Keleti Ujság, 1930. augusztus (13. évfolyam, 166-191. szám)
1930-08-18 / 180. szám
14 gomn XIII. fiVF. ISO. SZÁM. ♦rmyit bánkódott kisasszonynak s megfoghatatlan maradt, hogy noh* senki nem törőd Síit már a sirjával, a sirkövön még»! sárga rózsák f akadoztak késő-ősz időig... Bucs$t$)80i, búcsúztam... Tekintetemet meghordoztam nff'^yszer az északi láthatáron komorodó nagy hegyed:' % melyek ormai túlértek a felhőkön is talán és h# ián elnéztem a gzalánci várat, mely ide- iátezoltt eg;/ kupáiakn hegyecskéről... Nem tudtam, látni fogoSl-e még valamikor?... Később a kettős nyárfasor mentén botorkáltam tanácstalanul és zavarodott fejjel... A nyárfás kettős sora között széles ut nyúlt ki a Ronyváig, melynek vizében annyiit csattogtunk egész nyárom... Egyszer csak ott álltam a patak partján, mely a Dargó tövéből jön valahonnét s csaknem sirvafakadtam... Különös fények villogtak az ég alatt: megéreztem róluk hogy ezek előreküldött üzenetei már az ősznek, mely a lengyel lápok környékén táborozhatott ekkor s lehelletét visszafogták egyelőre az országhatár havasai... Álltam a patak szélén s mikor egy e-zéllegyimtésre megmozdult a nyárfás, szelíd zúgásáról eszembe jutottak a hardicsi molyva nyárfái, melyek harsogva rengtek a szélben s amelyok alatt talán abban a pillanatban is ott állhatott anyai nagyapám s talán éppen imádkozott, összekulcsolt kézzel, hogy békességben érhette meg ezt a napot is. Mert az őszelőn élt még a fehérhaju öreg... Később a bárói kert alatt húztam el, melynek (titokzatos sűrűjében és tisztásain túl világi lelkek mutogatták magukat, ha a radványi hegyek mögé készült lebukni a csonka hold... S esitetájt ott álltam árván és lehajtott fejjel az ispáni kert hátában, ahol csermely csoronkált... Azt hittem, föl kell kiáltanom a fájdalomtól. Mert a csermelyen túl, a kert kerítése mögött, ott állt az ispánék leánya is, akinek akkor kellett negyedik osztályba mennie. Szomorúan néztük egymást. Mert abban a pillanatban megéreztük mind a kelten, hogy Marcsa sohase lesz a feleségem... Alettán kérdezte a kislány: — Hát mégis elmegy, Jánoska? — Elmegyek, Marcsa — mondtam kétségbeesve — nem tudom, visszakerülök-e még egyszer. De mindennap gondolni fogok magára... A lány alig hallhatón suttogta: — Azt hiszem,.. én is. Nem tudom, mint botorkáltam el a falu végéig, hol nagy clhagyatottságban állt a ház, melyben édesanyám húzódott meg kis testvéreimmel, miközben mesz- szi országutakon hajtott lovat az apám. Es mialatt, ros- kasztó búmmal ténferegve igyekeztem a kísérteti hiríi ház felé, harmadik szomszédunk előtt magamraócsud- tam kissé. Mtert a körös-körül ólálkodó alkonyatban viharosan táncolt mindenki a lakodalmas-ház udvarán. A trágyadomb mellett dobogtak porfelhőben: sivi- tott a klarinét, morgott a bőgő s a porból és kavargásból hirtelen kivált Szopkó Mihály, amint verítéktől csillogó arccal bokázott, majd tenyerével odacsapott hirtelen a bakancsára s elesett kiáltott: — Az any ja bánatát, sose vót ilyen kntyakedvem! S belemerülvén újból a porba, csattogni kezdett a bakancsa sarkával. Szopkó Mihály feneketlen vigassága méginkább levert. Mert tudtam hallomásból, hogy odahaza, Vin- kócon, nehezen tud clvackolni a kis családja. Szopkó Mihály mindazáltal szót akarta rúgni az egész udvart. Ámbár igaz volt másfelől, hogy semmibe sem került neki a »vagy vigsága. Potyára ment minden. Nem tudom, mint vetődtem el hazáig. Hanem akkor sürü este volt már, Jóska öcsém meg- a. két