Keleti Ujság, 1931. január (14. évfolyam, 1-23. szám)
1931-01-12 / 8. szám
XIV. ÉVF. 8. SZÁM. 15 Na fala j!CA pj rádió-bérletét Január bó folyamán megújítani, mert elms lOíCjiac Cl lenkező esetben a postahivatal bevonja rádióengedélyét. A TUNGSRAM R. T. megtéríti Önnek az előfizetési dijat, ha Ön viszonteladóinak bármelyikénél feimuitatja az 1931. évi előfizetésről szóló nyugtát és készülékéhez egy uj TUNGSRAM-BÁRIUM cső-szériát vásárol. 850 lei összeget kitevő vásárlásnál 300 leies előfizetési dij, 1700 lei összeget kitevő vásárlásnál pedig 600 leies egész évi előfizetési dij téríttetik meg. Csak Január hé 31-ig érvényes! Használja ki tehát a Tungsram Müvek áldozatkészségét, melyek hasznos újévi ajándékkal lepik mega vevő-közönséget. Siessen rádiókereskedőjébez, ki a világhírű Tungsram-gyártinányokat vezeti és szolgáltasson ki magának idejekorán egy széria Bárium-csövet, bogy îeati rendkívüli kedvezményben részesülhessen. Hogy éSveseté telles tegyen, TungsranvBáriiim csövet vegyen Az igazi költő P. Gulácsy Irén: Pax vobis c. uj regényének megjelenésére Irta dr. Kristóf György. Mi a különbség az igazi és az álköltő, a művészi alkotásra elhívott teremtő szellem és az ügyeskedő mesterember, a valóságos irodalom és az irodalmi „pótlék“ között? Ott, ahol ezek a kérdések nem merülnek fel, nincs irodalmi tudat, hiányzik az irodalom fogalma és képe. Ott minden irás — irodalom és az irodalom azonos a nyomtatott betűvel. Ilyen körökben a Szivek harcának több becsülete, nagyobb tekintélye van, mint az Ember tragédiájának vagy Kampis: Krisztus követésének. Sőt csak annak van becse és kelete. Az utóbbiak, mintha nem is léteznének, számba se jőnek. Viszont minden öntudatos irodalmi élet fejlettsége, értékessége, színvonala függ és meg van határozva azoktól az igényektől és várakozásoktól, amelyeket vele szemben az iró és olvasó támaszt. Ez igények és várakozások minőségét, tartalmi elemeit a kritikai eszmélke- dés irányítja és szabja meg. Már régóta nem vita tárgya, hogy a magyar irodalom, ameny- nyiben valódi irodalom akar lenni és maradni, csak művészet lehet, az abszolút értékeknek: aa ellenmondás nélkül érvényes igaznak, az er- kolcsiségben hal - >nak, a képekben kiteljesedő szépnek hiánytalan, teremtő kiábrázolása. És áll az a kötelessége és hivatása is irodalmunknak. amit ezer éven át hűséggel teljesített is; hogy közveiienül kapcsolódjék hozzá a nemzeti lélekhez, a magasabbrendüségre törekvő emberi szellem vágyaihoz. Különben üres játék, külön böző kevesek számára kieszelt keresztrejtvény, melyben mindenről lehet szó, de senkinek semmi haszna, semmi lelki gazdagodása. Amikor irodalmi igényességünket, jeszmé- nyünket ilyen tisztán és magas színvonalra helyezve szabjuk meg és tüzzük ki, tulajdonképen kijelentjük és kötelezzük magunkat arra, hogy részesei vagyunk a nyugateurópai műveltségnek s tagja akarunk maradni a müveit emberi társadalomnak. Ez a mozdulatunk nem a parvenü kapkodása, sem a sznob törtetése. Irodalmunk nem mai keleti! s van számos alkotás és számos Írónk, akik világviszonylatban is ismeretesek. Közülök néhány éppen klasszikus értékű. A közhatalom változását követő megroppanás idejében mégis az történt, hogy kritikai > szmélkedésiink szótalanná vált, irodalmi igényességünket elhallgattuk és megelégedtünk azzal, ami éppen élénkbe került. Annyi oltárunk omlott össze vagy maradt pap nélkül, hogy csakugyan helytelen politika volt volna fiem örvendeni annak, amelyik megmaradt btheíyiken uj