Keleti Ujság, 1930. november (13. évfolyam, 243-267. szám)
1930-11-24 / 262. szám
am/. wrw. us. ssjlM. m lesz jóindulat és szeretet. A többi között az sincs az alkotmányban, hogy minden nép a maga választottjaival maga kormányozhassa magát, s hogy saját akarata szerint a saját nyelvén nevelhesse gyermekeit. Az sincs benne, hogy minden népnek a saját földtulajdona az övé maradhasson, s a termőréteg alatti földkincsek felett is az a tulajdonos nép rendelkezhessék. Sőt még az sincs benne, hogy az állam a kisebbségeket a maguk nyelve szerinti összességükben elismeri népnek, jogok és szabadságok közös személyiségű alanyának. Csak ennyire mutatunk reá, hogy ime, ezek tekintetében is mind az alkotmány keretein kívül állunk. Tehát mikor például az összes itten élő magyarok közösen magyar népnek akarják nevezni magukat, s ilyen magyar népként akarnák magukat továbbra is fönntartani, ez már a tervezett felirat szerint jóindulat és szeretet alá nem eshetnék. igyenkint a magyart még jóindulattal és szeretettel kezelik, de együtt, népként való összetartásban már nem veszik szívesen. Igen keserves mélyértelme van igy az irántunk kilátásba helyezett jó érzéseknek. A másik korlátozás, amivel e jó érzéseket megszavazzák, több is a korlátozásnál. Egyszerűen üressé tétele minden ígéretnek, ami jóakarattal kivánt biztatni. Tudniillik föltételes mondatba göngyöli bele a jóindulatot és szeretetet, azt mondván, hogy ezt csak „abban az esetben” adják, ha a mi részünkről is a „legteljesebb lojalitást” fogják tapasztalni. Ez a kijelentés már összegezve képzel el minket és nem egyenkint. Ebben a föltételszabásban elismernek minket kollektivitásnak, testületbe foglalt népnek, kötelességek közös alanyának. Mindnyájunktól, egész népi lényünktől várják a legteljesebb lojalitást. Ez már haladás. Még csak az kellene, hogy a jogokra is igy fölismerjék, hogy mépösszesség vagyunk. Dehát ez az alkotmány keretein tulmenne! Vájjon hát az alkotmány keretein belül van-e, ha mégis tőlünk, mint népösszességtől várnak kötelességteljesitést? Egy kissé következetlen a fölirat, mikor ilyen kétféleképpen kiván minket kezelni. Kötelességek szempontjából külön népek vagyunk, kifejezett külön lojalitással tartozunk; jogok szempontjából azonban már külön népként való összegeződésünk nem lehetséges. Jól van, helyes a lojalitás megki- vánása, ha azt határozott kötelezettségekben is ki lehet fejezni, s mintegy gyakorlatilag meg lehet nyilvánítani. De ha ezt egy-egy egész néptől kívánják, akkor annak az egész népnek, a maga összessége összetartására, lojalitása megnyilvánitá- sára, külön népegyéniségként való megélhetésére jogot és szabadságot is kell adni. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy ez az untalan kongatott lojalitás kapjon valami megfogható tartalmat. Mit akarnak vele mondani? A lojalitás magyarul: hűség, tisztelő engedékenység. valami buzgóság és őszinteség a magasabbak iránti hódolatban. Nagyon belső, lelki elemekből áll ennek az érzésnek az összetétele. Akárki föltételezheti, hogy ezek megvannak a népkisebbségekben, de föltételezheti azt is, hogy nincsenek meg. Egyszer már például Duca, mint belügyminiszter elismerte az itteni magyarságról, hogy lojális. Azóta mit változtunk? Még szegényebbek lettünk, s még több a síró panaszunk. Vájjon kevesebb lett ezzel a lojálitásunk? Némely gyanakvó természetűek föltételezhetik, hogy igen. De azok is csak föltételezhetik. A jogtudáshoz értők azonban csak azt mondhatják, hogy a szegénység és a síró panasz nem büntetőjognak a tárgya, hanem olyan jelenség, amit bölcsességgel és jóakarattal orvosolni kell. Ami pedig a lojalitás követelményének feltételül való odaállitását illeti, az magában véve is súlyos tévedés. Aki vét az államhüség ellen, azt büntetőbíróság elé kell állítani. De nem lehet a népkisebbségek jogait függővé tenni olyan félté*SKa-«a! a Caditm kenőcs megszünteti és begyógyítja a bőr Ingerlékenységét. Nem kell