Keleti Ujság, 1929. november (12. évfolyam, 250-274. szám)

1929-11-18 / 264. szám

A „KELETI ÚJSÁG“ vasárnapi melléklete XII. ÉVF. 265. SZÁM. Fiatalítsa meg rádiói készülékét 11! & Oá^ Ha háromcsöves rádió- készüléke egy teljes évig hü szolgálatot teljesi- teít, akkor ideje a hasz­nál! csöveket újakkal pótolni! Lássa el készü­lékét a következő TE- LEFUNKEN csövekkel: Csodálkozni fog a l szülék teljesítményén A íeiránibb tapasztalat — a reymcdernebb szerkezet! vanus szörnyű végén..? Tiszta szemmel néz a fe- léje görgő sziklaomlás elé s mosolyog... Nem látna már eléggé tisztán az agg? Eltompult volna agya sittől, hogy szavait súlyúkkal értené..? — Lelkem külön könnyebbülésére szolgál ittléte­tek, barátaim, — szélt most az agg prédikátor. Ma vettem kézhez György doctor legújabb levelét, mely lelkem nagy szomorúságára szolgált. Ima, vedd, Hn- maniseimo Doktor s olvasd magad. Bizony nem re- méllettem volna akkor, midőn Stan caro s a debreceni Mellins vakságos hadakozásai ellen kéz-kézben küz­döttünk Váradon, Enyeden s Vásárhelyt együtt az egyedülvaló egy igaz Isten dicsőségére, hogy igy forduljon ellenem... És én azóta is erőszakot tet­tetni lelkiismeretemen... De olvasd, kérlek reá; György ur csupán azt kivánja, hogy most már csak hallgassak s ne beszéljek hitünkről, — melynek lé­nyegében ellenére nincs, — de, hogy fejem felől el­hárítsam fejedelem urunk felidézett haragját, mely mint kárhoztatandó ujitót fenyeget: saját nyájam­ból adnám át két-három szorgalmasabb hívemet megbüntetés é s példaadás végett, mely által ő I Nagysága megengeszteltetnék irányomban s az Ek- iléasia békéje is helyreállana... Példaadásul..! Zihálva szakadtak fel szavai, szive mélyéről: — Noshát, mondd meg te, 'tudós Doctor ur, nem pirult el joggal arcom e szennynek olvasásakor.. ? Hát már nem kötelessége mindenkoron a lelkipász­tornak az isteni tudomány, az igazság keresése..? Mi oka lehet ezek ellen hirtelen támadni György urnák..? Vagy csak ellenünk jő, kik az egyedül­való Istenit' helyeztük újra vissza szivünk templo­mába..? Tanulja meg a megátalkodott, hogy maga Krisztim, az igazság mestere tanította igy. Nézze az írást. Kell-e más, minthogy őt lélekben és igaz­ságban őrizzük magunknak? Mi, Isten segedelmével támadtuk meg a babyloniai Hármas-Isten hamissá­gát s hogy Isten igéjével nem egyezik, kimutattuk. Akárhogy is erőszakolja a világ: Isten csak egy: Lélek, kit lélekben, kegyességben és engedelmesség­ben imádunk. Az olasz túlzott botránykozással dugta be fü­leit. — Hiába teszed: nem a te utad visz őhozzá, Faustus. Meg kell alázkodnod a te felfuvalkodott- ságodban, mert az alázatosság lelke az, ami által a lelkek megengesztelődnek..! ! — De kérlek, nyugodjatok meg kissé, nagy jó Uraim, — csillapította a kiélesedő vitát a jegyző, Ferencz ur nagyhivatalu veje. Mért sodródnátok újra a holt szavak magyarázgatásába, midőn ime, nj Judás támad hitünk ellen...? Ezt az írást ma­gyarázd, ha tudod, Doctor Ur... Az agg felült fekhelyén s hosszan, hallgatva néz­te ellenfelét: — Hát hiszed-é, — szólott végül is, — hogy egyből én is 'tudok százfélével szolgálni a hatalma­sok kegyének..? Vallod-é, hogy igazságból nemcsak igazságot, hitből hitet lehet adni, de hamisságot és kétszínűséget is..? Felelj, ha tudsz, Doctor! De em­lékezz csak Pálra, ki Efezusban járt. Diana tem­plomában, — mint Írva vagyon, — a ihamis isteni tiszteleteknek palástja alatt nagy csendesség vala. Azért, — Írja az Apostol, — mert „nemcsak a pa­poknak vala bőséges jövedelmek, hanem az egész országban a fő-főmesterek: ötvösök, képírók, kép- faragók, gyöngyfüzők nagy fizetésit vesznek vala a hamis isteni tiszteletből“. Amidőn Pál küzdelmes harcát megkezdette volt: nem háborúság, vetélke­dés és pártütés lön mindjárt..? Lehelt-e Pált fed- deni ezért? Nem inkább a hamis Istenség szolgáit, kik semmiképp sem szenvedhetik, hogy az ő té­velygéseik és hamisságaik kimutattassék? Ila visz- szatérend majdan az igazságban való régi állhata­tosság s a földet újra ősi jog s törvény igazgatja majd, — az igaz ember ugyancsak átallani fogja a Megmérhetetlen leiket, kit a mindenség sem bir be­fogadni, tiszta éSszel egy szűznek zárni méhébe s hiszem: tagadni fogja akkor is, hogy Istenség em­beri mód élhessen s szenvedhessen rut halál miatt. Pedig nem-e az én bűneim ezek; nem az én isten- telenségeim, — boldogtalanságomnak