Keleti Ujság, 1930. március (13. évfolyam, 48-73. szám)
1930-03-24 / 68. szám
XIII. SVF. 68. SZAU. äSSE22fflWe Sebesé Samu Szép, hófehér fejét, kedves mosolyát sohasem fogjuk többé látni, nem fogjuk hallani csendes, szelid szavait, amelyekben sohasem lehetett felfedezni a türelmetlenséget, az irigykedést; azt a székelyes akcentust, amely haláláig megérződött beszédén és amelyet még a Nyikó és a Küküllő vize mellől hozott magával Kolozsvárra. Meghalt Sebesi Samu, egyik utolsó mohikánja annak az irógenerációnak, amelyet a mai erdélyi irodalom megalapozójának kell tekintenünk és amely olyan neveket tett maradandókká, mint Petelei István, Malonyay Dezső, Jékey Aladár, Abonyj Árpád, Bede Jób és még annyi sokat. Azok, akikkel Sebesi Samu együtt lelkesedett és együtt lázadozott, már csaknem mind eltávoztak. Sebesi Samu azonban itt maradt közöttünk és sohasem hatott anakronizmusként. A tollat úgyszólván haláláig nem tette le a kezéből. Hiszen tavaly még regényt irt, Wesselényi-regéayt, a Keleti Újság olvasóinak gyönyörködtetésére. írói tollát soha nem vette fel nem tiszta indokból. Dolgozott, irt, mert az írás — regény, novella, népies színjáték — kikivánkozott belőle és nemcsak a közönségnek, hanem saját magának is élvezetes perceket szerzett vele. Bartha Miklós avatta Íróvá és újságíróvá. Mikor Bartha Pestre került, mint egy nagy lap főszerkesztője, hivta magával Sebesi Samut. Itt volt az a pont, amely sorsfordulatot jelenthetett volna életében. Sokáig harcolt önmagával, amig végül nemet mondott. Ő az irást nem érvényesülési eszköznek látta, úgy érezte, hogy az erdélyi Írónak itt van a helye s ha elmenne, hűtlen lenne hozzá a Nyikó-menti történetek múzsája. Inkább állást vállalt a városnál, — községi biró lett és apró, bagatell ügyekben hozta napről-napra bölcs és józan Ítéleteit — mert az irodalom akkor is sovány kenyeret kínált hódolóinak. Nappal a városi büróban bogozgatta a külvárosi emberek ügyes-bajos dolgait, délután és este pedig tollat vett a kezébe és gyönyörű szülőföldje árnyas ligeteit, hegyi patakjait, dolgos székelyeit idézte emlékezetébe, hogy megelevenítse szükebb pátriájának életét. De szívesen fordult a szinészvilág felé is, amely mindig közel állt hozzá. Hiszen eleinte színésznek is készült, mert hamarosan belátta, hogy az orvosi diploma meg az ügyvédi oklevél nagyon szép célkitűzés, de nem illik az ő bohémhajlandóságaihoz. A színészetnél azonban nem ment tovább néhány apró szerepnél, az újságírás volt az ő igazi eleme. A Bartha Miklós Ellenzékénél kezdte meg szerkesztőségi tevékenységét és évtizedeken keresztül ki is tartott ennél a lapnál. Tüske Pál név alatt irta sok humorral átszőtt cikkeit, magvas és fordulatos szinikritikáit. ötven esztendős irói és újságírói pályája alatt sokezer cikket és tárcát irt, több könyve nyomtatásban is megjelent. Inkább a novella és az apróbb zsánerképek vonzották, egyetlen regénye az az irói gondossággal és alapossággal megirt munkája volt, amelynek közlését nemrégiben fejezte be a Keleti Újság. Színmüvei jó színpadi érzékről és emberismeretről tanúskodtak. Legutóbb a Beddv földje cimü darabját mutatta be a kolozsvári Magyar Színház ötvenéves irói jubileuma alkalmával. Ennek is, mini korábbi színmüveinek, komoly sikere volt. Erős fizikuma, igazi székely ösereje végig megtartotta szellemi és testi frisseségét. Nehány héttel ezelőtt kezdett betegeskedni, ekkor azonban egyszerre rohanta meg a cukorbaj, érelmeszesedés s az ebből származó érdugulás. A zsidó kórházba szállították, ahol nagy szeretettel és lelkiismeretességgel gondozták. Steiner profesz- szor megoperálta, ballábát levágta, de már csak azzal a fenntartással, hogy ez az utolsó kísérlet és alig állíthatja meg a halálos kór pusztítását. Az alatt a hét alatt, amit a kórházban