Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-29 / 296. szám

XII. EVF. 295. SZÁM.

KzxxTrWsjfc

5

„FORRADALMI EMLÉK"

— Egy szerkesztő vallomásaiból —

Irta : SZÁSZ ENDRE

Engedje meg az olvasó, hogy bepillantást engedjek a lapcsinálás műhelytitkaiba, már csak azért is, hogy védelmemre felhozhassak valamit. Önök nem tudják ugyanis, mi az: négy héten keresztül, igy karácsony előtt szerkesztőnek Lenni. Terveket kiagyalni, írókkal, újságírókkal, rajzolóval eszmecserézni, állni és visszaverni a karácsonyi cikkírók siserahadát, jogos megbántódásokat, amelyek érdekes és jó cikkek kényszerű eltolása miatt származnak, békés meggyőzés medrébe terelni, jóhiszemű Ígéreteket a helyhiány áthághatatlan akadályai miatt megszegni és szemrebbenés nélkül tűrni a szemrehányásokat, dbocsássák meg ezt a pleonazmust) veszekedni a nyomdavezetővel, hogy ezt, meg azt a cikket okvetlenül petittel szedesse, mert a humorhoz ez a betűtípus illik, könyörögni a ki- adóhivatali igazgatónak, hogy nyolc oldallal több helyet engedélyezzen, mert az „anyag" elhelyezése úgyis a fantáziák birodalmába tartozik, két kézzel és egy aggyal egyszerre négy felé orientálódni; kéziratok légióit elolvasni és elosztani a naptár, a karácsonyi melléklet, a rendes vasárnapi melléklet és a főlap között, éjfélutánig kéziratok felett virrasztóm, mert az éhes nyomda reggelre zsákmányt követel, délelőtt ott álldogálni a tördelésnél, nehogy a humoreszk illusztrációi agyoncsapják a karácsonyi elmefuttatás magasröptű gondolatait s általában felforgatni minden megszokott életrendet, megszükiteni az alvásidőt s végeredményben leadni nehány kiló „hájat“ az amúgy is zörgő csontok mellől.

Ezzel a végtelennek tetsző körmondattal kérek felmentvényt azért, hogy itt vagyok karácsony előestéjén és még csak hozzá sem kezdtem karácsonyi cikkemhez, amelyet az előzetes kommünikében túltengő önérzettel beígértem. Ugyanis ha emlékeznek rá, lenyom tattattam az ünnepi cikk címét ilyen módon: „Forradalmi emlék“ Az akkor bizony ko mikusnak látszó, de tragikusan végződött 1919-es forradalomnak egyik epizódját készültem megírni, azt a jelenetet, amely számomra kísérteties komorsággal azt jelentette, hogy minden kicsinyes hiúságok, emberi gyöngeségek közepette is történelmi esemény szemtanúja voltam. Annak a jelenetnek, amikor a román nmzeti tanács delegációja, jelent meg Apáthy István főkormánybiztos előtt és hűvös szavakkal, kategórikusan azt közölte, hogy a román gárda nem veti többé alá magát a magyar katonai parancsnok fennhatóságának és hiába székel magyar kormány Budapesten, ez a kormány már nem az ő kormányuk. Tudtommal a magyar összeomlásnak ezt a drámai epizódját még senki sem jegyezte fel. Én jelen voltam a találkozásnál, elszorult a szivem, amikor Apáthy István meggörnyedt alakjára, halálosan sáppadt arcára néztem s szavai, vibrálva, kísértetiesen, mintha a túlvilágról hangzanának, ma is fülembe csengenek. Erről a tiz éves emlékről szerettem volna egy utólagos pillanatfelvételt adni, de úgy esett a dolog, hogy a szerkesztés munkájának kaotikus össze-visszasá- gában elszaladt az idő, amire pedig szükségem lett volna néhány szemléltető adat és szin beszerzésére. A cikk tehát egyelőre a toliamban maradt, a szerkesztői dresszura kö- nyörtlensége arra a sorsra juttatta bennem az újságírót, mint a le nem adott, az úgynevezett „örökbecsű“ cikkek türelmetlen és soha ki nem elégíthető szerzőit,

