Keleti Ujság, 1930. május (13. évfolyam, 97-120. szám)
1930-05-19 / 111. szám
XIII. ÉVF. 111. SZÁM. sosea «fiMjWjBBtUfe 13 Szénház és Irta: Szász Endre Két erdélyi lap is — egyik éppen a Keleti TJjság volt — indított ankétot a minket olyan közelről érdeklő színházi válság kérdésében. Mert, hogy színházi válság van, ez a körülmény nem lehet ok arra, hogy egykedvűen napirendre térjünk a dolog fölött, megállapítván, hogy ilyen nemzetközi jelenséggel szemben hiába vennök fel a harcot Európának ezen a félreeső sarkán. Nem helyezkedhetünk erre a kényelmes álláspontra, már azért sem, mert a legnevezetesebb színházi szakértők Newyorktól Párisig és Párisiéi Budapestig azt állapítják meg, hogy a rossz színházi konjunktúra csak átmeneti jelenség, bárányhimlő, amelynek biztos orvossága a kedvezőbbre forduló gazdasági helyzet és a mélypontra zuhant darabtermelés egészségesebb irányba terelődése. Ahogy azonban most Erdélyben állunk, attól kell tartanunk, hogy ami máshol bárány- himlő, az nálunk gyógyíthatatlan fertőző betegség, amely végigseperve bérces Erdély ősi színházi tradícióin, úgy letarol itt mindent, hogy mire a jobb idők elérkeznének, irmagja sem lesz mifelénk a magyar színészetnek, a hivatásos magyar színészek pedig csak mint rossz álomra fognak emlékezni a messze távolból erdélyi nyomor- gásaikra. Ha tehát azt akarjuk, hogy megusszuk a színészet hét szűk esztendejét, le kell vetkőznünk a Pató Páloskodást, a pusztulás fölötti méla ke- sergést és úgy kell számot vetnünk a színészet kérdésével, mint amely a magyar jövendő egyik legjelentősebb problémája. Magyarán mondva: áldozatot is kell hoznunk, a munkát sem szabad kímélnünk. Néhány héttel ezelőtt egy futólagos vázlatban megpróbáltam felrajzolni azt az irányt, amely kiinduló pontja lehetne egy nagyvonalú, minden részletre kiterjedő programm- vállalásnak. Azt kell látnom, hogy a szépművészeti minisztériumnak az a magasrangu intéző- faktora, akinek kezében összefutnak a magyar színészet apróbb és nagyobb kérdései, Rebream», úgyis, mint a szinészeti ügyek szinte teljhatalmú diktátora a kormányban, úgyis, mint a magyar szinházkultura iránt sok érdeklődést tanúsító, európai gondolkozásu iró, hajlandóságot mutat arra, hogy segítségünkre legyen. Annyi rosszakarattal, annyi elgáncsolási törekvéssel találkoztunk ezen a téren tiz év óta, hogy valóban sietnünk kell megragadni az alkalmat: megszoritni a kinyújtott baráti jobbot és igénybe venni a felajánlott segítséget. Hogy azonban ez megtörténhessék, erre elsősorban az egymás között való egyetértésre, az oktalan féltékenykedés féire- tételére volna szükség. Mert sajnos, ilyen is van. • Beszéljünk azonban egy olyan dologról is, amely az irgalmatlan dekonjukturában egy röpke fénysugárt jelent. Azt, ami a vizbefuló- nak a szalmaszál. Tudvalevő, hogy a színházi válság egyik oka nálunk is, máshol is a mozi egyre hatalmasabbá váló konkurenciája. A mozi olcsó áraival, világhirü színészeivel — a szépségkirálynők arzenáljának felvonultatásával — egyik főoka a színház elnépszerütlcnedésének. Érdekes, hogy mennyire csődöt mondanak néha a legreálisabbaknak látszó jóslatok. A beszélő és az úgynevezett hangosfilmben a legtöbb ember azt várta, hogy ez fogja megadni a mai színháznak a kegyelem döfést. Ma pedig a helyzet az — és ezen a téren legalább a legközelebbi esztendőben változás alig lesz — hogy a beszélő és hangosfilmek nemcsak hogy nem hóditották meg a közönség még szélesebb rétegeit és nem vonták el a színháztól, hanem mintha alászállitották volna a túlzásba vitt mozi rajongást. És ez érthető is. A beszélőfilm nagyon messze áll még a tökéletességtől. Különösen áll ez a Kolozsvárhoz, Nagyváradhoz és Temesvárhoz hasonló városokra, amelyeknek közönsége a teherbiróképességnek természetszerüleg nem állhat azon a fokán, mint a világvárosok és igy a monopolizált beszélőgép- termelésnek nem tudja megvásárolni azt a sokmilliós értéket reprezentáló apparátusát, amely csak valamennyire is megközelíti az élőszó visszaadását. A mi beszelőgépeink bizony zörögnek, sipitó hangokat adnak ki, a^ női csicsergést