Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-29 / 296. szám

tm. KARÁCSONY wsmmLwmwmamm&KS ZttsmHí iwnwminwiaiw» runs b’ORSflT A D’ORSAY CÉG UTOLSÓ KREÁCIÓJA A leßszubtilisahb parfüm, a legfinomabb cizellált flakonban. Ezt a firion. parfümöt mindenki megszerezbeti magának. Parfüms D’Orsay, 17 , v.<. de la Paix. Paris Romániai raktár ; Bucureşti, ‘Strada Zaverei No. 8. 41 Isten vétetek, havasok! Jrta: Komáromi János As utolsó hadgyakorlat volt as e föidilétben, mart egy ««tendővel reá, talán ugyanezen a napon, •lfalt lélekzettel rohant a tomasovi ligetes dombok Irányába a tiroli&k havas mászó bakancsa négy re­gemen: je. Azóta U tnlvilági mezőkön táboroznak az összes osászárvadászok. Abban az időben negyedik hete mars oltunk már a Dolomitokon; talán az egász tiroli hadtest. Cso- daragyogásnak voltak a nappalok, de még csodálato­sabb fénynek az éjszakák. Kétezer méternél is ma­gasabban táboroztunk ■ alattunk villogva örvény- lut'ek a felhők. Ezen a negyedik héten telehold volt éppen a beteg arcával ha felkuszott a Drei-Zinnen ijesztő sziki ács ácsai mögül s bánatos fényét szét­hintette az ormok, hágók és töredezett csúcsok felett béDul: szivvel rémüldözünk a soha nem látott, kísér­teties tájon. Valamelyik havas tetőoldalán álldo­gáltunk ilyenkor, de az az érzés nyugtalanított örö­kösen, hogy valami véletlen folytán a túlvilágra találtunk áfcrévedni. Havasok! Havasok! Augusztus vége volt akkor, a békevilág vias­szá vonhat atian nyárutója. Azóta sam volt több had­gyakorlat. Egy-egy ijesrtőfényü éjszakán ottállt.unk előőr­sön, teljes rüsztunghan, valamclvik havas oldalában s rémüldözni kezdtünk az éjszaka különös világí­tása miatt. Mert alattunk felhők kavarogtak: mintha a* óceán örvónylett volna. B ebből a nyugtalan tenger­ből mint mesebeli aziklarémek ágaskodtak ki a sző­ke eşuez rengetegek— Láttuk iszonyú tömegével a Marmoiátát, hátunk megott — az olasz harctéren — a Cimotie della Palla görbe gerincei tartották hátu­kon a fekete égboltot, melyen lobogva égtek a csil­lagok... A zengő fclhőtengerből feloromlott a Late­nter, meg a Rosengarten, láttuk az innsbrucki ha­vasokat s nyugat felé, a kerek hold litaszinében, alig sejtett föl csak az Ortler, félig eldőlve az ég- porato alá... ft» akkora moHszeiégből, hogy odáig el- laniadt * képzelet, nyugat felől, megállás nélkül villogott valami... Zsibbadozó szemmel nyugtalan­kodtunk afelé a világtáj felé, mert nem tudtuk, hon­nan ez a* örök villódzás, melynek hangja nem volt. A czászárvadáazok négy ezrede hetek óta ker­gette a többi havasi regementeket akkor. Nem volt megállás Tirol délkeleti szegletében fiatalságunk ama hetyke napjaiban. A negyedik héten pihezzakállunk nőtt már s a szivünk egyre többször sajdult meg távoli hazánk után. Tudtnk, hogy egy hónap múlva ütni fog a szabadulás órája nekünk is. Két-hárora napon belül kellett bekövetkeznie a lefuvónak, mely után lesze­relnek a hároméves csontok e elismerése jeléül kezet nyújtván nekik a kapitány ur, hazamehetnpk. Mine­künk azonban, önkénteseknek, szolgálni kellett még egy hónapot... Akkor már megsúgták nekünk bizal­masan, hogy a tizenkettedik hónap utolsó estéjén, eapistrángnál, valamennyi kürtös ki fog állni a ka. szárnya elé a tiszteletünkre elfujják mégegyszer a takaródot. Tizenhat horuyiata egyszerre... Akkor az­tán indulhatunk mi is. Szivsz&kadtan vártuk azt a pillanatot. De ad­dig a havasokon táboroztunk még s kergettük a kóp­ééit ellenséget, avagy mi loholtunk előle, hogy dühös bakancsaink alatt felporzatt a hó... Olykor-olykor lavinák dörgése állította meg szivünk verését. Olykor-olykor megláttuk a Trient felől északi tájaknak elzugó gyorsvonatot a ilyen alkalmakkor szinte a lábunkról vert le a nehéz hazavágyakozás. Azaz, hogy nem zúgott a gyors: alig mászott esak. Mert felül táboroztunk a kétezer méteren s ekkora magasságból olyannak tűnt fel mindössze az a trienti gyorsvonat, mint egy szürke kis hernyó, amelynek piriuyó pipácska van a szájában s néha kicsike-kis füstöt bodorít a pipácskából. Tudtuk, hogy öt hét múlva ez a vonatocska fog hazafelé vinni mindnyájunkat. A németeket Karintiába, Salz­burgba, Feísőausztriába, a lengyeleket, Galíciába, a ruténeket Bukovinába, a horvátokat