és szorgos kezek szítani kezdték az áldozatnak ha nem is a tüzét, legalább a parazsát. Ki tudatosan, ki ösztönszerüleg, de valamennyien nem annyira az irodalmi alkotások színvonalát, valódi esztétikai értékét figyeltük és tartottuk számon, mint azoknak számát, mennyiségét. Még a dadogásnak is örvend- tiink. Hiszen a magunk megriadt nemzetfélté sében tisztába kellett jönnünk azzal, hogy van. maradt-é bennünk az életnek csirája s ha maradt és ha van életcsira, az uj politikai helyzet enged-é számára szabad fejlődést. Ez a pillanatnyilag indokolt és kényszerű kisebb igényüség megtermetté a maga hasznos és káros gyümölcseit. Nemzeti haszon és nagy közművelődési nyereségünk az, hogy irodalmi életünk úgy megelevenült, mint azelőtt csak a XVI. században, hogy köztudattá vált az irodalomnak nemzetmegtartó ereje és ez erő megbecsülésének, ápolásának társadalmunkat terhelő, de egyúttal gyönyörűséges kötelessége. De ugyanakkor jelentkezett a káros következmény is: az ügyeskedő mesteremberek, az álköltők túlságos elszaporodása, a pótlék-irodalom felburjánzása. Legyünk tisztában azzal, hogy nincs a világon irodalom, amelyikben az acélos kenyérmagvakkal nem járna együtt az oesu, a rostalja, a polyva. Minden irodalom cipel magával egy csomó ballasztot, amelytől hasztalan igyekszik megszabadulni. Talán még a Goethe raj= zolta idilli világban is, az ő esztétikai társadalmában is, ha megvalósulna, még ott is akad kontár és talmi irodalom. Hiszen verset írni. még pedig a legdivatosabbat, mesét kieszelni, még pedig nagyon is modernet, sőt progresszív- szólamokkal és fordulatokkal teljeset, nem boszorkányos mesterség, nem valami nehéz annak, akiben van bizonyos mennyiségű ismeret és ügyes okosság. De valódi költőnek lenni, az irodalom oltára körül tiszta lélekkel szent tüzet szítani: mily emésztően nehéz gond, súlyos felelősség! — azt minden hivatott költő vallja, nálunk és napjainkban legtöbbször és legnagyobb alázatossággal éppen legkiválóbb lírikusunk, Reményik Sándor. Nem azt teszem szóvá, hogy nálunk és nekünk is vannak álköltőink, mesterembereink, hogy nálunk is van keletje és forgalma a pótlék-irodalomnak. Hanem azt, hogy aránytalanul sokan vannak, hogy irodalmi termésünkben még ma is veszedelmesen sok a haszontalan, a káros ocsu; ami nem érdemli meg az irodalomnak még a nevét sem, pedig magát költészetnek, irodalomnak fitogtatja. Határozottan jogosult és alapos a panasz, amely már nemcsak a kritika és a közönség, de magoknak az Íróknak a körében is fel-feihangzik, a hivatás nélkül való dilettántizmus túlságos erőre kapása ellen. Az álköltészet, a hazug irodalom elharapó- zása ellen való védekezésnek egyik utja-módja az éberebb, válogatósabb, szigorúbb mértéket alkalmazó kritikai eszmélkedés szemben az eddigi bátortalan, kevésbé selejtező állásponttal. A közönség merjen többet bízni önmaga Ízlésében és ne fogadja el készpénznek a reklámot. Az álköltőnek legfélelmesebb ellensége azonban az igazi költő és a fércirodalom féken- tartására legkitűnőbb eszköz a valódi költői alkotás megbecsülése, szeretet«. Mint a felkelő nap verőfénye elől a sötétség, úgy húzódik visz- sza szégyenkezve az álköltők serege s úgy foszlik szét a irodalmi üresség a hivatott költő és az igazi irodalom méltóságának színe előtt. Ezzel a meggyőződéssel és ennek a világos tudatával hivom fel a valódi irodalmat kereső és szerető olvasóközönség figyelmét P. Gulá- csy Irén most megjelent háromkötetes kiváló regényére, a Pax vobisra. A Gulácsy