Keleti Ujság, 1930. december (13. évfolyam, 268-291. szám)
1930-12-26 / 289. szám
1950 KARÁCSONY 31 a Kisnyul Irta: Terescsényi György A kocsi ott állott kicsapva a diilőut mellett, rudvógén a szerszám, lőcsnyakban a gyeplő. Üres volt egészen, csak a saroglyákoz hátrakötött ló, Bartucz Jóska állati sorban lévő mun- katárrsa, a Kesely szálazott a lucernában. Ez a Bartucz idevaló szegényembe!-, amolyan felesbéres, kispareellás, félig magaura, félig részarató földmives, amilyen nagyon sok éldegél itt, az uradalmi majorságok körül, az ötszázholdas nagybérlők és módos tanyásgazdák árnyékában. Van ugyan neki is öt kishold- nyi sovány agyagosa a laposban, hitvány szikes föld, az igaz, de leginkább árendás örökbérlet. Bartucz Jóska már a hatvanadikba fordult, mire megérte a saját külön örökbórletes földjét. Még harminc évig az övé és ru»ki ez a harminc esztendő csakugyan összevág az örökkévalósággal. Hol lesz ő már akkor, mire megint licitálás alá kerül az uj osztás. Fő, hogy szépen hozott a kukorica és ma éppen azt takarítja Jóska befelé. Lesz vagy három fuvar estéiig. Benn, a zizegő szárak sűrűjében már régóta hallatszik is, amint töri a csöveket, előbb a földre liajigálja kupacokba, aztán ölre kapva cepekedik a teherrel a kocsihoz. Mire a nap az égbolt felső garádicsára felhág, éppen kész is van az első fuvar. Lehet fölös- ‘töközni. A mérföldkőre terített szűrön ülve végzi az evést Bartitez. Csámcsogva réved szét a határban, melyen langyos őszi napfény fürdeti a tarlókat, a friss szántások lilabarnás kockáit, kaszaborotvára váró lucernák roppant urasági szőnyegeit. Csendes, szép idő van, melegnek mondható, a levegőben bikanyál uszálya leng. Népek nem nagyon látszanak, betakarított már mindenki. Itt-ott még törik a kukoricát, a dinkatök és a burgundia kinn maradhat fagyig. Varjak is szállonganak már. De még csak gyéresen, kálomisták. A pápista varjú a novemberi ködökkel indul meg majd, tömérdek csapatokban a külvárosok felé, meg vissza, hálni a külsőrdszi erdőkbe. — Lám, hogy összeverődik az oktalan állat, mélázik el a madarakon az öreg Bartucz és nézi őket, amint ide-oda totyognak a friss vakondtúrások között. Csend van. A mezőségek tiszta, átlátszó csendessége, amihez Kesely farkának légykergető suhogása épugy hozzátartozik, mint a pipiskecsipogás, a nagyon távolról ideszürődő; , vonatfütty, szekérzörgés, meg a rétiprücsök cippegése, akik a barázdapartok enyhelyéből muzsikálnak felfelé a lsjigyos napba. Mit tudják ők szegény pöregatyások, hogy közeledik ám Simon Judás és akkor aztán jaj lesz... És ebbe a ringató, pihentető, testet-lelket gyógyító, gondolatot altatgató csendességbe hirtelen beleroppan két riadt durranás. Rövid, tompa, dobhártyába nyilamló zaj, mely végighompölyög a táj fölött, elhat az er- dőpalánkig, majd onnét visszaverődve, még sokáig dobog és szaladozik a levegőben. — Lövés! — kapja fel a turisüveget Bartucz és felpipiskedve elnéz a határban a hang felé. — Az ám, vadászok, — nyukszilc meg hamarosan és visszaereszkedik megint, hogy elnyugtassa az önkénytelen szívdobogást, ami a természetellenes lármára kerekedett öreg szivében... Semmi, semmi... vadászok. Ősz van es ilyenkor járják a földeket nyűi