Keleti Ujság, 1930. május (13. évfolyam, 97-120. szám)
1930-05-19 / 111. szám
Äroj Philips'2511 számú luxus vévökészO* lék igazolja a ferrti állítást. Egyetlen iránytótáfcsáju vevő, mely magában foglalja a’Philips csodaszéria csöveit a híres Philips vaégerösitöcsövel együtt és a. kővetkező tulajdonságokkal bír: Megvilágított skála« gramofonerösitö, egyetlen mozdulattal átkapcsolható rövid, vagy hosszú hullámhosszra, kapcsolószerkezet az elektrodinamikus, vagy electromagnet!» kus hangszóró számára, elzáró kulcs, síb« A készülék ára,Lei 23 000. <*' 2 Blí'ttpu* -ézíírhti vö'/ökészüleíc a legjobb 3 lámpás rácliövavö. közvetie- nüi.valtóáram hálózathoz melynek ára Lói 15.ppO. .Akkumulátorai való fűtésre hasznát- 4*50-2502 típus számú Philips vevőt, jgelyuek ára- JkeLepOCţ. Az öntöző Irta: László Marcella A kánikulai forróságban, a fülledt, poros utcák legszimpatikusabb alakja az öntöző. A hőség, az igaz, hogy dominál a nagy kőházak között, de az öntöző olyan kiváltságos lény, hogy ezt ellensúlyozná ■tudja, mert viszont ő meg a hőségen dominál. Eme tevékenységét a kánikula áldozatai elismerésükkel honorálják, amelyből következik, hogy az öntözőnek ilyenformán bizonyos tekintély jár ki. Amint a forró poros utcákon a masinájából kilövelli az első vizsugarat, azonnal az utca érdeklődésének a középpontjába kerül. Rendesen ott állítja fel a masináját, ahol a legtöbb embert látja jönni-menni (ami azt mutatja, hogy van benne egy kis hiúság). Jól esik neki, ha látja, hogy a sietők megállnak ogy percre, kettőre, hogy az ő vizsugaraiban gyönyörködjenek. (Legalább azt hiszi, hogy ezért állnak meg.) Ilyenkor azt gondolja, hogy ő, az öntöző, még a polgármesternél is különb ura3ág. Vannak olyanok is, akik közömbösen, sietve mennek el mellette (mint: ügyvédek, orvosok, akiknek sietős az ütjük, nem érnek rá jobbra-balra néz- degelődni). Az ilyeneket megvető pillantással méri végig. Do ez ritkább eset. A leghálásabb publikuma azonban a gyereksereg. Vakáció lévén, innen is, onnan is előkerül egy- egy iskolás nebuló, akiket sóért, paprikáért küldött a mániájuk a boltba. A piacról hazasiet-ő háztartásbeli alkalmazottak is megállnak a Névtelen Katona szobra mellett, — persze csak egy pillanatra (de megesik, hogy ez a pillanat egy félóráig is eltart). Az öntöző a jelen esetben a szobor melletti térséget szemeli ki ténykedése helyéül. Tempós lassúsággal, nagy szakértelemmel tesz-vesz, csavargat a masináján, bár nincsen vele semmi dolog, de ennek az a módja, ne gondolják azt, hogy az öntöző mestersége olyan könnyű dolog. Végre szép magas, széles körívben kilövell az első vizsugár. A szobor körül álló apró nebulók hatalmas csatakiáltásban törnek ki — éljen! éljen! jaj de szép! süvöltöznek s örömükben magasra dobják a levegőben a sóra, paprikára kapott lejeket. Az úttesten két selvemharisnyás kisasszony óvakodik keresztül, a korzó felé mennének. A hátuk mögött mezítlábas kisfiú cipel egy kosár krumplit. Az öntöző maga előtt locsolja a poros, szikkadt földet, mintha nem is látná a keresztül jövőket. De az öntözőeső egyszerre merész ívben irányt változtat — és zsupsz! a viz zuhogni kezd a kisasszonyok nyakába. Nosza van utána sikoltozás! A kisasszonyok ki jobbra, ki balra szaladni kezdenek — de most már nem a korzó felé. A mezítlábas kisfiú is a nyaka közé huzza a fejét és a kosár krumplival gyorsan elinal a hirtelen zápor előh A szobor tövében haneurozó gyereksereg élvezi a jelenetet. Kacagnag, ugrálnak. Olybá tűnik nekik ez egész, mint valami mozi. A Hám János uccából egy bérkocsi gördül ki. A szobor környékét direkt elkerüli, nem akarván közelebbi ismeretségbe kerülni a zubogó vizsugár- ral. A kocsis mélyen a szemére húzza a kalapját és bozontos bajusza alá mosolyint: na, ezt kifogtam!... és nagyot lélegzik. De az öntöző csendesen a fogai közt mormogja: azt hiszed barátocskám Î Tévedsz! Várj csak! És zsupsz!... rázuditja a hatalmas vizsugarat. A kocsis hápog, prüszköl, — a gyereksereg tombol, még a komolykodó riporter is elmosolyogja magát — az újság mögött. — Nem különben hangos derültségben tör ki a háztartásbeliek szépen képviselt csoportja is. Kacag az egész ueca. Még a Névtelen Katona rideg kőarcán is mintha mosoly lopakodna. A kocsis tudja, hogy most revansot kapott. Egyszer el akarta gázolni az öntözőt. De mire hátra fordul, hogy szóljon, az öntöző már egész másfelé jár a masinájával. Mit tehetett mást? Nagy mérgesen közéje csapott a szegény lovaknak és elrobogott a szintérről. A gyerekek fogadásokat kötnek: jön-e még valaki, vagy nem? Da már úgy