Keleti Ujság, 1930. november (13. évfolyam, 243-267. szám)
1930-11-02 / 244. szám
XIII. UVF. *44. 8ZAM tf* 99 £mder már jodd an nem ledet I — mondja Váradi Miklós, a magyar Nemzeti Színház örökös tagja, aki súlyos betegen fekszik, irtózatos nyomorral küzd és mindenkitől elhagyatva, napi húsz lejes költségvetéséből mindennap egy lejta diákmenza javára adományoz... Látogatás a nagy művész nyomortanyáján (Kolozsvár, október 31.) Hétfőn délben találkoztam Váradi Miklóssal utoljára. Az októbervégi déli verőfény az uccára csalta a még mindig délceg, egyenestartásu 81 éves öreg urat. Bohémmódra félrecsapott kalappal, Lavallicre nyakkendővel, mint egy kipusztithatatlan tölgy állt a Majális ucca sarkán. _Hogy vagy Miklós bátyám? _ Ember már jobban nem lehet! _, mosolyogta felém derűs arccal. És ma? Váradi Miklós, a magyar Nemzeti Színház örökös tagja súlyos betegen fekszik a lakásán. Megtörve, elhagyatva, koldusszegényen, de egy nemes, büszke müvészlélek túláradó gazdagságával viseli a sors nehéz keresztjét. Valamikor nemcsak Kolozsvár, hanem egész Erdély legnépszerűbb magyar művésze, népszinmü- énekes, a legelőkelőbb magyar uritársaságok dédelgetett kedvence és hires gavallér volt Váradi Miklós, aki évtizedeken keresztül a magyar színpadon és a társaséletben arany kedélyével, vérbő szivének túláradó sugárzásával csak jókedvet terjesztett maga körül. Ma pedig... Ez azonban külön fejezet. Kerülő utón tudtam meg, hogy Váradi Miklós nemes uriszegénységben él. Titkolt nyom«ruságban, ami a legirtózatosabb. A betegsége sem más, mint a pénztelenség, elha- gyatottság és valami rettenetes helyzet, amit éppen Váradi Miklós érzékenysége miatt le sem írhatunk... „Csak az öregség a betegsége.“ A Majális ucca 8 szám alatti lakásán kerestük fel a nagybeteg művészt. Hátul az udvarban lakik egy szoba konyhában. Szegényes, kopott polgári bútorok. Nemes egyszerűség és tisztaság mindenfelé. A húgával él együtt, aki szeretettel és nagy önfeláldozással ápolja. A régi bútorokat az utolsó években eladták. Kenyérre kellett. Mikor bekopogtatok hozzá, Váradi Miklós karosszékéből fel akar emelkedni, de nem tud. Fáradt arcára mosolyt erőltet. _Mi bajod, Miklós bátyám? __kérdeztem tőle. Nevetve mondja: _Nincs nekem semmi bajom, édesem. Ez a kis rasacmfciLaaa 2E3 a 3 „Transspln" Bank Részvénytársaság CLUJ-KOLOZSVÁR Fiókintézetek Torda Gyulafehérvár Marosujvár Maroshéviz Ditró Gyergyószentmiklós Csíkszereda Csikszentmárton Kézdivásárkely Mécs Kirendeltség: Aranyosgyéres Elfogad betéteket, leszámítol váltókat, bárhova teljesít átutalásokat, meghitelezéseket betegség, nem komoly... Csak az öregség betegsége... A jó Isten ezen is át fog segíteni... Bármennyire faggatom, hogy hol fáj, csak nevetgél és másról beszél. Csak annyit árul el, hogy négy nap óta nem tudja elhagyni a karosszéket. — Hát bizony öreg vagyok én már. Idestova 81 éves. 1866 óta szinészkedem. A régi szép emlékek hatása alatt arcára piros rózsák ülnek, mesélni kezd: — Hatvanöt évvel ezelőtt léptem fel először a kolozsvári Nemzeti Szinház színpadán. Akkor még Follinus János volt a direktorom. Odry Árpád édesapjával játszottam együtt. 390S-ban neveztek ki a Nemzeti Szinház örökös tagjává... _ Mennyi fizetése van? _teszem fel a kérdést. Arca kissé elborul, de csak egy pillanatra. Ismét jókedvűen, nevetve mondja: _ Erről ne beszéljünk... _ De beszéljünk Miklós bátyám! _ A kinevezéskor, 1918-ban évi 3600 aranykoronát állapítottak meg... Harminc évig fizettem a nyugdíj- járulékot. És azóta? Nem ad kielégítő választ. De én tudom, hogy Váradi Miklós nem kapja meg a nyugdiját. Pedig harminc évig, _ amint ő is mondja _fizette pontosan az országos Szinészegyesületnek a nyugdij- járulékot. _ A kolozsvári Magyar Színháztól kapnék havi 1600 lejt. Bármennyire faggatjuk, nem akar beszélni. A tény az, hogy Váradi Miklósnak még betevő falatja sincs. Ha néha fellép a kolozsvári Magyar Színházban, akkor esténként 120 lej fellépti dijat, kap. 120 lej fellépti dij a Nemzeti Szinház örökös tagjának!... Erről sokat lehetne beszélni. Mi történik akkor, ha Váradi Miklós beteg és még a 120 lejes