törődni a már sikertţ- lenül használt szerekkel és nincs helye a kétségbeesésnek, mert a Cadum kenőcs teljesen külőmbözik az összes többi gyógyszerektől. Tüstént megszünteti • viszketegséget és mindjárt első használatától kezd gyógyítani. A bőr legmakacsabb bettegségeit, a pattanásokat, kelevényeket, kiütéseket, ekcémát, csalánkiütéseket, pörsenéseketcsipésnyorookat. aranyereket, úgyszintén a vágásokat, stb. rögtön gyógyítja a Cadum kenőcs. Egy tégely ára», Mürili fii npurro,—»mi írüSBa Vím télezésektől, hogy azok nem lojálisak. Aiz ilyen felfogás igen önkényessé és igen szeszélytől függővé tenné, hogy a népkisebbségek védelmére és szabadságára előirt jogokat tiszteletben tartsák. A jog pedig nem függhet önkénytől és szeszélytől, mert akkor jogtalansággá válik. A felirat szóban levő feltételes mondata tehát lényegében úgy hangzik. hogy: „mindaddig jogtalanul bánnak a népkisebbségekkel, mig lojalitásukról meg nem győződtünk”. Jól hangzik ez igy? Mindenesetre több szeretetet és több Jóindulatot kérünk, mint amennyi ebből a hangzásból felénk süvít. Valami történi Moszkvában •». Londonból jelentik: A moszkvai Tass távirati iroda ismételten megcáfolja azt a hirt, hogy Stalint meggyilkolták volna. A hivatalos magyarázat a cáfolat késedelme ügyében az, hogy a tartósan rossz időjárás hosszabb időre súlyosan megrongálta a táviró- és telefonvona- lakat s csak most sikerült a külfölddel az ősz- szeköttetést újra helyreállítani. A Morningpost táviratai alapján ennek ellenére fenntartja, hogy Moszkvában valaminek történnie kellett, mert a Kremlin tájékán titokzatoskodnak és a jólinformáltak sem titkolják, hogy vezetőkörökben nagy az izgalom. Oroszországból érkező utasok két nap óta egybehangzóan azt mondják, hogy városok egész helyőrségeit cserélgetik és a vasútvonalak mentén állandóak a csapatmozdulatok. Az utasok útleveleit most óránkint vizsgálják Oroszországban. — Vlntíla mégis vissza akar vonulni. Bukarestből jelentik: A bukaresti sajtó élénken foglalkozik a liberális párt elnökségének kérdésével. Mind jobban tartja magát az a hir, hogy Bratianu Vintila visszavonul és a párt vezetését ténylegesen Dúcára bizza. A pártnak a költségvetéssel és a trónbeszéddel kapcsolatos deklarációit Duca fogja felolvasni a parlamentben. Duca ezenkívül közvetít a liberális párt és Bratianu Gheorg- he között is s hasonlóképpen lépéseket tett, hogy Ar- getoianut végleg visszaédesgesse a párthüséghez. Bra- tianu Gheorghe már hajlandó lenne visszatérni, azonban hivel nem engedik, mindenféle akcióba bele viszik, amilyen például a gheorghista csoport lapjának, a Miscareanak megjelentetése. TVii~i»rTi.iiii....ii'ir.;— ' •saa»m*WiiMWWW—Bi GURT I. BRflüR: HURSd! (15) — Sportregans — — Sohase törődtem vele. Tilden Hannes elmerült a gondoltaiban, — A férfi ellenszenves, — mondta azután. — Minden szépasszony férje ellenszenves, — filo- zőfált Pahlen. — Locsibeszéd. A férfin egyes pillanatokban undok vonások vannak. — A férfi morfinista. Hannes fölpendült: — Es ezt tudják róla? — Tudják róla, hogy gyakran volt szanatóriumban. Azt hiszem — mindig hiába. Hannes megint csak elmélkedésbe mélyedt. A gondolatai őrülten kavarogtak. — Okosnak kell lenni! — biztatta önmagát. — Nem szabad rágondolnom! Csak egy intermezzo volt! — De épugy könyörghetett volna valaki egy lavinának, hogy félúton álljon meg. — Kégi házasok? — Fogalmam sincs róla. Négy vagy öt éve talán. A kocsi megállt. Hannes egy darabig még mozdulatlanul állt egyhelyt és azután hirtelen összeszedte magát, kezet fogott Pahlennel és szó nélkül bement a házba. Amikor a felvonón félfelé ment, megint az a kinzó félelem ülte meg a mellét. Félt a szobájába belépni. Utóbbi időben gyakran volt az az érzése, hogy a falak ráhajolnak és megfojtják. Húzódva nyitotta ki az ajtót. A szobalány jött vele szembe. — Tilden ur, egy hölgy már egy negyedórája vár önre! Nem értette meg azonnal, miről van szó. Azután felszakitotta a dolgozószoba