Keleti Ujság, 1930. június (13. évfolyam, 121-146. szám)
1930-06-02 / 122. szám
XIII. ÉVP. 122. SZÁM, IS Svájci ßerteszßarrierem margójára Jrta: Seiőner Jmre Le voltam sújtva, nem leltem nyugtomat sehol. Éppen tavasz volt akkor Is Géniben. Bolyongtam az uccákon, örömükben kizöldültek már a fák és a friss májusi léggel fülledten keveredett össze a nehéz benzinszag. Valami mentőgondolat után kutattam, a lila ruhámon foltok jelentek meg és nem tudtam megoldást találni a sorsomra. Merre menjek, melyik az én utam — tanakodtam magamban. Még egy próbát teszek a fizikai munkával, hátha sikerülni fog a kertészkedés. Voltam fizetett reklámköltö áruházi igazgató, masszőr uszóklubban és bolti kifutó magánüzletben. Legnagyobbat röpültem az áruházból, mert a tulajdonosnönek, akit nem szívelhettem, csaknem az orrára csaptam a „reception" vasajtaját. Tehát virágokat ápolni... Hátha ettől az én sebeim is bedegednek... Ha csak visszavonulhatnék egy sziv- iiditő tanyára és átadnám magam a természetnek, áhita- tos szemlélődésnek és csendes munkának. A véletlen segítségemre sietett. A vasárnapi Tribune de Génévé szerény kicsi hirdetést közölt, hogy Ones faluban egy Henry Avalanche nevű kertész ügyes inast kei es. Kitűnő alkalom — úgymond — a virágkertészet alapos elsajátitására. Emlékszem, ragyogó idő volt, midőn Sándor barátom, az Erdélyből fizetési nehézségek miatt görög útlevéllel és német aeroplánnal nyomtalanul eltűnt nagykereskedő elkísért Onex felé. Mennyit is kínlódott velem szegény Sándor! Hogy ne nézzek se jobbra, se balra, csak álljak be parasztnak. Úgy megkedveltem szegényt, hogy azt el sem tudom mondani, ö Lausanneban pompásan élt, markáns arcával, sovány alakjával, behízelgő modorával a luxushotelek kedvenc figurája volt. Végül is nyakára hágott a pénzének és menekülnie kdlett volna, mert egy Gergely nevű magyar utazó terjeszteni kezdte róla a hirt, hogy Sándor a román rendőrség elöl menekült Svájcba. Szegény Sándor, nemcsak a pénze illant el, hanem az ereje is, mikor egy szép napon megérkezett Genfbe. Megsajnáltuk egymást, gyakran találkoztunk és rábírtam, hogy folytasson ő is természetes életmódot, ami nemcsak közöttünk támasztott lelki kapcsolatot, hanem az egész lényét is nyíltabbá tette. Egyszer a fűben heverésztünk egy magányos helyen. Sándor kopott volt, ám kedélye nem hagyta cserben. — Istenem, be fuícsa az élet — szólt minden el- lágvulás nélkül Eg, szer lejöttem a lausannei Fallace- ból, Dimitriv nagyherceggel egy bobshly kirándulásra voltam meghiva egy szépséges párizsi mecenásnöhöz. Éhes voltam és arra gondoltam, ha most ótven centime-om volna, amin kenyeret ehetnék, tejet ihatnék, milyen jó is volna minden. És tudod mi történt? Leérkezem az uccára és Íme egy ötvencentime-os fénylik az aszfalton. Nem nagy pénz, odahaza talán egy koldusnak sem adtam volna ennyit, de itt mégis csak az Isten tette elém, hogy megebédelhessek rajta. Imigyen töltöttem Sándorral utolsó napjaimat. Színes terveket szőttük Svájcnak valami vadregényes és olcsón kibérelhető hoteljéről, amelyben egy természet- gyógyász szanatóriumot szerettünk volna berendezni. Végül elérkezett a csomagolás történelmi pillanata. Le kellene festenem a rue Pré-Jérombeli lakosztályomat, hogy jobban érthetőbbé tegyem a lelki állapotomat. Világos, tágas szobám szinte elmerült az újság- tengerben. Hónapokon keresztül úgy gyűlt össze a sok újság és könyv, mint egy örvény, ami elnyeléssel