Keleti Ujság, 1930. május (13. évfolyam, 97-120. szám)
1930-05-16 / 108. szám
2 'KJfsetâWtetâ r Till. WVF. Y08. 8ZÄM Nemzetgyálázás! pert Indítottak Fábián László szenátor és Újlaki Jámos rém. fcaih. plébános ellesi a hárontszéki választásokon mondott beszédeikért A tárgyalást a sepsiszentgyörgyi törvényszék szeptembere napolta sl JSepsiszentgyörgy, május 14.) Ä legutóbbi képviselőválasztások alkalmával a Magyar Párt háromszékmegyei jelöltjei 1928 december 9-én Kovásznál! programbeszédet tartottak, amelyen nagy számban jelent meg a magyarság. Ez alkalommal Újlaki János zabolai rom. kath. plébános szintén lelkes beszédet mondott, amelyben a jelölteket aposztrofálva, többek között a következő gondolatoknak adott kifejezést: „Ha a parlamentbe beléptek, vigyétek magatokkal a székely szőttes átalvctöt, amelyet mi itt a vállatokra akasztunk __ üresen. Hozzátok vissza a viagyar népkisebbsegi jogok teljességével, amelyeket számunkra a gyulafehérvári határozatok és a békeszerződés biztosítottak. Ne hozzátok vissza értéktelen dolgokkal, mint amilyenekkel az eddigiek hozták, melyek annyit sem érnek, mint egy darab penészes túró, egy pár rongyos bocskor. Avagy kapott-e Háromszék - megye székely népe valamit az előző kormányoktól®“ Beszéde további részében pedig a következőket mondotta: szintén a jelöltekhez adresz- szálva: „Ti a parlamentbe oroszlánok közé mentek, kik annak idején a magyar parlamentben bátran védték népüknek ügyét. Tanuljatok majd tőlük bátorságot, rettenthetetlen tenniakarást, elárvult népetekért.“ A gyűlés rendkivül lelkes hangulatban folyt 1© és különösen Fábián László szenátor keltett nagy tetszést lelkes beszédével. Természetesen az egész gyűlés lefolyása alatt sem az egyes szónokok, sem a jelöltek semmi olyat nem mondottak és tettek, amit törvényekbe ütköző cselekedetnek lehetne minősíteni. Annál nagyobb volt a meglepetésük a háromszékieknek, mikor kiderült, hogy az ügyészség Újlaki János plébános és Fábián László szenátor ellen nemzetgyálázás címén a Kovásznán mondott beszédeket inkriminálva, eljárást indított. Újlaki Jánosnál a fentebb közölteket kifogásolták. Az ügyben tegnapra tűzte ki a sepsiszentgyörgyi törvényszék a tárgyalást, amelyet azonban Fábián szenátornak és a tanuknak távolléte miatt szeptemberre napolt él. Az ügy kimenetelét nagy várakozás előzi meg. Nem szokatlanok előttünk az ilyen „irredenta“ és „nemzetgyalázási“ pörök, amelyek félremagyarázásokon épülnek fel. Különösen az im- périum átvétele utáni első esztendőben volt nagy divatjuk. Azóta már azt hittük, hogy konszolidálódtak annyira a viszonyok, hogy ilyenekre már nem kerül sor. Ha az idézett és inkriminált beszédek gondolatmenetét, kifejezéseit, vagy azoknak módját nézzük, a legnagyobb figyelem mellett sem találhatunk semmi olyant, __ sőt bemagyarázni is nehéz — ami komolyan kifogásolható lehetne. Meg vagyunk győződve, hogy a bíróság igazságot szolgáltat ebben az ügyben. Mi csak azt hangsúlyozzuk, hogy sem a gyula- fehérvári határozatokra, sem a békeszerződésekre, vagy a népkisebbségi jogok követelésére és egykor a magyar parlamentben szereplő, ma Románia sorsát intéző politikusokra és hazafiakra való hivatkozás nem alkalmas arra, hogy a nemzetgyálázás kritériumait kimentsék. Nem tesz tehát senki sem jó szolgálatot Romániának, aki soviniszta elfogultságokból ilyen alapon akar kellemetlenséget szerezni kisebbségi embereknek. Az uj imperium tizedik