Keleti Ujság, 1930. március (13. évfolyam, 48-73. szám)

1930-03-10 / 56. szám

Km. «VF. 56. SZÁM.

KkamWsrtá

13

A gyorsaság gladiátorai

Irtai Ligeti Ernő

Olvassuk, hogy egy angol gépgyárban készül

már a „Siller bullet” az Ezüstgolyó. Ez egy uj autó- szörnyeteg, amely a technikának legfrissebb vívmányai szerint teljesen a soffőrjének testére van szabva, alig 25 mázsa, de kiét. motorja együttesen 4000 lóerőt képes kifejteni. Bevalljuk, nem sokat értünk az autótechnika újabb vívmányaihoz és igy csak egy vizió áll előttünk, amelyet kiformálnak a képzeletünkben a technikai lapok leírásai: egy ka- csaorrszerü acélszivar, egész különleges pneumati- kokkal, szóval külső kép — a belső megoldás rendszere számunkra titok marad.

Ez az „Ezüst golyó”, a világ leggyorsabb föl- dönjáró közlekedési eszköze hivatva warn nehány heten belül felvenni a versenyt a Golden Arrowal, Se- gravc hires, világrekordot tartó „Arany nyilával“, A gép vezetője Kaye Don, aki azt állítja, hogy meg fogja dönteni az eddigi 371 kilométeres világrekordot és meg sem áll a 400 kilóméterig.

«

A „Száguldozás mámorának” nevezte el Segra- ve őrnagy »zt a könyvet, amelyben beszámolt uj rekordteremtésenek kalandjairól, ő is a Daytona Beach nevű versenypályán végezte el szédületes mutatványát, az Atlanti óceán-parti fövenyén, azon a halálterepen, ahol előtte egy másik hires versenyző, Lee Bible a nyakát törte. Akkor beszüntették az esztelen versengéseket. Segrave mutatványa után ismét felhorkant a közvélemény, hogy elég ebből gz istent-kisértö vakmerőségből. Most pedig már megint csomagolják az uj angol gépet ugyancsak a Daytona Beachna — elmélkedhet tehát a világ ismételten erről a csodálatos szenvedélyről és arról is, hogy miért van szükség, hogy egy gépkocsi 400 kilométeres gyorsasággal vágtasson T

Általában miért vşn szükség soba nem hallott rekordokra? Nem lehet tagadni, a gyorsaság századját éljük. Az utazó ember nem érzi szükségét, hogy hétszámra izzadjon a postakocsin és jobb hián gyönyörködjék a vidék idilli szépségeiben. Magának az életnek a tempója jutott el a legrendkivü- libb hatványokhoz. Rendben van. De a nyaktörő sebességprodukcióknak vajmi kevés köze van a gyakorlat kívánalmaihoz. Hiszen a terep, amelyen öt kontinens gépkocsiforgalma lezajlik, nem szigorú mértani követelményeknek megfelelő versenypálya és néhány száz mintaorsz&guttól eltekintve, nem is lesz soha. Belátható időn belül olyan különös konstrukciójú, négyezerlóerős mammutgéppel, mint amilyen az Ezüst golyó, nem fognak közlekedni az emberek. Nem mintha nem lehetne ezer számra előállítani ilyen ördögmotollát. A Sunbeam-gyár Segra- ve és a Kaye Don modelljét megismételheti akárhány kiadásban. Ellenben nem ismételheti, meg e kísérletet az életét féltő motorvezető. Szerencsére ilyen fantaszták, mint amilyen a két említett angol, még manapság is alig akadnak.