fenyeget. Mindenütt újság, levél, népszövetségi nyomtatvány. Reméltem, egyszer majd a végére járok a dolognak és felfalom mindazokat a cikkeket, amiket nyomorgásom közepette meg sem Ízlelhettem. — Csak ne féltsd ezt a borzalmas limlom-halmazt. Mind eldobni — biztatott Sándor. Meglátod mily könnyű leszel, ha nem marad egyebed, mint a két kezed, meg az izmaid. Hiába, úgysem lehet tökéletesen fölégetni a múltat. Szegény egyszeribe csak elszomorodott. Valamelyik erdélyi újság régebbi vezércikkében találkozott a saját nevével. Azt Írták a megugrott fivérekről, hogy a háború alatt jöttek hozzánk Galíciából. Ez nagyon rosszul esett Sándornak. Nyomott hangulatban gyalogoltunk ki Onexbe. ö le- heveredett a réten, én meg nekiindultam megkeresni Monsieur Avalanchet. Húsz perc sem telik belé és ragyogó képpel térek vissza a barátomhoz. — Györkiem! — Jövő héten munkába állok, mint kertészinas. Valami különös szorongás vett rajtam erőt a belépésem előtt. Egészen őszintén: féltem. Meglehetősen kibújtak ugyan a formáim a sportolástól, de nem éreztem magam elég járatosnak a munkában. És még mindannyiszor megjártam, amióta csak a lapirástól távol- eső terrénumokon kísérleteztem. Kit vádoljak: a sorsomat, a véletlen körülményeket, vagy sajátmagamat? Talán mindhárom tényezőt. — Eh, mindegy — békül- tem meg, — nem lehet utolsó dolog növényt ápolni a jó napsugaras verőn... Valamit enni is adnak majd és talán itt irom meg a boldogság szimfóniáját, aminek kisérő muzsikája a fülemiledal, uralkodó tónusa pedig a megelégedettség lesz, amit a tündöklő svájci lapályon való kertészmunka szolgáltat. így hát kiérkeztünk a tanyára! Éppen virágzottak a lila akácok és valami sejtelmes sürü illattal tömték meg a légtengert. Avalanche gazdám harmincéves ember, bár borzas feje, marcona tekintete után negyvenötnek gondoltam. Volt benne valami Colas Breugnon-szerü. Csakhogy nem tudtam még e pillanatban, micsoda excesszusok kisérik az ő kedélyének szelíd fölszikrázásait. Közvetlenül kezet szorított velem: — Bon soir Monsieur Emeric... &» |íie mindjárt ny.uygodtabb lgj&»> Eeliiige, .éjfekete szemű és hajú asszony, szinte bizalomra hangolt nyilt arckifejezésével. — Nézze meg Monsieur, az uj Camionettet... Mert éppen összeesett a belépésem egy teherautóvásárlással. Avalancheot ugyaniä mindannyiszor olyan méregbe gurította a genfi piacig való biciklizés, főleg az eladatlan virágos ládákkal megrakott kétkerekű taliga hazavontatása, hogy végül is beszerzett egy csinos kis teherautót. Avalanche lesütött szemmel meghajolt vacsora után: — Az uj inast Is, az uj teherautót is a színesebb jövö zálogának tekintem. Alig vártam, hogy magamra maradjak a fehérre meszelt deszkapadlóju színben, ami lakásom gyanánt szolgált. Ekkor derült csak ki, hogy a saját időmet is, a szállásomat is meg kell osszam kertésztársammal, Jules-lel, ezzel a kedélyes francia fiúval, aki megjárta már Marokkót és andalító dalokat tudott zengeni, mégpedig igazán franciául, poruljárt szerelmes fickókról. Hamarosan összebarátkoztunk és Jules, mint messziről jött ifjút, tiszta szivébe fogadott. Tüstént be is bizonyította jóindulatát, eldugdosta a könyveimet, hogy ne okozzanak feltűnést, sőt ruhásszekrényében is helyet szorított a holmim számára. De mikor lefojtotta a kis petróleumlámpa lángját, csendben ezt súgta felém: — Egészen meg vagyok döbbenve a Maga jövője miatt. Még senki nem ment el innen sértetlen lélekkel... Nem lett volna szabad