töltött, annyit szenvedett, ami egy életre is elég lett volna. Ebben az esetben valóban nem frázis: súlyos szenvedésektől váltotta meg a halál. Het- venegyedik évében halt. meg pénteken este 11 órakor. Halálát önfeláldozó hitvese, három fia és számos unokája gyászolja. Temetése hétfőn délután íí órakor lesz a köztemető halottas házából. Egyiiit vártuk a tavaszt és Samu már eltávozott örökre ... Szentgyörgyi István — Sebesi Scmuról Nehány héttel ezelőtt Sebesi Samu megállított az uccán. — Hallottad a szomorú hirtt — kérdezte köny- nyező szemmel. — ? — Meghalt Szentgyörgyi Pista. így mondták a színháznál, megyek hozzá . . . Ma Sebesi Samu ravatala előtt állok és megrendültén jut eszembe a múltkori jelenet. Most én megyek Szentgyörgyi Istvánhoz, hogy az akkor halottnak hitt élő mondjon valamit a kortársról, barátról, az Íróról és kritikusról, aki most valóban meghalt. Ferencz József ut 60. Öreg, földszintes, ma- gábaroskadt házacska. Itt lakik Szentgyörgyi István, a legnagyobb élő magyar népszinmiivész. Ahogy az alacsony kapun belépek, a feleségét látom, aki az udvaron foglalatoskodik. — Itthon van Pista bácsi? — Éppen most ebédel. Tessék az első szobába. Belépek. Tiszta, egyszerű polgári szoba. Arra sincs időm, hogy szétnézzek. Máris hallatszik a jól ismert hang: — Adjon Isten! — köszönt rám Szentgyörgyi István. Friss, egészséges külsején igazán nem látszik a nyolcvankilenc év. De az sem látszik, hogy hosszú ideig súlyos betegen feküdt. Ki gondolná, hogy halálhírét költötték. Haja, amit az idő nem tudott kiirtani, szépen el van választva, kackiás bajusza kipödörve. — Tessék nyugodtan ebédelni! Nem akarom zavarni, — szabadkozom1. Ellentmondást nem tűrő gesztussal ültet le. Az öreg művész még állva marad, mikor elmondom a szomorú hirt és azt, hogy mi járatban vagyok. Meg- tántorodik, de izmos kezeivel megragadja a szék karfáját: — Meg — meg — meghalt! A Samu, Sebesi Samu meghalt. . . Szegény barátom . . . És a székre roskad. Igazán szívből jövő szavai után mélységes, tragikus csönd. Még az óra ketyegése sem hallatszik. Irtózatos fájdalom borul markáns arcára. A szivem a torkomba szalad . . . Aztán lassan, szaggatottan beszélni kezd: — Szegény Samu, ittluagyott, most az egyszer megelőzött. Jó nevén és emlékén kívül csak nyomorúságot hagyott hátra . . . —- Oh, szerencsétlen Sebesiné, — mondja tompán Szentgyörgyi felesége, — mit fog most csinálni ? — Még tejes puliszkát kért utoljára, — folytatja a szót Szentgyörgyi, de szava elcsnklik. Segítek rajta és megkérem, hogy beszéljen valamit az elhunytról. — A színészről? — kérdezi élénkebben és már ez emlékek rózsaszínű filmje peregni kezd. As Árendás zsidótól — Tüske Pálig — Samu színész akart lenni. Komédiás. Kolozsváron lépett fel először. Ha jól emlékszem, az „Árendás zsidó”-ban. Egy parasztlegényt játszott. Kedves, komikus figurát csinált belőle. — Volt sikere első fellépésének? — Nem volt rossz, de sokat bosszantottuk mi, a színészek, mert szerepmondás közben elakadt. A gúny tüskéivel szürkültük a tuiérzékeny fiút, aki akkor már ,a kolozsvári lapokba firkálgatott is. Nem bírta n csipkelődéseinket és otthagyott bennünket, de nem bocsátott meg . . . — Igaza volt! — veti közbe az asszony. — Ekkor vette fel a Tüske Pál nevet és színpadi gúnyolódásainkért megfizetett — az újságokban. Felcsapott kritikusnak és Írónak. — Milyen kritikus volt? — kérdeztük. — Szigorú, de igazságos. Lelkiismeretesen forgatta a tollat, izekre szedte a darabot, nem ismerte ugyan a mai kritikusok cifrálkódő technikus-terminusait, de őszintén és becsületesen megmondta a véleményét. Aztán elgondolkozik, hosszú ideig hallgat és így folytatja: — Ej Istenem, de rég volt mindez. Először gazdasági iskolába járt, már akkor jó barátok voltunk. Ebben az időben ismerte meg a feleségét