Persze e soffőrök mosolyogva csattogtatják harminckét csillogó fogukat a bámészkodók felé és játszi könnyedséggel adják le az intervjut: „a ma versenykoesija — a holnap túrakocsija”. Van valami igazuk is. Huszonöt évvel ezelőtt, az autóipar csecsemő korában, Gabriel még hat lóerős motorral szaladgált és csak 105 kilométeres átlagsebességet ért el. Fulton gőzhajója is, annak idején a Themzén és a Hudson folyón átlag 7—8 kilométeres sebességgel haladt. Stephenson mozdonya pedig 100 évvel ezelőtt 13 tonnaterhet 24 kilométeres gyorsasággal szállított, ma pedig nem egy helyen, kétszáz kilométeres gyorsasággal robognak az erpresszek. Amikor a lóvasúti kocsisból gépésszé avanzsált öregebbik Stephenson előállott találmányával, őt és kevésszámú híveit, a „gőz őrültjeinek” nevezték el. Az akkori publicisztika azzal érvelt, hogy az emberi szervezet nem birja el még a tizenöt kilóméteres óránkénti sebességet sem. Ezt a véleményt osztotta a kortársi biológus is és ime: nem halunk bele a kétszázkilóméteres vasúti sebességbe sem, sőt az idő lassanként kitermel olyan idegcsodákat is, mint az imént említett angliánusok. Valóban rekordokkal, tökéletesedésekkel állunk szemben és pedig kétirányúval: fejlődik a gép és fejlődik az emberi organizmus ellenálló anyaga. Ám mégis százszor kell megismételni, hogy ezek a bátor angolok önmagukban nagyobb és ritkább fejlődési fokot mutatnak, mint az általuk készített hajtómotorok, vagy az újfajta aluminium. Ők talán joggal mondhatják, saját szemükkel nézve a világot, hogy eljön még az idő, amikor az emberiség az élet természetes magá- tólértetődő utjának fogja találni, ami még egyelőre: kaland. Ne legyünk mi sem pesszimisták; talán egyszer majd a modern ember százszázalékosan legyőzi a természetet és nagy általánosságban is — nemcsak nehány kiváló egyedében — lépést fog tartani a technika előrehaladásával. Ellenben rekordereink nek aligha van igazuk abban, hogy a közlekedési technika gyakorlatositása azt a közpályát fogja

majd megtenni, amit ők megjelöltek.

•

A technikai haladásnak az a célja, hogy minél kisebb kockázattal minél nagyobb eredményt érjünk el. Nem tartjuk kizártnak mi sem, — akikben, mit tagadjuk, még mindig ott lappang a postakocsi romantikája — hogy ha mi nem is. de fiaink négy- százkilóméteres óránkénti sebességgel fognak majd közlekedni. De szinte fogadást mernék tenni, hogy ez a jármű nem az autó lesz. A közlekedésnek már a közeljövőben a föld fölé, avagy a föld alá kell áttevődnie. Az autó a repülőgépnek és a rakétaha- jómak a korszakában visszafejlődik és minél inkább 8 nagy gyorsaságra helyezi a hangsúlyt, annál biztosabban. A Daytona Beaeh-i versenypályán elég hogy egy kis odatolakodó kavicsdarab kilenditse a jármüvet biztonságából, sőt ez a parányi akadály egyenlő a halállal. Hogy lehet most már elképzelni, hogy az^ ilyen gyorsasággal beállított jármű a biztonság érzését adja meg, amely érzés nélkül ép úgy nem lehet általános találmány, mint ahogy nem lehet az egyéni vállalkozás: record, kockázat és személyes bátorság.

A nagy közönségnek és a gyorsaság gladiátorainak utjai nem haladnak párhuzamosan egymással egyazon cél felé. Az emberiség többsége nem azonosíthatja magát olyan rekordokkal, amelyekben ki- lenvenkilenc százalék a vakmerőség és csak egy százalék a praktikum. Az uj autórekord-kisérlet, bármennyire is az ellenkező póluson áll, emlékeztet

bennünket arra a kísérletre, amikor egy francia fiatalember törékeny ladikon nekivágott az óceánnak és két heti hányattatás után szerencsésen parthoz is ért. Az emberi erőkifejtés szemszögéből megítélve, impozáns, gyönyörű, sőt ikarusi mind a kettő, csak ez: magánügy, a vállalkozóknak privátisszi- musza. Bizonyára felséges titkokat mondhatott a magányos óceáni utasnak a tenger: szállani viharban és szélben, egyedül, a fent és a lenn végtelenségei között— de az emberiségnek semmit sem mondhatott. Aminthogy nem mondhatott semmit az a könnyelmű amerikai repülő sem, aki hiányos konstrukciójú, még lokális forgalomra is alig felhasználható masináján a Lindberg rekordját utána akarta csinálni — és ott hagyta a fogát. A Suudbeam-au- tók nyilvánvalóan más kategóriákba tartoznak, mint az előbbi, mert elméletileg hajszálpontosak és számtani haladványok megcáfolhatatlan formájában mutatják ki, hogy a kocsi teljesítőképessége kilencvenkilenc százalékig kihasználható. De egyelőre nekünk olyan gép kell, amely ugyanezt a százalékot a biztonság tekintetében tudja garantálni. Amig ilyen gépet a hires Sunbeam-gyárban nem tudnak előállítani, addig e fantasztikus kísérletek felett ceai a véletlen angyalai őrködnek. A világnak nem olyan kísérletekre van szüksége, amelyek csak légüres térben képzelhetők el és amelyek nem számolnak álta- I lános feltételekkel. Belőlünk a Kaye Don experimentuma több részvétet és fájdalmat vált ki, mint I örömet és bizakodást.