eitürnöm, hogy idejöjjön... Maga talán örülni is tud még az életnek, ez itt pedig az élő lelkek temetője... Az elátkozott tanya... Reggel öt órakor kelés. Avalanche kezembe nyom egy jókora csákányt, hogy azzal porhanyitsam a földet. Ledobtam az ingem és hozzáláttam a nehéz művelethez, amivel a gyomlálás is együttjár. Az a munka azonban, amit a svájci kertgazdaságokban úgy neveznek: „arracher les mauvalses herbes“, nem olyan fölviditó időtöltés, mint másutt. Bár a legpirinyóbb füvecskének, vagy gaznak sem szabad visszamaradnia a talajban. Előbb gondosan szabaddá kell tenni a másfélméteres gyökereket és azután sértetlenül kiemelni. — Az erővel szemben nincs ellentállás — pislogott felém a bivalynyaku Avalanche. De vájjon elég erős leszek-e? Egyelőre óriási erőfeszítéssel és kínnal, de ment a munka. * Jóságos, igazi vigasztalóim voltak a virágok. Tulipán, nárcisz, ibolya... Valami kifejezhetétlen szeretet alakult ki a gondjaimra bízott növények között és közöttem. Soha emberek olyan gyönyörűséget nem szereztek a számomra, mint amikor a nap első aranycsorgásában szekfüt szakítottam, rózsát ápoltam, vagy együttérez- tem a friss primulával, amelynek egészséges zöld levele a reggeli öntözés után csillanó jókedvvel tért magához. Kellettek is ezek a megnyugtató mozzanatok, mert bizony hamarosan olyan élettapasztalatokkal találtam magam szemben, amilyenekről soha mégcsak nem is álmodtam. Először is francia barátomat Avalanche csaknem öldökléssel végződött közelharc után kitette a kertészetből. Az volt az indok, hogy sokáig piszmogott a kalarábé elültetésével. Előző este éppen a lugasban vacsoráztunk, mikor először hibáztatta a kalarábé-dolgot a patron. Jules másnap, fogta magát és egy marokkói induló taktusára csak úgy hevenyészve dugdosta be a földbe a hátralévő kalarábét. Jules jószivböl énekelt, az asszony kacagott, a gyermekek ugrándoztak, a cigánymódra lebarnult züllött Ulysse, a másik inas pedig sört ivott a kerítésnél. ...Ramona la vle est one réve — dalolta ekkor a coppalnem. A patron hazajött a piacról, már messziről szitkoló- dott és pillanat alatt kitette szűrét a szegény Julesnek. Bizonyos, hogy Avalanche féltékeny volt a szemrevaló habzó fiatalságu fiúra, aki olyan szivhez simulóan tudta a Ramónát énekelni. Avalanche éjfekete szemében nyomát sem láttam a részvétnek. — Ich weisz nicht,.. Ich konnte Ihn sehr erleidern... Csak ennyit szólt. És azzal el volt felejtve a kalarábé-ügy is, Ramona is, Jules is... Szóval egyedül maradtam Ulysse-szel, akinek közel- létében borzadály fogott el. Láthatóan áldozott mindazokra a bűnökre, amelyeknek csak egy tizenhétévea kölyök rabja lehet. A tetejébe még piszkos volt és hazudott is és mihelyt a patron kitette' lábát a házból, a félvad nyurga fiú úgy eltűnt a szobájában, mintha a föld nyelte volna el. Ezek szerint a munka alig haladt valatr't. Mielőtt piacra ment, Avalanche megbízott egy-egy melegágy elkészítésével, vagy a trágyadomb áthordásával és mikor visszatért bármilyen stádiumba találta légyen is a munkát, mindig rámförmedt: : — Qu’est-ce que vous avez fait toute la journée? Persze ő nem tudta, hogy olykor a feleségének segítettem burgonyát ültetni, vagy játszadoztam a három 6a ötéves egészségtől kicsattanó leánykáival, Madeleine-nai és Gigittel, vagy tréfálkozó segédkertészem, Ulysse után loholtam az erdei Cremériebe, ahol részegre itta magát ez a borzalmas kölyök. Első napokban Avalanche még az édesanyám