basszus-hanggá vastagitják, az értelmes beszédet elnyelik, a kísérőzenét harmadrangú grammofon- muzsikává degradálják. Megsemmisítették a film legfőbb erejét, a nemzetekfölöttiséget. A némafilm hang nélkül is mindnyájunk, mindén nép közkincse volt. Hányán tudnak azonban angolul Kolozsváron? És ha tudnak is valamennyire, ki érti az amerikai tájszólást? Feliratokkal pótolni, mint a gyakorlat megmutatta, a beszélőfilm dialógusait nem lehet. Pláne nálunk' az is gyakorlatba jött, hogy néha egy-egy filmnél csak román feliratot alkalmaznak. Ezt is csak szórványosan. Nem csoda tehát, ha a-közönség jóllakott a beszélöfilm balkáni importjával, mert a ton- film amellett, hogy élvezhetetlenebb a némafilmnél, jelentékenyen meg is drágította ezt a tipikus népszórakozást. Ezen az utón pedig egyelőre nincs visszatérés. A néma filmgyártást teljesen beszüntették, elvétve jut el hozzánk egy-egy régi és kopott némafilm, ellenben a beszélő és hangosfilmeknek legtöbbször csak a selejtesét kapjuk. Itt kerül aztán vonatkozásba a hangosfilm a színházzal. A film frontja e pillanatban meg- ingottnak tekinthető. Becsületes és jó színházzal csodákat lehetne ma elérni. Ha eddig azt mondták a színigazgatók, hogy nem érdemes, úgy ma (Kolozsvár, május 15.) A legöregebb magyar erdélyi poétát kevesen ismerik. Nemcsak a közönség, hanem még írói körökben is alig van, aki tudná, hogy itt él köztünk egy öreg 82 esztendős, csendes, halkszavu üregur, aki magas kora ellenére is hivatalba jár, dolgozik, igy keresi meg a szerény mindennapi kenyeret. Nyugalom, csend, pihenés kellene már neki, de az élet kérlelhetetlen, a reszkető kezeknek nem szabad pihenniök. Egyébként is kisebbségi ember számára ma már a nyugdíj a halállal kezdődik. Hát, ha még hozzá poéta is az ember. Krimszky Gézának hívják az öreg urat, az irodalomnak ezt az öreg szerelmesét,, aki finom szerénységében sohasem tette rá a lábát a törtetés, az érvényesülés, az elismertetés lépcsőire. ’Szent, nagy dolognak tartotta világéletében a költészetet és egész életét eszerint a világnézet szerint rendezte be. Az Arany János és Vörösmarty föllépését követő iskola egyik ittmaradt képviselője, aki ma is époszt ir és a régi irodalmi felfogások ideáljait őrzi. Az eposz mellett a dráma vonzza. A „Sárga rózsa“ és „Judith“ cimü eposzai mellett két színmüve van, amelyet számon tartanak az ez iránt érdeklődők, „Buridan szamara“ cimü egyfelvonásos vígjátékét 1927-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság 1000 lejjel jutalmazta. „Farkasok“ cimü darabját pedig 1902-ben elő is adta a kolozsvári Magyar Színház. A darabról egyébként elismerőleg Írtak a Magyar Polgár, az Újság és az Ellenzék annak idején. Az öreg Krimszky Géza egyébként is érdekes egyéniség. Atyjával együtt, aki az egri káptalannak Margittán lévő nagy birtokát bérelte, 1865-ben nagy memorandumot irt a Tisza szabályozásáról, amelyet be is nyújtottak a Magyar Tudpmányos Akadémiához. Ebben kifejtették, hogy ha nem zsilipes és csatornázott lesz a szabályozás, akkor az Alföld lakói Ínségnek néznek elébe. A jóslat be is vált. A memorandumot ugyan nem vették figyelembe, de 49 év múlva igazuk lett Krimszky éknek, mert meg kellett építeni 1914-ben a zsilipeket és a csatomat Margittán. Krimszky Géza egyébként vasutas volt és 1874- ben a dombóvári vasúti állomás vezetésével bízták meg. Ekkor volt vendége régi barátja Tóth Ede, aki ekkor „Kétszeri“ színigazgató társulatánál volt. — Éppen asztalnál ültünk, — mondja Krimszky Géza, — amikor megjött a távirat, hogy a „Falu rossza“ kapta meg a Nemzeti Színház száz arany pályadiját. Az örömhírt én közöltem Tóth Edével, aki a nyakamba ugrott örömében. Ezzel aztán vége is szakadt Tóth Ede hányattatásainak. Elbeszélte, hogy mennyit házalt a darabbal, de a színigazgatók mindenütt elutasították, kijelentvén, hogy a darab gyenge, nem lehet előadni. A Nemzeti Színháznak azonban jó volt. Tóth Ede, ekkor már a halál csiráját hordozta magában. Még megírta a „Kintornás család“ és a „Tolóné“ cimü darabokat, de rövidesen meghalt abban a tüdővészbea; amelyet az Alföldön’, egyik téli