Keleti Ujság, 1930. március (13. évfolyam, 48-73. szám)
1930-03-20 / 64. szám
6 M&vemilnuCc XIII. ÉVF. 64. SZÁM. Amerika hálája A nyáron ötezerhatszáznegyven előre bejelentett látogatója lesz azoknak az európai csatatereknek, ahol a világháború folyamán amerikai csapatok harcoltak. A nyáron ötezerhatszáznegyven amerikai anya keresi fel azokat a tömegsírokat, melyeknek hatalmas kőoszlopai csak számszerint nevezik meg a világháború áldozatait. Ötezerhatszáznegyven anya bolyong majd a nyáron a La Manche csatornától a Vogezek legdélibb csücsskéig, végig az egész egykori fronton a még mindig tépett karú fák s a néma kövek közt s a Champagne agyagos mezőin, a jeltelen katonatemetőkben, bizonyára fátyolos szemekkel a könyörtelen tájon. Ötezerhatszáznegyven amerikai anya jön az idén s jövőre ismét ugyanennyi: ugyanezzel a céllal: látogatóba az elesett amerikai fiukhoz, fiaikhoz. Milyen szivbcmar- koló! Egész bizonyos, hogy szivbemarkoló az amerikai anyák e kollektiv látogatása. S puszta gondolatnak is megejtő ez a kirándulás és még sokkal meg- ejtőbb kísérni az ötezerhatszáznegyven anyát végig az Óceánon, amint jönnek a tengeren át, a számukra áldatlan világrész felé, a szegény elesett fiuk után. Ötezerhatszáznegyven anya, valószínűleg gyászban! Gondolatnak is fájó kisémi őket, a fiaikat elrabló francia földön, Párizstól keletre, ahol anyai szivük számára a világ legvége emelkedik fel: a jeltelen sírok. Gondolatban is fájdalmas látni, amint majd mennek, mint valami különös sereg, amilyen még nem volt soha, csak a költők álmaiban talán, ahogy megy ötezerhatszáznegyven anya, együtt egy csapatban és bolyongnak a végzetes országrészeken keresztül a halott fiuk jeltelen sirjai közt, jóvátehetetlen érzéssel szivükben napról-napra, talán hetekig, minden jeltelen sir előtt zokogva, száz és száz kilométereken keresztül. Valami egész különös lehet ez, «mit mai piktor már nem is tud ábrázolni, valami meghalt romantika kell hozzá, olyan lehetetlenül hősi és szép az egész! S ez az ötezerhatszáznegyven anya tényleg jönni fog s halott fiaik sirja elé zarándokló jövetelükhöz a költőknek semmi köze. Az ötezerhatszáznegyven anya útja nem álom. S nem is i& véletlen valami különös játéka vagy üzletes vállalkozás sziv- reható dobverése szedte őket össze erre a kegyelete* útra. Mindezeknél a lehetőségeknél — látszólag — sokkal szebb és megejtőbb valami történt. Ez az ötzerehatszáznegyven anya még csak nem is a maga jószántából kel útra. Az ötezerhatszáznegyven között alig akad egy is, aki egy ilyen nagy ut anyagi költségeit viselni tudná. S ezért szép az, hogy az ötezerhatszáznegyven, anyagilag tehetetlen anyát az amerikai kormány hivta meg erre a kegyeletes kirándulásra, ugyanaz az amerikai kormány, mely több mint tiz évvel ezelőtt a szóbanforgó ötezerhatszáznegyven anya fiát, mindenesetre egy kevésbé udvarias gesztussal, a temetőkké váló francia csataterekre küldte. Ugyanaz az amerikai kormány mintegy a haza köszönetéként a hozott áldozatokért nyolcszáznegyvenmillió lejt szavazott meg erre a célra, vállalva és viselve ezer és ezer anya összes költségeit, ami felmerülhet az utón Nebraska állam legtávolabbi falujától a verduni sáncokig vagy ahol a parton Dünkirchen örökké lobogó hajóágyui álltak. Tényleg elragadó gesztus egy államtól! A világtörténelemben ilyesmi nem volt még soha. Ez a szív és hála olyan szép, hogy szinte csak egy legendába férhet el, a mi valóságunkba bele se illik vagy pedig annyira kiütközik belőle, hogy nem lehet szabadulni a benyomásától. A toll megreked a vizionál s nem lehet tenni egyebet, mint kisénii őket mind a két alkalommal e páratlan zarándok- uton gyászos fátyolaik után. A toll azonban mozog s a kép is elvonul s igy azt is le kell irai, hogy az amerikai kormánynak a legkevésbé sem az a célja, hogy ez a zarándokút a fájdalom jegyében szülessen meg. S tényleg — első hallomásra — ez Í3 milyen nemes gondolat! S milyen gyengéd szívre vall! A bánatot enyhíteni V^l, amennyire csak lehet s ezért bölcs előrelátással az utiprognam minden nagyobb városban, ami a kirándulás útjába esik, egy-két nap olyan szórakozás után néz, mely az Amerikából Európába verődő csapatos luxuskirándulások karakterére oly’ jellemző. Mint például a múzeumok és történelmi nevezetességek szakmányszerü megtekintése és a híresen szép tájak beutazása, mindenhová « tipikus idegen- vezetőkkel, akik a hires és különös dolgokat magyarázzák, — este pedig színház és egyéb nemes kul- turélvezetek. .Első pillantásra ez a kirándulás se képzelhető máskép. Hisz az olthatatlan bánat epesz- tő magányosságába az ötezerhatszáznegyven anya még se vonulhat. Maga a dolog természete, az utazás