esztendejében már minden komoly tényező lejártnak és idejétmúlt s csak az ország különböző népeinek és lakosságának belső békéjét háborgató okvetetlenkedésnek kell hogy tekintse az uton-utfélen irredentizmuskeresést. I ^yvwwvwv\r if MmÉM síi Mája Pesterzsébeten (Budapest, május 14.) Pesterzsébet nagy szenzációja az a két katonatiszt között lejátszódott dráma, amelynek színhelye a pesterzsébeti Kendi ueca 46 számú ház volt. Ebben a házban már tiz éve lakik Raduleseu Pintér András százados feleségével és nyolcéves fiával s a mellettük levő lakásban Kiss Miklós nevű őrnagy. A két katonacsalád egyideig a legszorosabb barátságot tartotta fenn, nemsokára azonban Pintér észrevette, hogy az őrnagy udvarol feleségének s ettől kezdve a házas- társak és a tisztek között napirenden voltak az összetűzések. Pintér és felesége között elhidegült a viszony és nemrégen el is váltak, amire az asszony egyik pesterzsébeti rokonához költözött. Szerdán délelőtt eljött vőlegénye, Kiss Miklós őrnagy lakására, ahol pár perc múlva megjelent volt férje is. A szomszédok rövid idő nyílva több lövést hallottak a lakásból s amikor besiettek, a tiszteket a főidőn Vérükben, az asszonyt pedig ájultan találták. Kiss őrnagy már kiszenvedett, Pintért pedig életveszélyes sérüléssel szállították kórházba. A nőt, akinek állandó ideggörcsei vannak, még nem lehetett kihallgatni. Valószínű az a feltevés, hogy a két tiszt párbajt vívott egymással. üiestitz SB.és Fiai instorápuiíá«, Cluf, Str. Regina Maria 30 SELECT MOZGÓ mai kezdettel mutatja Németország leghíresebb tenoristáját: HicHaaril egyetlen óriási sikerű beszélő és éneklő filmében, melynek cime: (Pfiraf mályen megható dráma, melynek többi főszerepeit S SS» Werner Fuetterer és Maria Solveg alakítják. — Monopol Filmcentrala — A i ESET Orkán a tengeren Regény Irtä: KERTÉSZ JÓZSEF (12) Mikor a leeresztett koporsóra zuhogni kezdtek a rögök s a koporsó a halál indulóját dobolta, mint egy nagy finálét a bevégzett komédiára, Mária friss élettől feszülő szivébe is bele dobbant a végtelen, örök megsemmisülés. Érezte, hogy ebből a megbontottszáju alsó faluból nincs már visszatérés és nagyapó az ő áldott, meleg, jópajtás-szivével örökre itthagyja őket. A leikéből kibomlott a sirás, mint í'clh ásított párnából az ezüstfényü pehely. A szemét elöntötték a könnyek. Pieró vállára borult és zokogva mondta: —Elment, örökre... Elment. Ki fog ezentúl szeretni engem? Pieró tizennyolcéves volt, Mária tizenhat. Ölelő karjaikon keresztül csak a lelkűk ölelkezett össze eddig, de most, hogy ez a kibomlott gyönyörű élet ráölelte magát az ő húsból és vérből való férfitestére s lihegő, forró zokogását az arcába hullatta, mint perzselő csókokat és érezte a mellén vonaglani a két kemény, ruganyos lcánymell görcsös tapadását, valami eddig soha nem érzett bizsergés futott keresztül a testén, valami édes, életrefakadó melegség ömlött el rajta. Magához szorította a zokogó leány testét mind a két karjával. — Én foglak szeretni nagyapó helyett is, Mária __mondta remegő hangon. A leány belesimult az ölelő karokba s csendesen, szótlanul, boldogan sirt tovább. És ott a halál birodalmában, a nyitott szájú sirgö- dör fölött, ahol minden az elmúlásról beszélt: a holttestek által kiszorított föld horpadt halmai, & düledező fakeresztek, az enyészetbe merült, lehajtott fejű, gyászoló emberek megdöbbent hall gatása közben, először remegtt meg fiatal teste ölelésében