után, fürj, fogoly, fácán elejtésére. ... Úri passzió lehet, ő maga, Jóska sohase művelte. Minek idő előtt leölüí az állatot, még ha vad is. Eldöglik az magától, rétisastól, karvalytól, mitől. De meg éppen csak úgy passzióból... Félnapokat kastat- ni utánuk. Kutyákkal, bájtokkal viselni ellenük háborút... Ezek ellen? — Ur találhatta ki, az már bizonyos, — mondja magának Bartucz és becsattartva a bicskát, elpakkolja a szalonnamaradékot. Indulni akar vissza a kukoricásba, hogy folytassa a munkát. Ekkor szemben vele, a mesgyésre szolgáló földvég galagoxxyabokrai alól levélzörgést, momar gyorsan A legpraktikusabb és legalkalmasabb karácsonyi ajándék. Az elegáns nő harisnyája toszkálást és valami furcsa hangot hall... A sűrűségből egy szürke kis állat búvik elő. Nem lehet jól látni a magas.fűben... Valami macska... de nem az... vergődik, mozog. Jóska pár lépést tesz arrafelé ... — Né csak, — mondja és megáll fölötte, — Nyúl... A lapulevelek és az ágak között egy tapsifüles piheg. Hasán csúszna előre szegény, de az egyik hátulsó lába bénán nyúlik utána. Véres... Szempillantás alatt kiviláglik minden. A lövés, a vadász, a megsebzett állat. Idáig elfutott és most a végét járja, még él és felpislog az öreg parasztra. Füleit fejgörbitett hátára sunyja le, nagy barna szemeiből embermódra patakzik a könny, horpasza zihál... Nem lehet nézni megindulás nélkül... — Te szegény, — hajol föléje Bartucz és vizsgálja a sebet. Az alsószár sipcsontját zúzták össze a sőrétek. A finom nyulláb reszket és vonaglik fájdalmában, a véres sebből kilátszik az eltörött csont vége. A vén paraszt lenyúl, —, és, különös, — az állat nem riad fel az érintésre; Akkora kínjai lehetnek, hogy elaludt benne a menekülés ösztöne. Füléxxél fogva lasan felemel: a levegőbe, — Szép nyúl.., anyányi, — gondol az állat értékére és, amint a fülek selymes szőre érinti a tenyerét, megvillan fejében az ár is, amit lenyúzott irhájáért adna a zsidó. Most közvetlen közelből kiáltás hallatszik. A kukoricás szélén feltűnik a vadász. — Ahán! Az én nyulam! Erre futott, láttam! Na hocide, öreg! Jóska végigméri az alakot. Köpcös, kajla- lábú ember, képe piros és fel van fuvódva a sza- ladáétól. Valami városi ur lehet, afféle kocavadász, aki levegőt puffogtatni jött ki a földek közé és ime, ezzel a lövéssel elhibázván a légef, megsebesítette a gyanútlan vadat. Ebben a vélekedésben rögtön meg is állapodik Bartncz, de valójában is igy állhat a dolog. Miért törné magát másképen ezután a megpocskolt nyúl után? Igazi vadász nem teszi ezt már szégyenből sem. Lőne magának másikat, van elég füles a csalamádé'táblákban... Nem Hocide ez, uram! — felei neki vissza. — Hát mi? — Nyúl! . — Az, az!... Én ejtettem el az imént. Hiszen hallania kellett magának is a lövést. Még véres az. állat... Nyilvánvalóan az én tulajdonom.., Ezt csak elismeri? A vadász leveszi orráról a szemüveget, Hunyorog és idegesen dobog kamásnis lábával, mérges, de nem mutatja. Inkább szőrmentében próbálja megközelíteni a parasztot. Alighanem ügyvéd.,, Bartucz mosolyog magában és lassan visszabocsát ja az állatot a fűbe. El is ereszti és a nyal asszéknporodva veszteg marad a lábainál, ~y .Elfut! — kiált fel a vadász.- ••• - •