előírja mindezt. Mégis: — a gondolat ugrik s megakad ezen a lxuskirándulássá szervezett zarán- dokuton s valami kiábrándítóan amerikaias sivárságra bukkan, amiben a gyermekien jóságos szív mellett a hivalkodó gics és részvétnélküliség dcs- illuzioniamusa húzódik. Mert minden szépsége ellenére valami kínosan ható hálaszenvelgés az, ahogy ez amerikai kormány a maga háláját likvidálandó — ímiadenkép ők nyerték meg a háborút!!) — Minden célra a legalkalmasabb csövet a Tele funken csősorozatban találja. Fogadja a szakismerettel bíró íádiómérnö- kök tanácsát és válasszon a Telefonkén csövekből. Minden rádióüzletben kopható!! & legrégibb tapasztalat - a legmodernebb szerkezei! Csikágéban el akarlak rabolni Vanderhílí Cornelius!, Amerika egyik leggazdagabb emberének a fiái (Csikágó, március 18.) Vanderbiltnek, Amerika egyik leggazdagabb emberének fia, Cornelius, hétfő délután autótaxiba ült, hogy a szállodába menjen. A taxi soffőrje reáismert és őrült tempóban a külvárosok felé indult az ifjú Vanderbilttel. A milliárdos fiú ellen már többször megkíséreltek ilyen rablást, hogy azután atyjától nagy váltságdíjat csikarhassanak ki. Vanderbilt hamar észrevette a soffőr tervét s a nála levő boxerrel fejbevágta,, úgyhogy eszméletlenül rogyott az ülésre. Ezután az autót az eszméletlen emberrel együtt a rendőrségre vitte. Primo de Rivera — a (Madrid, március 18.) A spanyol minisztertanács tegnapi ülésén elhatározta, hogy Primo de Ri- verát államköltségen, a hadsereg tábornagyait megillető gyászpompával temetik el. Ma este a madridi pályaudvar királyi várótermét halottaskápolnúvá alakítják át s a különvonat beérkezte után a koporsót rövid időre itt ravatalozzák fel. A madridi liberális sajtó nekrológjaiban tárgyilagosan ir a diktátorról és elismeri azokat az érdemeket, amelyeket Primo de Rivera kormányzása alatt szerzett. most összeszedi az anyákat Amerika legeldugottabb helyeiről, hatvan és hetven, sőt nyolcvan és még ennél is idősebb asszonyokat, akiknek a képzeletében az elesett fin tengerentúli útja és halála az ismeretlen mezejü csatatéren már egy áthatolatlan ho- mályu ködképpá desztillálódott a tíznél több év messzi fátyolén keresztül, valami testetlen bánattá, mely csak az idegek alatt él, oly’ régi fájdalommá, hogy már karma sincs, nem is tép és nem is zokogtat, szétszivárgott a szivén és olyan bánat már, ami elmerül. S most ez a szenvelgő bála a fájdalmat újból életrelcelti s a szegény és töpörödött öreg anj-á- kat elindítja egy luxuskirándulás lármái közt, hogy megismerjék az utat, amerre az elesett fiú ment, keresztül az Óceánon, hogy lássák a partot, ahol kiszállt s a várost, ahonnan utoljára irt s az országutat, ahol menetelt s a mezőt, ahol állt vagy futott a halálos tűzben és gázban s a sirt, ahol most fekszik. Ez a szenvelgő, piutokratikus hála most megismerteti, mint egy nagy körképben, valami áruházi látványosság profán lármái kísérel ében a földet és a sírokat, amik felett az uj apokalipszis dörgött, — mindezt hálából s nem érzi, hogy milyen sebeket spanyol állam halottja (Paris, március 18.) A volt spanyol diktatúra összes miniszterei a spanyol határra utaztak a Primo de Rivera holttestét szállító vonat elébe. A diktátor koporsóját szállító kocsi ma hajnalban megérkezik Madridba. Quinones de Leon, párisi spanyol nagykövet és Alba herceg, spanyol külügyminiszter a család tagjaival együtt Parisból kísérték a koporsót. Sanjurio tábornok és két spanyol vezérkari tiszt tegnap érkezett Bordeauxba s itt átszállottak a holttestet tovább szállító különvo- natra. A temetés szerdán délután lesz. szaggat. Valójában milyen kegycletnélküli gondolat s a gicsfilm-fantázia milyen kétségbeejtő travesz- tiája ötezerhatszáznegyven anya fájdalmát igy körülparádézni az egész világ előtt luxuskirándulásokkal, mondjuk a mostani leszerelést hirdető, tényleg azonban felszerelő és továbbfegyverkező konferenciák idején, mintegy világgá kiáltva: ime, Amerika hálás! Az elesett fiukért megfizet! Elviszi az anyákat a temetőkbe, ingyen, Amerika legtávolabbi zugából s a teljes ellátáson, utaztatáson kívül még napi ezerötszáz lej zsebpénzt is ad minden egyes anyának az elesett fiú sirja felé vivő ut apróbb költségeinek a megtérítésére .... A hála minden bizonnyal szintén dialektikus valami. A szív és a környezet szerint más. Amerika hálája ilyen kinakatos, reklámos, blöffös, — mert ezek az anyák minden luxus és zsebpénz ellenére egész biztos, hogy egy percre se lesznek megvigasztalva, hanem ami sokkal biztosabb, elmerült fájdalmuk alól majd újra felszivárog a vér . . . Esetleg a vád, ami tudvalevőleg még jobban fáj. Rossz hála az, ami a fájdalmat ujjáiiiézi. íft&i 1