az életre kívánkozó élet. Az anya, a fiú és a leány ottálltak egy testté ölelkezve az egyre telő sirgödör fölött. A gyászolók oszladozni kezdtek, az emberek, asz- szonyok, odajöttek hozzájuk. A vigasztaló szavak, melyeket a búcsúzok vetettek feléjük, úgy hullottak leikeikre, mint a koporsóra dobott rögök. Lassacskán kiürült a temető, csak ők maradtak ott a frisstépcsü földbalom fejénél, hogy zavartalanul, nem figyelve a kíváncsiskodók szemétől, elbúcsúzhassanak ettől az életükből örökre kihullott élettől, aztán lassan, döcögő, béna lélekkel, mint egy négykerekű kocsi, melyről az egyik kerék elgurult, indultak hárman az üres ház felé. Pieró átvette a „Vészmadár“ parancsnokságát. Kora hajnaltól késő estig szántotta a tenger nagy, sik földjét, hogy kihajtson belőle a kenyér neki, az övéinek és annak a nyolc embernek, aki hozzája szegődött. Fiatal volt, erős, bátor. A tenger megtanította arra, hogy az élet örökös küzdelem, végnélküli harc és szerette a harcot, mint ahogyan az életét szerette. A világot csak nagyapó meséiből ismerte. A város, ahol paloták vannak, ahol vad szenvedélyektől korbácsolt emberek birkóznak hatalomért, kincsért, szerelemért, távol volt a falutól és Pieró sohasem volt benne. A világból csak a kék tengert ismerte, a fekete zátonyokkal körülvett sziklás partot és a falut, ahol született. Az életből: a kemény harcot, a győzelem pompás érzését. Az izmok, karok, a szív, a tüdő nehéz munkáját és a pihenés, elnyujtózkodás kéjes boldogságát, a jó sós levegőt, az evést és az alvást ismerte. Ezek voltak a különböző hangszerek, melyeknek együtteséből harsogott öntudatába a diadalmas, ujjongó kórus: — élsz, élsz, élsz! A járás, a mozgás, az izmok munkája, a tüdő tágulása, a jó pihenés, az evés volt az élet benne, amelyre született, az önmagáért való élet és nemcsak valami hozzálenditő kerék egy ismeretien cél félé való rohanásban. A lelke pedig a nagyapó lelke volt. A kétfelé osztott lélek kidomborodott darabja. Telve szeretettel, ragaszkodással, a szépért, csodálatosért való rajongással. Az ölelés után való sóvárgása, mely egyszerre ömlött el rajta, ott, a nagyapó sírjánál, a lombosodó fa virágba szökkenő vágyakozása volt. Máriával még mindig testvérek voltak, de az esti csókjaikban, mellyel lefekvés előtt búcsúztak, az összesimulásaikban, mikor egymás mellett bandukoltak hazafelé a keskeny utón, már benne volt a nő és a férfi, valami idegen, testvériden valami, amit titkolni akartak egymás elől, ami megzavarta az ő boldog, ártatlan együttélésüket. Néha idegen, csaknem gyűlölködő szemekkel méregették egymást, mint két ellenség s ha egyedül maradtak, alig beszéltek egymáshoz. És mégis keresték egymást, mégis megragadtak minden alkalmat arra, hogy egyedül lehessenek. Pieró akkor volt igazán boldog, ha tengeri útjára Mária is elkísérte. Ilyenkor dalolva röpült fel a súlyos háló a vizből, ilyenkor a nagy barna vitorla szinte magától szállt fel az árboc csúcsára. Ilyenkor a konyhából úgy áradt ki a sós tengeri levegőbe a Mária főzte halpaprikás illata, mint langyos kacsok cirógatása. Ilyenkor, ha körülülték a nagy asztalt a kabinban, vagy a fedélzeten végigüyujtózkodtak a párolgó tál körül, melyből Mária mert ki mindenkinek a tányérjára, úgy érezte, hogy ők itt tizen egyetlen nagy család s ezek a nagy szakállas öreg halászok az ő gyermekeik, az övé és a Máriáé. Pedig olyan, olyan nagy gyerekék voltak ők maguk is. (Folytatjuk).