Horvátország­ba, a magyarokat Nagymagyarországra... Egy-egy kurta pihenőnél, mialatt csattogó fény­ben lángoltak a Dolomitok fantasztikus és 'íébolyitó oromalakulatai, megigézve állottunk meg fejfájditó szépségeik előtt. Felülről égetett a nap, alulról hi­degen perzselt a hó s közbe-közbe riadtan kaptuk föl a fejünket, amint — messzebb valahol — lavi­nák dörgésétől remegtek össze a havasok. Mintha ezer ágyú dörgött volna olyankor. Abban az időben történt, hogy Füle Péter ön­kéntes kivételesen szabadságot kapott három napra. Ceglédre kellett utaznia sebtiben, vagy hova ia. Nagy dolognak kellett esnie odahaza, ha manőverről engedték haza Füle Pátert. Valami közeli hozzátar­tozója halhatott meg Cegléden. Nem tudom... Nem tudom... Olyan régen volt • egykori katonaemlékeim kifakultak azóta. Ncgyednapra újból köztünk volt Füle Péter. Sapkája hegyesen biggyedezett most is, de 6 maga nem legénykedett többé. Ahelyett valami névtelen szomorúságot lehetett fölfedezni a szemében... Ha­marosan kiderült, miért f Egy ebéd után, amikor alik választott el két- három nap a lcfuvótól, valami havasi falucskában pihent meg kevés időre az ezred. Abban az időben másfélhete nem mosdottunk rendesen s egy tiroli házacska szobájában gyülekeztünk össze, magyar önkéntesek. Vagy tizenketten... És megtudtuk ak­kor, mi nyomja a kedélyét annyira Füle önkéntes­nek T Egy uj dalt hozott magával hazulról: az kész­tette annyi merengő bura. Füle Péter nem késett sokáig, hanem mialatt mi többiek halkan beszélgettünk szétszórva a szo­bácskábán, megigazította fején a sipkáját, s rákezd- te, némi szomorkodással: Katonának kell menni a legénynek, . A gazdagnak csak ngy, mint a szegénynek... Mi többiek abban a pillanatban fölfigyeltünk a bánattól roskadozó dalocskára, amelynek egy-egy foszlánya mintha küzködő gyermekkorom emlékein át sirt volna fel hozzám akkor, a hazámtól oly távol­eső havasokon. S abban a pillanatban valamennyi magyar önkéntesnek lecsuklott a feje, mert ucg- érez’ük, hogy nagy igazság van a katonadalban. Csupáncsak Barvitzius Ferdinand nem jött zavarba, hanem a harmadik sornál, — ámbár ő is először hallotta a nótát, — példátlan vakmerőséggel ter- celni kezdett. Azért volt pedig vakmerőség a vállal­kozása, mert Barvitzius botfülü volt, a harmadik sortól kezdve windazáltal tercbe fogott, szemrebbe­nés nélkül. Gyöngéje volt a Tercelés: De a gazdag kiváltja, Kéthónapos korára. Szegény legény három évig katona... Akkor már viharos kardalban fnjtnk valameny- nyien s valami szelíd bánattal mégis. És mialatt egyesek szemrehányó pillantást vetettek Barvitzius Ferdinándra, hogy hagyja már abba, Rácz Gyuszi pajtásunk, aki setét tömött bajuszát nagyszöllösi pedrővel fente meg minden alkalommal, félkönyök­kel most is az aszta! lapjának támaszkodott neki • basszusban morgott. Rácz Gyuszi pajtásunk ke­mény csatározásban állt immár tizenegy hónap óta a német nyelvvel, amelyet silánynak tartott és meg­vetett. — Micsoda nyelv az, amely háromszor oly hosz- szan fejezi ki magát, mint a magyart — kiáltott föl gyakran. — Azt mondom, teszem azt: „öcsém“. A német ezzel szemben igy írja körül: „mein jün­gerer Bruder“. Igazán komikus! Ezokból nem is fordított különösebb gondot az elsajátításra. Most az asztalra nehezkedve fújta ő is az uj nótát, mialatt — képzeletben — a Nyírség fehér ligetesei között bolyongott, ahol is egy kislány várt reá megható hűséggel... Ott vitte a dalt — nyolc hanggal följebb. — Egyed önkéntes, akit Bngacz- nak szólitottunk egymásközött, ugyanakkor pedig csattogni kezdett a hangszálaival Oláh Dani, akinek fülei nem simulván szorosan a koponyájához, egviko maradt mindvégig a legkirivóbb bundásoknak... Szi- lajon vittük mind-mind régi ifjúságunk dalát! Te­norban szárnyalt Roncsik önkéntes, aki olyan hosz- szu vdit, mint a jegenye. Ezúttal ő is letett szaka datlan óvódáséiról, mert őt is szivensujtotta a da­locska, amelyet Füle Péter szedett föl Cegléden, vagy hol is... Kü! ön-világ volt a magyar önkéntesek világa Tirolban és most, hogy tizenegyik hónapja nem láttuk már apánkat-anyánkat, hanem szörnyű marsok közt jártuk a havasokat, érzékenykedő sziv­vel éreztük valamennyien, hogy jó lenne már haza-

Next

/
Thumbnails
Contents