Erdélyi ballada

Irta; Perédy György

Ért, virult a nyár. Mint egy gyönyörű szende asszony legszebb korában. Aranyos haja égett, sárgállott a domboldalokon. Kékello szeme a buzavirá- gos «ét. Hívogató ajka a pipacsos tábla. A határmenti hegyek lombos, tűlevelű erdői szerelmesen ölelték körül az ölükben pihenő kis falut és estére, hajnali'» beillatozták az erdei virágok, fenyvesek illatával. Itt nyugszik meg bizonyára a csend, ha kiűzik a városokból. Nyugalmát csak a kakuk veri fel. Talán innen szállítják el az «ngyalok az emberi békességet — hinné a véletlenül erre vetődő idegen. A vasút messze van. Füstje, füttye nem űzi el a fü- lemiléket a házelőtti virágos bokrok alól.

Ha nem lenne háború, gyász se lenne tán. Párjukat váró, sirató asszonyi lelkek nem reszketnének állandóan a félelemtől, mint a patakmenti nyárfák

Í levelei. De csak belül az emberekben piroslik az égő világ visszfénye, kívülről a szorgalmas, munkában elmerülő nép csendes nyugalma látszik. Minden olyan, mint régen, csak a mezőkön, réteken nem zeng a dal forgató, gyűjtő nők ajakán. Egyedül a pacsirta dalol iaz enyhe nyári ég alatt.

A falu felé haladó ut porában szokatlanul szapora léptekkel, elfulladó lélekzettel szinte futott Boros Jani, a postát hozó fin. Éppen befordult a falu első házsora felé, mikor a domboldalon, az erdő alatti kis ház asszonyának feltűnt a siheder szokat- lán viselkedése. Szegény, néhány hold földből, napszámból élő Benczédi Gergely háza ez, épen ahol az erdő bekarolja a völgyet a falu körül. A fiatal asz- szony naponta leste a fiút: hoz-e levelet messzi orosz harctéren ginylődő urától. Most szokatlanul hamar érkezett. Nem verdesi pálcájával az utszéli virágokat, ellenben egész lénye, járása csupa izgalom. Az asszony sudár alakja előre hajlik. Nemes, szép Vonásu arcára kiül a kíváncsiság. Leszaladt a kis ösvényen az ut felé.

— Nem jött levelem?

A fin egy nillanatra megállt.

— Mi történt Jani, miért sietsz? r A fiú szeme végig fut a szép asszony! alakon, látszik, hogy keresi a szót:

— Nagy baj van. Jön az ellenség. A te házad lesz az első, amit ellepnek a katonák. Menekülj be a faluba, igen egyedül vagy itt kívül, Erzsi. Még tán meg is ölnek 'gyermekeiddel együtt. De lehet ennél rosszabb is...

Az utolsó szavakat már röptében vetette az asszony felé, futott be a község házsorai közé.

•— Bolondságokat beszélsz, — kiáltott utána az asszony.

.u-juezédiné nem volt ijedős asszony. A fejszét kezelni tudta, mint a többi asszony arra felé, akárcsak a férfiak. Ellenség, gondolta, honnan, merről? És erre jönnének a minden úttól, forgalomtól távol eső kis falucska felé? Valaki bizonyára megnémi- tette a postásfiut, vagy ha van is valami, valahogy másként kell, hogy legyen. De mindenesetre utána néz.