irói pályájának is meg volt a maga strumunddrang szakasza. Első müveiben még sok volt a nyers elem. ö is egyszerre és mindent el akart mondani a mai magyar parasztot, az erdélyi magyar sorsot tárgyaló novelláiban és regényeiben, amit csak tudott, ami lelkében felgyülemlett. A zsúfolt tartalom és a felgyülemlett szenvedélyesség bizony nem egyszer feszitette a neki szűk keretet. Ezért volt tele stílusa is kavargó, izzó, de sokszor torzóban maradt képekkel és kifejezésekkel s bizony, nem mindig Ízletesen alkalmazott ühmgetések- kel és más modorosságokkal. De az erő és tehetség a nyerseségek és torzságok között is világosan és mindig jelen volt. A hivatottsággal együtt, járó felelősség súlya alatt aztán Gulácsy is rájött, hogy a valódi költő nem mond el mindent, ami benne van, hanem csak azt és annyit, amennyi a tárgyhoz hozzátartozik. Istenadta tehetségét önkritikával és magafegyelmező tanulmányozással érett és zavartalanul művészi alkotásra művelte ki úgy, hogy a #*e- kete vőlegények c. regényével egyszerre kivívta az olvasóközönség osztatlan szeretetét és az irodalmi kritika meleg, kitüntető elismerését. Magam úgy fejeztem ki elismerésemet, hogy azt mondtam: a Fekete vőlegények értéke és sikere Kemény Zsigmond nevét juttatja eszünkbe. Most a Pax vobis (—Békesség tinéktek.) olvasása után akkori bátortalanul megfogalmazott észrevételemet határozott, szilárd formában ismételem meg: a Pax vobis irodalmunknak olyan kitűnő történelmi regénye, amelyiknek értéke fölér a Kemény regényeiéhez s ezeket kivéve valamennyinek felette áll. Tehát a Fekete vőlegényeknek is. A Pax vobis a kurucoknak az I. Lipót halálától az I. József haláláig, illetve a szatmári békekötésig terjedő idejét öleli fel. Megjeleníti aunak a kornak lelkét, a bécsi császár-király, udvarának szokásait, szellemét, az udvar léha, lenéző, ellenséges álláspontját mindazzal szemben, ami magyar, még inkább, ami kurucma- gyar. De megjeleníti a majd hetykén bizakodó, majd agyonfáradt kuruc lelket is, a II. Rákóczi Ferenc romantikusan becsületes, de éppen ezért túlzottan ideális felfogását, politikáját. Egyik oldalon ott áll a degenerált, beteglelkü, de a fényes udvari méltóságok hizelkedő lakáj szellemtől még bolond szeszélyeiben is istenített, valójában erkölcsi posványba sülyedt, de világhatalmas császári ház, császári udvar és Bécs, a másik oldalon a naivságig becsületes, önzetlen Rákóczi, a szenvedni és áldozni egyként tudó, kurucság, de fáradt erőtelen, csak igazának hatalmával viaskodó tépett magyarság. Mindez történeti valóság, amelyet a történettudomány csak jellemezni köteles, megelevenitése, a kis és nagy emberek mindennapi életében is mint jelen való. ható tényezőnek miden egyes 'személy jellemébe, a cselek vénynek még oly aprólékos részleteiben is. Azonban Gulácsy, mint minden történeti regényíró, nemcsak megjeleníti a történeti lényeket és azoknak mozgató szellemét, hanem segítségére siet még másképen is a történetírónak. Nevezetesen világot vet, megmagyarázza a sokat emlegetett szatmári béke érthetetlen, rejtélyes körülményeit. Történeti tény ugyanis, hogy a szemben álló felek erőviszonyaihoz képest a szatmári béke úgy, ahogy létrejött, a kurucokra, a magyarságra nézve korántsem olyan kedvezőtlen, mint amilyen lehetett volna, amilyent Bécsben terveztek, ahol már akkor is az unbedingte Unterwerfung felfogás uralkodott. A szatmári béke a tényleges viszonyokhoz képest előnyös, sőt jónak mondható kiegyezés. (Rosszá csak azért vált, mert