fellépti dijat sem kaphatja meg? Váradi Miklós azonban ezért sem zúgolódik. _ Öreg vagyok már. Nem hallok jól, én meg tudom érteni azt is, hogy már nem használhatnak. A magyar színészetnek fiatalokra van szüksége... Egy lej minden nap a diákmenza javára.. És itt újból földerül az arca. Mosolyog és a diákmenzáról kezd beszélni. — Örömmel olvasom az újságokban, hogy a diákmenza javára gyűjtenek. Tudod, hogy milyen szép dolog ez? A legszebb dolog a világon!... Egy kissé elhallgat, látszik, hogy valamit akar mondani. — Beszélj Miklós bátyám, hiszen egymás között vagyunk. —Csak azért mondom el, mert mindig nagyon szerettelek téged, hát hallgass ide. _ Csupa fül vagyok Miklós bátyám. — Az én napi háztartásom húsz lejbe kerül... — Húsz lejbe? — kérdezem megdöbbenve. — Bizony, húsz lejbe, ketten vagyunk igénytelen öreg emberek. Nekünk húsz lej is elég Most megszólal a húga, aki mell'ttunk áll és hallgatja a beszélgetést. Csak indulatszavakban beszél: — Jaj, jaj? Iía meg volna mindig az a túsz lej is... Miklós bácsi mérgesen vág a szemével a húga felé és nem engedi, hogy beszéljen. — Húsz lej nem sok, de nekünk elég. Ebből a húsz lejből mindennap félreteszek egy lejt... _ Miért _ kérdezem csodálkozva. — Hát ez az!... _ mondja nevetve és boldogan Váradi Miklós. _ Ez a napi egy lej, napról-napra gyűl, a diákok javára, a jövő ifjúság javára, mert nekik kell folytatniok azt a munkát, amit nekünk öregeknek abba kell hagynunk... _ Tudod, hogy milyen boldog vagyok?... _ Összegyűjtöttem már 500 lejt, s ha a jó Isten megengedi, holnap, vagy holnapután elviszem, hogy az én 500 lejem is enyhítsen a magyar diákok nyomorán... Ha kacsaaprólékot eszem... . _Régóta gyüjtheted ezt a pénzt,__jegyeztük meg csöndesen. — Bizony rég, de vannak ünnepnapjaim is, amikor kacsaaprólékot eszem. Ez harminc lejbe kerül naponta és ilyenkor három lejt teszek a perselybe... Már búcsúzom is Váradi Miklóstól. Hiába firtatom, hogy anyagi helyzetéről beszéljen. Vagy hallgat, vagy másról beszél. Búcsúzóul azt mondja nekem: ird ki az újságba : _Ember már jobban nem lehet!... És ekkor nagy erőlködéssel, hiába kérem, hogy maradjon, feláll és arcon csókol: — A jó Isten áldjon meg téged... Visszarogy a székbe és már látszik, hogy Váradi Miklós nagybeteg, csak a legnagyobb erőfeszítéssel mutatta, hogy neki jó kedve van. A húga kikisér és megtudom tőle azt is, hogy néha a napi busz lejük sem volt meg, de Váradi Miklós még akkor sem engedte, hogy a diáltmenza javára összegyűjtött pénzhez nyúljanak. Az utón eszembe jut az a kis egyfelvonásos, amelyet nemrégen Kolozsváron is adtak. A cime: A színész nem ember. Hát én azt mondom, hogy a Színész _á legnemesebb ember a világon!... Olajos Domokos. Hervé Csehszlovákia helyzetéről és véleményéről irt cikkében kijelenti, hogy habom esetén Ausztria és Németország együtt volnának (Párizs, október 31.) Hervé, az ei?rópai politikai helyzetet áttekintő cikksorozatában, amelynek során, amint ismeretes, különösen Franciaország és Németország együttműködését sürgeti, most Csehszlovákia helyzetét és véleményét veszi sorra. Benes legutóbb olyan kijelentést tett., hogy Ausztriának Németországhoz való csatlakozása a háborút jelentené. Ha Csehszlovákia altól tart irja. Hervé, hogy a csatlakozás köveik ;ztébon egy áll imképződ- mény teljesen körülzárná, agy ez valóban igaz, csak hogy már meg is tört Int, mert Ausztria és Németország a jelenlegi helyzet mellett is egy háború esetén kétségtelenül együtt vonulnának fel. A csatlakozás nem változtatja meg sem Csehszlovákia, sem Magyarország, sem Jugoszlávia jelenlegi helyzetét. Továbbiakban azt kérdi Hervé, hogy hogyan gondolja Csehszlovákia, hogy a maga 13 milliós népességével, _ amelyből 3 millió német — a győzelem reményével szállhat szembe Németország és Ausztria 73 milliós népével. Benes Franciaországra számit. Franciaországgal megfenyegetni Németországot az olyan cselekedet, amelyet szépen meg kell köszönni. Egyébként véleménye szerint Csehszlovákiának csak előnyére válna az anslusz, mivel Németország és Franciaország kibékülése erősítené a jelenlegi statnsqnot.
