amelyekből az emberi boldogság plálkozik“. És meleg föltárulásával mintegy igazolta, hogy a kitartó munka megtermi gyümölcsét. Annál gyorsabban mondta ki Hughes Gibson, a kitűnő amerikai diplomata a boldogító igent. _ — Nézzen föl hozzám, lia kedve tartja, szívesen az Öné vagyok ......Feltéve természetesen — ha ráérek... Csak azt nem tudtam, mit mosolygott ezen... Később láttam, hogy Mister Gibson soha nem ér rá. Hol az illatos amerikai pipafüstöt, eregette elégülten (és ilyenkor nem lehetett zavarni). vagy gyermekesen szaladgált a golf pályán, amely sportnak ő a legnagyobb vajon gója. Egyszer sportkoutfimben pillantottam meg a diplomatát, amint golfmecesre készült. Ettől fogva varázslatosan ment minden. Késő éjszaka cédalát találok asztalomon, hogy; telefonáljak tüstént a legfényesebb szállodába. (Természetesen lefeküdtem aludni, mint aki biztos a dolgában). Reggel jókor felzörget a telefon: — Itt az amerikai delegáció titkára... Nem tndtuk, mi van önnelT Mister Amassadear várta egész éjjel! Jelentkezzék nála sürgősen a konferencián... Valóban Gibson, az egész leszerelési cirkusz szemeláttára karon fogott és egy sarokban leültetett. És csak arról az egyről nem beszólt, (rejtély is marad előttem, amig csak élek) mitől támadt olyan hirtelen nyilatkozhatoékja... Bethlen István gróf, magyar miniszterelnök rendszerint akkor bőbeszédű, amikor jókedvűen elhagyja a külföldi bankárok és politikusok szalónját. Ha ilyenkor kerül elébe az újságíró, nyert ügye van... A legtöbb fáradtságot kétségkívül Miro- nescu miniszterelnök veszi magának ahhoz, hogy lelkiismeretesen nagyúri modorában elégítse ki a hozzáforduló külföldi újságírókat. Macdonald angol miniszterelnököt és Henderson Arthur külügyminisztert a Népszövetség folyosóján kell bátran megállítani. Ilyenkor sem a tengeri, sem a légi flottától nincs mit tartanunk, legfeljebb valamelyik titkár döfi le haragos tekintetével a szegény újság irót. Akkor már mulatságosabb Gilbert Murray, aki történetesen egyik cikkemből tudta meg, hogy a nagyhatalmak ellen tett kirohanása a kisebbségi kérdésben nem szállt el nyomtalanul. Ugylátszik, hogy saját hangjától meghökkent a tudós professzor és ezért Oxfordból azt a gyöngéd kérlelést adresszálta hozzám, hogy „álljak el éles kijelentéseinek további publikálásától“. Minden riporteri leleményességem csődöt mondott a bikaneri maharadzsánál. Még Wells fura regéuyfigurája sem volt oly láthatatlan jelenség, mint a dúsgazdag hindu fejedelem. Igaz. hogy senki fia Dem tudta megközelíteni India népszövetségi delegátusát. Elpanaszoltam kikosaraztatásomat Apponyi Albert grófnak, aki igy szólt: — Talán tehetnék valamit a maharadzsánál. hiszen jól ismerem... De éppen abban rejlik az erősségem, hogy csak olyan fába vágom a fejszém, arait keresztül is tudok hasítani... És a nemes gróf átsiklott a politikára, gyönyörű nyilatkozat kerekedett ki a szavaiból... őfelségéhez, a maharadzsához pedig juszt is behatoltam. A lakosztályában tudniillik betársultam a görög ékszerkereskedőhöz és csillogó diadémok, finomművű órák alatt boesáj- tottak be a hindu fejedelemhez, aki történetesen ágyban feküdt. Az ékszerészek remek üzletet csaptak őfelségével, akit a színes drágakövek láthatóan jobban érdekeltek, bármilyen politikai hitvallás kétes igazgyöngyénél. Be szép is volt a virágos park, amelyben gróf Coudenhove-Kalergi fogadott, A csupaszom japán-holland-krétai keverék oly fölvil- lanyozólag hat az emberre, mintha nemcsak előbarcosa, hanem elötornásza is volna az Európai Egyesült Államoknak. És hisz abban, amit mond, hogy aszongya, majd ad ő ennek a megkotyakosodott Európának, csak ne akarjon szót fogadni... A hálókocsik madonnáinak kedvencével, Maurice Dekobrával már második, vagy harmadik találkozásunkkor oly meghitten csevegtünk ei egy pohár cocktail mellett, mint két öreg csavargó Mike Sullivan bárjában. — Utazzon fiatal barátom, igyon és becézze a szép asszonyokat — fordult felém Dekobra — ha nagy iró akar lenni... Szintoly szeretetreméltó nyájassággal ültetett be autójába Thomas Mann, a Buddeubrooks-ház és a Halál Velencében cimü regények Nobel-dijas szerzője, mindjárt első találkozásunk alkalmával. Nehezebben ment a dolog a szürkeruhás, szemüveges, nagyhaju Emil Ludwiggal, a világhírű uémet Íróval, aki éppen ötvenedik születésnapját ünnepli meg St. Moritz-ban, vidám hahóták és skielések közben. — Ha jói látom, arról van szó — vonta ösz- sze szemöldökét Emil Ludwig, bogy segítsem hozzá egy nagyszabású élményhez. Szívesen hajlandó vagyok tehát nyilatkozni, de minden sorát be kell mutatnia mielőtt elkiildené a lapjának... [gv is történt a dolog és a világszerte olvasott iró a hatodik országból küldte el címemre az általa gondosan átkorrigált „élményt“. Ha Emil Ludwig az elbizakodott zsidó iró , példányképót idézi föl, a filigrán Andre Mau-