ajtaját — Irén emelkedett fel előtte. A világ szívverése megállt. A következő pillanatban az asszony a Karjaiban pihent. — Hannes — édes -r- édes fiú te! Hannes nem talált szavakat. Túlságosan gyorsan vágtatott el mindez a feje fölött. Gyámoltalanul boldog mosollyal nézett le a nőre. De éppen olyan hirtelen ugrott a nő is egy kis zavart mosollyal vissza az Íróasztal mellé. S amikor a férfi követni akarta, tiltó mozdulattal állotta el az útját: — Nem Hannes, nem! Jő legyél! Egyáltalában én egészen rendesen akartam viselkedni veled szemben! Hannes boldogtalan arccal állt meg. Minden összevissza forgott benne. Nem tudta, nevessen-e, vagy szo- morkodjék. Zagyva panoptikum volt ez, amelyből csak Irén halvány mosolya világított elő: — Nézd, — mondta neki az asszony, — fiuka te! Most hát mégis találkoztunk, dacára annak, hogy nem akartam többé soha! — Kutattalak, Irén! Mint egy őrült kutattam a nyomod! — Ezt nem lett volna szabad tenned, Hanes. El kell felejtened — vagy tartsál meg magadban, mint egy kis emléket. Hannes keserűen nevetett. — Mondd inkább, hogy felejtsem el, hogy nappal és éjjel van! — Ne beszélj igy, Hannes! — kérlelte az asszony. — Be kell látnod, hogy kettőnk között mindennek vége! Hannes halálsápadtan kelt fel. — Azért jöttél, hogy ezt megmondd nekem? Az asszony lehorgasztotta fejét: — Ezért. A férfi felpillantott, azután sarkonfordult és kinézett az ablakon az élénk uccára. — Milyen értelem nélküli mindez! — gondolta. Darab' idő múlva Irén felkelt és halkan mögéje lépett. — Nem érted,ezt? — Nem! — Nem tudok, Hannes! Nem szabad! En... én férjnél vagyok! A férfi lassan megfordult és a szájszögieteiben kegyetlen gúny ült: — Ez most itt hirtelen jutott az eszedbe? — Hannes — mondta az asszony halkan. — ha igy beszélsz, azonnal elmegyek! — Bocsáss meg. — mormolta a férfi megbánóan. Az asszony két nagy szeme a férfin csüngött és Hannes megint csak elmerült ebbe a pillantásba. — Nézd, — kezdte a nő, — sohase csaltam meg a férjemet. Akkor sem... mert elhagytam őt akkor. Menekültem előle, mert nem voltam rá képes, hogy elviseljem ezt az életet. Szabad akartam lenni. Értem jött, visszavítt. — Miért mentél vissza? — Nem tudom neked megmagyarázni. Hidd Hannes — és ha azt tudtam volna, hogy két hét múlva felkötöm magam, akkor is — vissza kellett mennem,! — Senkinek se kell, ha nem akar! — Mindenkinek kell, — mondotta Irén halkan. Tilden Hannes hátravetete a fejét: — Nem szeretem a titkokat. Tudja —? — Tudja! — Tudja —? Mindent tud — rólunk? Irén nyugodtan bólintott. — Tudja. Mindent megmondtam neki — ma, hazafelé menet. Tudja, hogy öt nem szeretem. Elég neki, ha ott vagyok mellette. Hannes, értsd meg, én nagyon fiatal voltam, amikor hozzámentem. Sokat, nagyon sokat tett értem. Kis, buta jószág voltam. Semmiség voltam, tudod? Kiemelt az elkallódásból. A világba vitt. Az anyámat ellátta. A fivéremnek mégegyengette az útját. Megérted, hogy ez leköt? — De... ha akkor elhagytad már... — Mert kétségbe voltam esve. Mert minden mindegy volt nekem. Amikor megtudta a eannes-i cimemet, irt nekem. Mindennap irt. Sohase szóltam neked, de már az első levélnél éreztem, hogy vissza fog kelleni mennem. Tilden Hannos fel és alá járt a szobában. Az öklét a fogai közé tolta és véresre marta a csuklóját. — Hát ez őrület volt! Tiszta őrület! —■ Ismét megállt, harag és féltékenység cikázott a szájaszögletében. — Zsarnokoskodik rajtad! Irén megrázta a fejét és ugyanolyan halk, barátságos hangon, amelyen eddig mondott el mindent, tovább folytatta: — Részvéttel kell lenni Iránta. Beteg. Halálosan beteg. Még néhány hónapig él — egy évig talán — megérted végre, hogy mint egy gyermek gyűjt erre az évre maga köré mindent, amit az élet még hozni tud neki? Tudja, hogy már nem bírja soká. Fél a haláltól. Es mindent, mindent magával akar vinni, amit még ebben az arasznyi életben csak össze tud markolni. Tilden Hannes lehorgasztotta a fejét, (Folyt, következik.),