felől is érdeklődött és néhány szót megtanult magyarul is: — Jo éjszokát kívánok Emeric ur... Vagy igy nógatott édes anyanyelvemen: — Kérem siessen... Azt is tudta már magyarul mondani: tücsök, tök, mák. Ilyenkor tudniillik látta rajtam, hogy magyar nyelvtudományával teljes hatást ért el és azután kétszeres munkakedvvel dolgozom. Ám nemsokára, csak újból békétlenkedett. Semmit nem talált jónak, amit távolléte alatt csináltam. Amint olykor a városból jövet bekanyarodott a kert felé vezető országúton a kerékpárjával, már kintről ordított: — Miért nincsenek mélyebben árnyékolva a primulák? Máskor meg úgy fújt, mint egy bivaly. — Mit csinált egész nap, hogy a primvere ennyire el van fonnyadva? Hiába is igyekeztem cselekedeteimben kinyilvánítani végtelen szeretetemet a növények iránt, a szidás csak nem maradt el. Néha este, mikor a nyári légben összegyűlt az elektromosság, hirtelen villámlani, mennydörögni kezdett és utána futó zápor keletkezett. A patron végigjártatta szemét a látóhatáron. — Jég jön! — mondta vésztjóslóan. Nosza rohanunk az üvegtetők után és őrült iramban letakarjuk a melegágyakat. Szemünkbe csapott a por, csontunkig vágott az eső, de a virágok oltalom alá jutottak. Noha a jég legtöbbször elmaradt, ilyenkor mégis enyhült a közhangulat és kaptam egy-két szem epret a vacsora mellé. Vacsora után pedig az én Colas Breugnonom elökeritette a kéziharmonikáját és muzsikált rajta. Velük kellett maradjak éjfélig a konyhában, hacsak nem akartam újabb mesterséges vihart támasztani. De másnap már újból folytatta a kíméletlen korho- lásokat, amik valósággal kiszívták az öntudateröimet. Főleg mikor a városból jött, kötekedett velünk minduntalan. Nem bizott abban, hogy távolléte alatt is dolgoztunk és főleg reám volt féltékeny, amiért egyedül maradhattam a feleségével... • Egyre gyakoribbakká váltak a férj és feleség között H fiid6feal©k gyógyítható^! Tüdőtuberkulózis, tüdővész, köhögés, száraz köhögés, nyálkás köhögés, éjszakai izzadás, gégekatarus, gégefőkatarus, izzadmány, vérköpés, vértolulás, szorongó érzés, asztma, oldalszurások stb. gyógyíthatók! Máé* ezrek meggyógyultak! Kérje azonnal könyvemet: „NEUE NÜNüKUNS?“ /A táplálkozás uj művészete/ mely már igen sokakat megmentett. Ez az uj táplálkozás minden megszokott életmód mellett alkalmazható és hozzásegít a betegség gyors ibb leküzdéséhez. A testsúly gyarapszik és lassú elme- szesedés csillapítja le a bajt. Az orvosi tudomány komoly képviselői igazolják módszerem kitűnő voltát és alkalmazását szívesen ajáníják. Minél korábban kezdünk hozzá táplálkozási módszerembe/, annál jobb. IP,®-? kaphatja meg könyvemet, melyből sok hasznosat tudhat 8 «2 IB meg. Akit tehát fájdalmak kínoznak, aki szenvedéseitől gyorsan, a aposan és veszélyipentesen akar megszabadulni, az Írjon még ma. Ismét hangoztatom, hogy teljesen ingyen, az Ön részéről minden kötelezettség nélkül kaphatja meg felvilágosításaimat és biztos, hogy orvosa, ezeket a legelső professzorok által kitűnőnek talált uj táplálkozási szabályokat h< lyeşelni lógja. Saját érdekében ál! tehát, hogy azonnal Írjon, miáltal ottani képviseletem révén Önt azonnal kiszolgálhatom. Mentsen tanulságokat és megerősödött egészségakaratot könyvemből, mely egy tapasztalt orvos könyve. Felüdülést, életvigaízt rejt magában és minden olyan beteghez szól, aki a tüdőgyógyászat mai állása iránt érdeklődik. decrg Fulgner, Berlin-Neuk&ln, Rinj baknsírasse Mo. 24, ßfcj, 535,