látszik, az emberek élnek a gyanúperrel és nem mernek arra járni. A szakácsnők és más konyhaleányzók (mit fog szólni otthon a naccsága?) lassan oszlani kezdenek. De a nebulók rendületlenül együtt maradnak. Várnak. Pártokra szakadnak, egyik azt állítja, bogy még fog jönni valaki, várni kell (ezek a „pro” hívek); a másik azt, hogy már nem jön senki. (Ezek a „kontra. ”- pártiak.) A nézeteltérésekből aztán pro és kontra testi sértésig menő súlyos viták támadnak. A vita hevében nem is veszi mindjárt észre, hogy csakugyan jött még egy valaki, gyanútlanul, mit sem sejtve. A korzó sarkánál indult ki, a nagytemplom felé. Az illető elegánsan öltözött fiatal ur. Látszik a fehér porcellán nadrágján, hogy most vasalták frissen s szabónál. A gomblyukából égőpiros szegfű virít messzire. Az újságja mögül kinéző riporternek ez rögtön feltűnik: — Hml... ka Lm «— hunyorgatja a szemét jelenXIII. ÉVP. 111. SZÁM. tőségteljesen — a piros szegfű intcmacionális jel... Barátom neked randevúd van most... (de persze mindezen szavakat estk a maga épülésére mondja). A gyerekek abba hagyják a veszekedést. — Piros szegfű? Mit nekik piros szegfű? Őket most csak az érdekli, az „illető” vájjon megussza-e szárazon, vagy nem? Ezt figyelik feszülten. Az áldozatul szánt porcellán nadrágos ur nem is veszi észre a körülötte felfokozott érdeklődést. — Hoj! más most az ő gondja... A szemeivel türelmetlenül kutatja át a terepet. Nem jön, nem jön — mormogja maga elé, hogy ezek az asszonyok mennyire szavatartatlanok. Nem lehet nekik hinni. Hogy akkor sem mondanak igazat, ha randevút Ígérnek. (Szóval úgy látszák: gsszony van a dologban.) S mivel csak előre nézett és hátra nem, ilyenformán nem vette észre, hogy a néptelen korzón egy elegáns, szép asszony jött végig sietve — az övében három szál égőpiros szegfű. De bezzeg észrevette a riporter. Aki most már elemébe jött. Rögtön felvillant a szeme — holló! lesz itt még valami. Menten megállapította a mesz- sziről ide pirosló szép asszony szegfűi és a porcellán nadrágos ur türelmetlen várakozása közti összefüggést. Csak akkor képedt el kissé, mikor a közelgőben nem „egy” szép asszonyt, hanem Tikát, „a” szép asszonyt ismerte fel. Egy megnevezett ismerős szép asszonyt. Arra már nem is szeretett gondolni mi lenne, ha véletlenül a Tika féltékeny férje tudomást szerezne a dologról. De im, egyszerre baljóslatú hangok keveredtek a levegőbe. A porcellán nadrágos urat is elérte a végzete. Az öntöző masinájából úgy zuhogott le rá a zápor, az egek csatornáiból sem különben. Az élére vasalt, remekbe szabott nadrágon vidám csörgedezéssel futottak alá a barnás-szürke esőpatakocskák. A fehér girádi kalap is félrebillent a nagy viznyomástól. Nem — a legjobb akarattal sem lehetett ráismerni a zápor előtti választékos gonddal öltözött arra. Dg annál inkább össze lehetett téveszteni holmi ázott ürgével. Ez vért kívánt. Dühösen orditott oda az öntözőnek : — Maga!... maga víziló! maga gazember! tudj? meg, be fogom jelenteni a rendőrségen! lecsukatom) érti? lecsukatom!... De az öntöző csak öntöz tovább. Pel sem néz. Flegmatikusán dobja oda: — Hogy az ur engem le csukát? Oszt mért? Hát mér jön az ur pont az éü öntözőm alá? A hadonázó poreellánnadrágos nr dühösen válaszolni akar, de egy felcsendülő női kacagás a torkán akasztja a szót. Dermedten fordul bátra. Jói sejtette. A szép asszony volt, akit olyan türelmetlenül várt. De igy — ilyen siralmasan — sőt, mi több, olyan komikus helyzetben találkozni. Pár lépést tett előre, bogy exkuzálja magát. De a szép asszony, mintha észre sem venné a lezüllött poreellánnadrágost, kecsesen nyújtotta csókra a kezét a riporternek. — Na jöjjön, kisérjen el — mondta neki bóditó mosollyal — úgyis a templomba készültem. Amire a riporter ironikusan jegyezte meg: persze ezeket a szép szegfűket Szent Antalnak szánta? vagy Szűz Máriának? A szép asszonyt ez nem zavarja, megindul uj lovagjával a nagy templom felé. Közben (szándékosán-e, vagy véletlenül?) egymásután hullanak ki az ővbetüzött piros szegfűk a földre. Egy éppen akkor, mikor a szerencsétlen poreellánnadrágos mellett elhaladnak. A riporter utánuk hajol, de a szép asszony leinti: hagyja! nem érdemes .... És kacagni kezdett újra ingerkedöen, csufolódón. A poreellánnadrágos lesújtva néz szét, merre is tűnhetne el? A csufoíkodó, gúnyos kacagás azonban uira felbőszíti. Fenyegetőzve rázza az öklét az ön- özö felé: — Maga az oka mindennek! rabló! útonálló! tudja meg, be fogom csukatni! Érti? becsukatom! S a félrebillent girardival a fején elrohant ő U a nagy-templom felé.