Az ajtót elreteszelte. A kutyákat előkiáltotta. — Itt maradjatok, — szólt reájok a pitvarajtónál s a két állat lefeküdt az ajtó elé. Játszadozó kiesi fiát és kicsi leányát magához hívta. Egyik az egyik kezén, másik a másikon megfogta anyja ujját s elindultak csendesen a faliib:'. A községháza elüti már sokan összegyűl*ok s éppen olyan kételkedéssel fogadták a Jani gyerek előadását, mint Benczédiné.

— Magam se hittem, azt gondoltam, csak tréfálkoznak, mint mikor a nagy bebemót orosz fogolyra azt mondták, hogy maga az orosz cár, aki most jön Románián keresztül, hogy békét kössön Ferenci Jóskával; aztán nagyot röhögtek, mikor megbámultam. De most a postamester mondta: siessek, hozzam hírül, hogv meneküljön, aki tud.

— Ne mesélj, erre nincs is ellenségünk. Erőskö- dött egy öreg ember.

— Maga mesél! Nézze meg! Olyan az a község, mint egy méhkas. Mindenki rakodik. Futnak. A postás is készülődött, csak éppen, hogy rám kiabált s ott hagyott. Jöttem is lóhalálba.

Előkerült a biró. Komoly, meglett férfi, szálfa döntésben edzett karokkal, idegekkel.

— A te beszédedre nem adok. Daczó kisbiró azonnal ülj lóra. Eredj és hozz fairt, de okosan. A harangot meg kell verni, hogy a mezőről, munkából hívja össze a népet— Jaj, a bolondos férfi! — sipította egy öreg asszony — a haranggal a nyakunkra csőditi a muszkákat. Mert azok jönnek, negyvennyolcban is azok jöttek. De nem ide, az Isten háta mögé, hanem az én falumba, ahonnan elhozott a drága uram, az Isten nyugtassa, ezelőtt ötven esztendővel.

— Maga nem volt akkor még a világon se, ne papoljon — szólt rá a biró, — ne rémitse a népét.

Az öreg asszony tovább somfordáit, de sokan akadtak, akik köréja gyűltek s hallgatták.

— Még azt mondja, hogy a világon se voltam, — dohogott az öreg (asszony — nagyocska leány voltam (én már 49-ben. És hallottam eleget, hogy az akkori biró itt okosabb ember volt, mert a keresztutig felszántatta az idevezető utat és az ellenség nem talált rá a falura. Most is azt kellene csinálni, dehát ez a biró nagyon okos. Fogjatok bé, szántsátok fel az utakat... még hogy én nem is eltem negyvennyolcban... a borgói szorosban lőtték meg az apámat. attól sántított holtáig... nem ült otthon, mint •z a biró...

Az uccák megteltek emberekkel, komolyan mérlegelték a várható eseményeket. Ha legalább a férfi nép mind itthon lenne. Egy sziabadságos katona magyarázta, hogy a mai háborúban minden ellenállás ' felesleges volna. A katonaság térkép után megy, amelyen nem egy falu, de egy utsaéli kút, kecske- ugrásnyi árok is fel van tüntetve. Az öreg asszony javaslata 48-ban jó volt, de ma hiábavalóság.

Tajtékos lóval beröpült a faluba a kisbiró. Area elárulta, hogy a postásí'iu igazat mondott.

A biró összeült az elöljárósággal, de az asszonyok is hegyültek, a fél falu, aki csak fért a község házába. Daczó előadta jelentését:

— A román határ felől a katonaság több irányban átlépte a grencét. Erre felé, — úgy mondják, az oroszok is jönnek. Nemcsak ia főbb utakon, hanem a hegyi ösvényeken is jön katonaság. Állítólag az erdőkön át épen a mi falunkra ereszkednek. Eny- nyit tudok. A többi határmenti község menekül. Mondják hosszú sorokban vonulnak csángó testvéreink Kolozsvár felé s onnan Váradra.

— Hát senki sem áll ellent! — veti bele egy éltes ember dacos hangon.

—- Mondják, hogy egy öregember, aki már a muszkák ellen negyvennyolcban harcolt, faluja népével fejszét ragadott. Ő vezette (és most már mégis muszka golyó terítette le. Nincs értelme ma a gép-