Pedig ez a cikktéma mostanában sokat foglalkoztatott. Erre gondoltam akkor is, amikor a zakatoló gyorsvonat 2Í órára Budapestre röpített, hogy aztán a második éjszakán is a vasúti kocsiban találjon. Bántott a

dolog, hogy szerkesztői mivoltom megölte

bennem a karácsonyi cikkírót és miközben többi forradalmi emlékem foglalkoztatott, egy másik vasúton eltöltött éjszakára gondoltam, amely ismét csak Apáthy Istvánnal állt vonatkozásban. Különvonat vitt bennünket, (én a nehány kocsiból álló szerelvény megtűrt vendége voltam) Budapestre. Szuro- nyos csendőr állott minden vasutikocsi ajtajában, hogy az állomásokon jelentkező és helyet követelő leszerelt katonák megújuló ostromait valóban leszerelje. A csendőr hiába mondotta, hogy Erdély akkori legfőbb ura a rendkívüli utas, akit fontos országos ügyek szólitottak, Budapestre. Valahol Szolnok táján le is döntötték minden csendőr szurony ellenére is az egyik vasutikocsi ajtaját s egy pilkmat alatt szinültig telt meg a vasúti kocsi minden egyes zuga, a folyosókon és a lépcsőkön ép úgy, mint a félreeső helyen és az elsöosztályu szakasz plüsdiványán. Szerencsére Apáthy István, aki feleségével egy félfülkében húzódott meg, nem ebben a kocsiban volt, mert amilyen nagy szabadság volt akkor, talán meglincselik, hogy nem vegyült a lépcsőkön lógó katonák közé, emigyen demonstrálandó a mindenható demokráciát.

Hogy pedig ez az epizód ötlött az eszembe, az nem ok nélkül történt. A forradalom óta nem láttam még olyan zsúfolt, lestrapált vonatot, mint, amikor két nappal ezelőtt Aradról Kolozsvárig elkecmeregtem. Tiz év után, a magát szintén demokratikusnak és népboldogitónak mondó Manlu-kormány idejében. A harmadik és második osztályban ezúttal sem volt talpalattnyi hely sem, a. lépcsőkön is utasok álltak és csupán az első osztályban, amelyre az én jegyem is szólott, akadt egy kis folyosói oázis. Szegény megkínzott utasok, akik nem tudták már testüket a többi kocsit elözönlő embertömegbe préselni, heszerénykedtek az első osztály folyosójára és ott álltak a fütetlen folyosón, reszketve és didisqve a hirtelen beállott decemberi fagyban a hideg fűtőtest mellett. Jött a kalauz, a, pótdijak és a, büntetéspénz lefizetését követelte s mikor arra hivatkoztak, hogy a második és harmadik osztályú kocsikba egy gombostűt sem lehet már bedugni, mégis hajthatatlan maradt, „Ez nem reám tartozik, engem büntetnek meg — mondotta, — ha nem váltatom meg az első osztályú jegyet". Persze nem is az ülő, hanem az állóhelyet.

Kábult aggyal, álmosan néztem ezt a jelenetet. és a tiz éves emlék összevegyült a fejemben a mával. Félálomban Apáthy Istvánt és a szuronyt szegező csendőrt kerestem a tekintetemmel s csak akkor riadtam fel, amikor a kalauz hozzám érkezett. Románul szólított meg s most már észre kellett vennem, hogy nem 1919-ben, hanem 1929-ben vagyunk.

És eszembe jutott az is, hogy pár nappal ezelőtt kommünikét rendeztem sajtó alá, amelyben a vasutigazgatóság azt jelentette, hogy a karácsonyi forgalom lebonyolítására minden intézkedés megtörtént, megfelelő kocsik állnak rendelkezésre s az utasok kényelmesen, akadály nélkül juthatnak el szeretteikhez karácsony szent ünnepére. És a valóságban: feltámadtak hamvaikból a forradalom fütetlen kupéi, a roskadásig zsúfolt folyosók, a didergő emberfürtök, azzal a hozzá- toldással, hogy ma. van egy vasúti vezérigazgatónk, aki négy, vagy ötmillió lej dotációt követelt ki magának, mert mint mondotta, ő rendbe hozta a CFR-t, ezt az óriási munkát illik meg is fizetni.

Pedig, amit most láttam, az nem volt „forradalmi emlék“, csupán egy nem kevésbé rosszemlékű epizód számomra a vasút „konszolidációjának“ arany könyvéből.

i