hugocskám békésen szendergeft az ágyban, édesanyám pedig, aki akkorára készen lett az utraválóval. rámnézett feledhetetlenül és sóhajtott egyet. Ma is hallom ezt a sóhajtását: — Tanuljál majd, fiacskám, mer igen szegények vagyunk. — Tudom, kedves anyám — s könnyek fojtogattak. Azon az éjszakán alig hunytam le a szememet. Aggasztottak a közeli napok, hogy mi lesz velem? Ottmaradok a nagy idegenségben, édesanyám tovább- küzködik idehaza három kis testvérkémmel, meg a gonddal, az apám tovább fog fuvarozni, istenítéletig talán... Mert eljön egyszer a világ vége is, de ő akkor is szekerezni fog messzi országutakon, hajnalimként és alkonyatokon s szekere kerekeinek csikorgására föl-fölneszelnek az utmenti tanyaházakban... Micsoda riadt, világ, Istenem! De más okból sem aludtam. Szüléink takargatták ugyan előlem, de én sejtettem azért, hogy éjfelek körül rémek ijesztgetnek a fa- luvégi házban. Rendszerint hármat dobbantottak lábukkal a padláson, olyankor a falon összecsörrcntek a tányérok s utána olyan szivbemarkoló suttogás hallatszott, mintha ezek a tulvilági lények szánalmas állapotukban lelkűk nyugalmáért imádkoztak volna. Olykor elnyújtott sóha j remegett végig a házon... Súlyos éjszakák voltak ezek, a legtöbbször alig tudtam aludni a rnásvilági lelkektől. Ahelyett tehetetlenül várakoztam az ágyban, mikor lép be valamelyikük lábujjhegyem a szobába s fogja meg hideg kezével a lábam fejét... Ezetl az utolsó éjszakán azonban érthetetlen módon nem látogattak el hozzánk. Pedig Olyankor mindig előmerészkedtek, ha nem volt otthon az apám. Virradni kezdett aztán. Jókor kellett indulnunk, mert a faluvégi háztól számitva jó-félnapi ut volt a kollégiumi városka. Hamar készen álltam. Édesanyám hátára veitte a ládát, én hátamra vetítem a kis koffert, ügy volt, hogy a három gyerekkel a nagynéném marad vissza, aki Vinkó- ról jött át hozzánk erre az időre. Hanem akkor elémált szűk nadrágocskájában Jóska öcsém, aki első-elemibe járó legényke volt azon az örökre elmerült őszön : — Isten áldjon meg, Jani bátyám! — Hallgass a szüléinkre, — intettem elfogódott hangon — mert most már a testvérek közül te leszel a legidősebb idehaza! S megöleltük egymást. Édesanyám meg a nagynéném szipogására azonban föl talált ébredni a két hugocskám is. Kócös bajjal, pihésen a dunnáitól. A nagyobbacska megcsókolt s nyomban vissza is bujt a melegbe. Kisebbik testvérkém azonban, a Juliska, aki akkor totyogott harmadik esztendejében, bozzámtipegött s azt mondta, sély- peecskén: — Janci báci, hozzál netem cutjot! Csak akkor nyugodott meg, mikor megígértem ■neki, hogy a cukrot minden bizonnyal meg fogja kapni. Csak hazáig segítsen egyszer az Isten... A ház elé a nagynéném kisért ki egymagában. Ott azonban nagyot sóhajtott, mialatt az édesanyám igy fakadt ki neheztelve: — Mihály, Mihály, sose fogsz te mán megjavulni! Persze Szopkó Mihályról volt szó. Mert Szopkó Mihály egyre (táncolt még a harmadik szomszéd udvarán, a lakodalmas tömegben. De táncoltak a többiek is mind: törpegazdák, zsellérek, bárói alkalmazottak s egyéb mihasznák. Lankadatlanul játszott a velejti banda. És mialatt hegyezett a prímás s düvó'zött a nagybőgő, férfiak és asszonyok szédült forgatagban rázták magukat s dobogtak a porban s portól és verítéktől maszatos volt a képük. S e porkazalból éppen akkor iitődött ki Szopkó Mihály a szélen, amint bakancsát csapkodta a tenyerével s éleset rikkantott aközben: — Meg kell itt veszni kedvembe! S újból