éjjel szerzett, amikór vándorszínész kora-' ban a vasút; töltésen cyaiog egyik faluból a másik-. az a helyzet, hogy most igazán érdemes. Olyan egyszerű a dolog. Csak jó darabokat kell jó színészekkel játszatni, nem egy-két próba után, hanem úgy, hogy a közönség ne hallja a zsöllye második sorában is a súgó egetverö bömbölését. # Szinház, vagy hangos-film? Mi a színházra szavazunk, de csak akkor, ha megszűnnek a szégyenletes botrányok, ha az állam is segít valamit, legalább is annyit, hogy nem veszi üldözőbe a magyar szót az idetévedt idegen állampolgárságú színészek határra dobásával, a színházak megkülönböztetett megvámolásával. Elvégre mindig kulturcseréről beszélnek odafönt Bukarestben. A román kultúra számára is fontos, hogy a mozi és szinház harcában ne az utóbbi bukjon el. Én hiszem, hogy a két front közül Rebreanu vezérinspektor ur a színházak oldalára áll. És ezen a fronton megtaláljuk nemcsak a román, hanem a magyar színházakat is. Aki .megkülönbözteti a két színházat, az a színházak •védelmi láncát gyöngiti. ba ment és körülbelül egy óráig feküdt a hóban, hogy valami rablók, akiknek beszédét kihallgatta, ki ne rabolják. Nagy szeretettel emlékszik meg az öreg Krimszky Géza Tóth Edéről és békés szomorúsággal teszi hozzá, hogy „maholnap újra találkozunk“. Az öreg poéta ugyanis gyöngélkedik a ebben a korban a betegség veszedelmes. A szomorú jelent csakhamar elfeledi, mihelyt kérésünkre visszatér a mult emlékeihez és halk hangon elmondja, hogy később kaposvári állomásfőnök lett, ahol 1878-ban a Bosznia-Hercegovina okkupalásánál olyan érdemeket szerzett, hogy díszes ármálissal tüntették ki. Az eset úgy történt, hogy az osztrák-magyar katonákat a szerbek tőrbe csalták és végveszélyben forogtak. Krimszky mihelyt tudomást szerzett róla, gyorsan négy vonatot szereltetett és 1200 katonát bevaggo- nirozva, a veszélyeztetett pontra küldött, a katonákat úgy szedte össze és önhatalmúlag intézkedett, mert nem volt tiszt a közelben. A helyzetet igy megmentette és elismerésül kapta a díszes királyi aláírással ellátott nemesi okmányt. A kolozsvári üzlet- vezetőséghez 18Sl-ben helyezték át és azóta Erdélyben él. Valami csodálatos hangulat fogja el az embert, amikor a romantikus időknek ezt a lelkes, kedves öreg tanúját hallgatja. Jókai regényeinek élő tanúja, Petőfi betyárjainak közvetlen ismerője, az azóta rombadőlt alföldi és erdélyi világ élő síremléke az öreg Krimszky. Különös zamatot és melegséget kap a hangja, mikor róluk beszél. Finom poétikus lelke megszépít mindent. Törhetetlen magyar érzés és gondolatvilága ezeknél az emlékeknél van igazán otthon. Nem csoda, hogy költészete sohasem tudott elszakadni tőlük. A gyűlölködő világ, a katasztrófák, egymás torkának ugró népek, szerctetlenség, megromlott erkölcsök és aljas indulatok drámái neki nem téma. Nem csoda és igy érthető, hogy miként a menyasszony elteszi a mirtusz koszorút és a fehér selyem fátylat, úgy tette el a régi boldog időket a maga számára az öreg poéta is. A derÜ3 tiszta humorú, nekünk mái—már idegen mult az ő éltető eleme. Ezekből sarjadhatott csak ki még 1929-ben is az eposz. Ma már sokan csak egy itt feledett irodalom- történeti emléket látnak költészetében, amely tudomást sem véve az irodalmi élet hatalmas arányú modern előretöréséről, a hexameterek és szépen csiszolt rímek zengő, világát mentette át a múltból magános virágként az erdélyi irodalomba. Kevés ember van azonban, aki nagyobb szeretettel ragaszkodnék, csodálatosabb kincsnek látná a költészetet, mint ez az 1848-ban, a szabadságharc mámorában született öreg poéta. A fehérhaju, törékeny figuráju, de szelíd arcú öreg ember még a betegágyon is olyan, mintha maga az,elfeledett vers pihenne a kis szoba félhomályában elrejtett öreg ágyban. A vers, a belső szépségek és hosszú életének titka, egyetlen boldogsága, amely 82 esztendős beteg szivét tovább dobogtatja. —ró. Beteg Erdély legöregebb > Tóth Ede barátja, aki eposzokat te és nyolcvankét éves korában is tisztviselői munkával keresi meg a kenyerét  kémia legújabb vívmánya szerint fest, tisztít, SZIK, CLUJ.