is, Szegény özvegy, milyen szép leány volt akkor . . •. W^wwr-vr",-, lámát elhallgat. Aztán szigorú vonásai megenyhülnek. Szemei megcsillannak: Bodónénál töltöttük as estiket . . . — Szép idők voltak azok. Bodónéhos jártunk sokat . . . — Aki kérte a bor árát, mif — jegyzi meg gúnyosan a felesége. Szentgyörgyi csak nyugodtam folytatta: — Ott töltöttük az estéket . . . — Talán az éccakákat? — Na jó, jó, nem kell azért vitázni, — mondja békés hangon Pista bácsi a feleségének, aki azonban nem hagyja a magáét: — Hát mondjuk, estéket — hajnalig . . . . — Ejnye, ejnye, Istenem, szegény Samu hát itthagyott? És az asszony felé fordulva fűzi tovább a gondolatot: — Bár én mentem volna el. Nem élet ez, ha az ember nem tud dolgozni . . . — Játszott ta Sebesi darabjában, Pista bácsi? — Nem, de tőzsgyökeres magyar darabok voltak. Szép és nagy sikereket ért el velük, még Pesten is. És ime, itthagyott. Borzasztó ez, hiszen nemrégen járt nálam. Ez akkor volt, amikor halálhire- met költötték. Megnézte, hogy élek-e még? Roppant örült, hogy életbentaláit és hozta a jó hirt, hogy barátom, a Beményik Lulu is felgyógyult. Még azt mondta a Samu, hogy együtt készülünk a tavaszra... Itt a hangja ismét megbicsaklik és szomorúan teszi hozzá: — Samu már elment örökre ... Én is már alig bírom. Beteg, öregember vagyok. Károm hónapig nyomtam az ágyat . . . — Mi baja volt, Pista bácsi? Rám néz, szemeiben hamiskás fények villannak meg. Nevetve mondja: — Nyolcvankilenc. — ? — Igen, igen, a nyolcvankilenc esztendő. Ez volt az én betegségem'. Bármit fecsegnek az orvosok, én ma is makkegészséges vagyok. Csak egy bajom van, a nyolcvankilenc esztendő, ügy érzem néha, hogy nem érem meg már a jövő telet. — Pista bácsi még erős, szívós és bírókra kel husz-harminc esztendővel, — mondom csendesen. Per zsupp gyalog Békéscsabáig — Csak voltam. Még hetvenkilencéves koromban is Kurticstól gyalog, per zsupp kísértek a csendőrök Békéscsabára. Akkor föl sem vettem. Ma már a szöllőmbe is alig tudok kimenni. A Samunak hibája volt, hogy világéletében komótos, csöndes járású ember volt. A hirtelen jött betegséggel nem tudóit megbirkózni. Én még elhessegetem a halált, de ő nem birt vele. Már nekem is lassan megy. Csak délelőtt kelek fel az ágyból és ebéd után lefekszem. Már olvasni sem tudok. Egyetlen szórakozásom van — fifkálgatok, Írogatom régi emlékeimet. Pedig de szelhetnék még a szöllőmbe kijárni. Itt ismét elborul a hangja. Sokáig viaskodik magával és igy folytatja: — Inkább engem vitt volna el az Isten, mert igy dotog nélkül, szórakozás nélkül nem birom tovább. Ekkor hirtelen feláll, gyorsan lehajol és azt mondjiai: _ , — Ezt nem birom, a hajladozóit. Valami baj van a derekammal. Meggyengült a törzsöm. ^ — Pedig most is jól néz ki, Pista bácsi . . . • — Látszat csak, amiről eszembe jut a régi versike: Méz iz alatt méreg, Szép almában féreg . . .-f— Ez vagyok én. , Elbúcsúzom. —• A viszontlátásra, Pista bácsi — a sztnpaIsmét felcsillan a szeme. Frissen ugrik fel és mondja: . — Minden vágyam még egyszer *. színpadon komédiázni. . . _ , Olajos Domokos. EGYESÜLETI ÉLET e s? 0 A kolozsvári Ifjúsági Keresztyén Egyesület a szegénvsorsu theol. és egyetemi hallgatók segélyezésére'vallásos ünnepélyt rendez vasárnap, március hó 23-án a farkasuccai ref. templomban. Az ünnepély kezdete délután 5 óra. Perselyadományokat köszönettel fogad a jótékonycelra az egyesület.^ Közgazdasági előadás a Székely Társaságban. A 'Székelyek Kolozsvári Társaságának ifjúsági bizottsága által rendezett közgazdasági szeminárium legközelebbi előadását hétfőn, f. hó 24-én este 8 órakor a Társaság Cal. Victoriei 32. az. alatti helyiségében Vaska Dezső kereskedelmi isk. • tanár tartja meg Románba kölcsöneiről. Főiskolai hallgatókat é3 érdeklődőket szívesen lát aa ifjúsági bi-