belemerült a porba. Ám komisz csintalan- ságon járhatott az esze, mert a kavargó porból — túl a bandának zengésén — itt is, ott is felsikoltott egy menyecske: — Ne nyulkájjék mán Szopkó! De szemtelen maga, Szopkó1 Édesanyám, liáznnk előtt állapodván meg egy pillanatra, rosszaién csóválta a fejét s attólfogva még nagyobb szótlanságba esett. Mert Szopkó Mihály, mihelyt kihúzhatta házulról a lábát s némi italt öntvén magába, összebokázhatott, máris idegen nőszemélyekkel kezdett bizalmaskodni. Hát Szopkó sógornak ez a sajnálatra- méltó magatartása verte le annyira a lábáról édesanyámat. Ugyanakkor pedig uj nótára visított fel a klarinét s lelkes csuhajok hallatszottak a táncoló portömegből Azt a régit és szomorkását kezdték huzni: Én vagyok a petri gulyás Én őrzöm a petri gulyát... Messzebb jártunk már az újhelyi országúton, de sokáig hallottuk még magunk után a hegedűk mind elmo- sódóbb zenéjét, meg a brugó mély bendőhangját. És itt- ott mintha feneketlen csuhaj rikoltott volna ki a tömegből. Alighanem Szopkó Mihály volt. Mentünk-mentünk... Elhagytuk már a határkocsmát, mikor utánunk szólt a kocsmárOs, aki ismerősünk volt: — Hova-liova? — Patakra, — szólt vissza az édesanyám, de meg sem fordult, ahelyett maga elé hajtotta a fejét. Nagy gondok zaklathatták szegényt. Közeledett a székváros és mi szótlankodva baktattunk az országút porában. Édesanyám a ládával, én a kis kofférrel. Néha egy gőgös gazda hajtott el mellettünk zörögve s noha üres volt a kocsi, a világért föl nem vett volna. Néha urihintó siklott el az utón s nagykutya ülhetett benne, mert. kidiillesztette a hasát. — Ki lehet e, kedves anyám? — Biztosan Valami szógabiró, — mondta szegény, miközben sűrűn törülgette verítékező arcát. Késő-délelőtt, átbotorkáltunk a székvároson, senkitől meg nem szólítva, árván. Éreztük mind a ketten nagy elhagyatottságunkat a világban. Ebédidő lehetett s távol, igen távol látszott már a tudományok városkája, ahol ott kellett hagynia az anyámnak: szemközt egymással a két nagytornyu templom, mellettük a kollégium s oldalt, a Bodrog meredélyén, a Rákóczi-vár bárom kormos bástyája. .. S bal- kézt a Bodrogköz ezer őszéleji színben, amelyeken át itt is, ott is pókháló kezdett aláereszkedni. Egyszer megszólalt még az édesanyám. De olyan nehezen mondta a szót, mintha megsejtette volna, hogy rövidesen el fog menni innét s egyikünk sem fogja látni azontúl megtört szemeit: — Ha pap leszel cceer, ugy-e, magadhoz veszel, fiam? — Jaj, kedves anyám — és könnyek fojtogattak, — hát hogyne venném magamhoz! S mentünk tovább az országúton és nem szóltunk többé egymáshoz. Mindegyikünk a tnaga gondolataival volt elfoglalva. És csak élvetve sóhajtottunk egyet. Mert nehéz voit a láda s messzé még a város. POLITIKA görbe tükörben VAIDA HELYETTESIT A KÜLÜGYMINISZTÉRIUMBAN MIHAL ACHE: Kollega ur, újra lelepleztek egy izgatót. VAIDA: Ez a külügyi embereim közül lesz, mert a belügyiek régóta vád alatt vannak. (Viitorul.) VAIDA: Most az országban tökéletes a nyugalom, igy én is szórakozbatom egy keveset... (Ordinea.) MANIU SZOVATAN VAIDA BELÜGYMINISZTER A KAROLY-PARK- BAN JÁTÉKKASZINÓT ENGEDÉLYEZETT POPOVICI: Fiirödj meg, elnök uram. MANIU: Azt már nem, barátom, két évi kormányzás után eléggé benn vagyok a vizben... (Viitorul.) NEM VESZÉLYES "1 DUCA: Főnök nr, az országban az a hir járja, bogy feloszlatják a politikai pártokat... VINTILA (Marienbadból): A mienket ne féltsd. Felbomlik az önmagától. (Curentul.)