és magányos­ságom okozói.. ? Levegő után kapkodva lélekzebb az agg kemény fekhelyén. Az olasz vállat vonva, kissé ijedten állt fel: csak nem fog itt halni meg, előtte..? János diák követte mozdulatait. — Nyugodj meg, Ferencz ur, — szólott sietve, de sértett hidegséggel hangjában. A lengyel atyák, kik uj könyved kézhez vették immár, bizonnyal döntenek kettőnk vitáján. Hadd most, hogy én is pyngodni térjek s nyugodj meg te is. Vajha meg­ismernéd, mily őszintén szerettem volna javad ma­gam meggyőzetése árán is: de félek, hogy majdan, romlásod közepette, igaztalan váddal illetsz engem is. . . « — Béke legyen veled, Uram... A kőkockás, hűvös folyósón tompán kongtak vé­gig lépteik. — El nem kerüli sorsát; minden hiába... az esztelen! — mormolta maga elé, de hogy a diák is hallja. Mikor lehet az ember eléggé óvatos ebben a komor, furcsa országban...? És az, amott...? — megette már a kenyere javát. Ha nem hajlik, — törni fog! A diák kérdőleg búcsúzott. Igen, igen: Fejér­várt türelmetlenek, de mégis, éppen ő legyen, ki a végső lökést megadja..? Az ajtófélfának támasz­kodott; azzal is időt halaszt... Mit tegyen?... A vér valakinek bizton fejére száll... És éppen őneki..? Gyorsan, szinte ijedten szólt: — János... az okmányokat fennt megtalálod. Készen vannak, mint urad akarja... Cselekedjetek, mint tetszik: az én munkám itt véget ért... Elfehérülí) szájjal húzta magára az elárult ven­déglátó-ház tompán csikorgó, vaspántos ajtaját. A kövér férfi félt • Amazok ketten magukra maradtak a csenddel. Dávid Ferencz, az agg prédikátor, soká elnézte a lassan hamvadó fenyőhasábck felett táncoló lán­gok lobogását, aztán csendesülten szótlan veje vál­lára nyugtatta rá hideg kezét: — Miért vagy oly hallgatag, Lukácsom...? Csak nem. csüggedsz el a ránknehezült idők fordulása miaJt't.. ? Lukács a tüzhe bámult. — Szeretlek s féli elek téged, Atyám.. ^ Mivé lesz a tőrvetők között annyi munkád és éle­ted termése..? Könyvnyomó műhelyünk csukva; hí­veink rejtőznek az utcán s díszes helyeden elle­nid szabadon törnek romlásodra, mutat s Istent tagadva... Ez olasz iş bizonnyal emberük: riejtőzőn acsarkodó farkas, ki szenteskedő igéi báránybőrébe bujt s titkon, hátad mögött ássa számodra vermét, a gaz...! Ferencz szemei messze révedeztek. — Szenvedni kell, Lukács... Kétszer tíz éven át nem rettentem feláldozni a tömegek tetszését, ha­talmasok tapsát, sőt — hangja lehalkult, — 'tűz­helyem házi békéjét is az egyedülvaló Isten és lelki­ismeretem tetszéséért s békéjéért. Mért rettennék ma vissza, midőn véghez jutottam..? Gyönge keze erőtlen hanyatlott el bénuló teste mellé. Az ősz püspök lassan folytatta: — Mit1 tehetnél te sorsom beteljesedése ellen, balga lélek..? Mondd: mit tehet a világ fejedelmi­nek minden hatalmassága..? Aki levetkezik már minden emberi indulatot, nem siratja többé e szá­zad nyomoruságit. Az igazságot, mit véka alá rej­teni általlottam, senki nem rejtheti soká, nem fojt­hatja el, ha ezer bilinccsel s ezer fegyverrel is tőr ellene. A közbenjáró Isten és emberek közt, az ember Jézus, nem önmagát adta váltságul mindenekért..? Nem félek a máglyától s nem ret­tentenek a bálványozok börtönei, hol mégis együtt vagyok Atyámmal. Nyugodj meg, Lukács s légy erős a szeretetben. Ne csüggedj, mert lelked igy leend a hit erős szerzője továbbra... Ki nem sze­ret, nem is hihet az: a szeretet épít csak mindene­ken felül... Nem gyűlöl, nem álnok, nem felfuval- kodó: a szereltet kegyelmes. Királyi törvény, igaz szabadság, mit soha nem bánthat a szolgaság s a szenvedés félelme... Ő a világ éltető lelke, mely összesíti minden időn keresztül a választottakat: Istent a világgal s az embereket) Istennel... ó, ha nem volna már oly közel a Vég..! Higyj nekem, Lukács: a pápák kardja, a kereszt és a halál képe, — semmi sem fogja igazságunk győzedolmét feltar­tóztathatni.. ! Lassan álom felé révedezett a mozdulatlan agg­— Csak véget érne már minden... Pihenni vá­gyom... Mit késlekednek immár..? Nem félek tő­lük, Atyám... Áttetszőén fehér arcán szemhéjjal lassan le­csukódtak. Mint a gyermek, megszépült arccal aludt az agg. A tűz lobogó árnyai tobzódva járták li­begő táncuk az elnémult szobában. Köröskörül a fejedelmi város neszfogó hó-lepellel takartan aludta tél-éjji álmát s a holdfényben fehéren csillogó, szűk kis utcákon át vontatottan felelgettek egymásnak a virrasztó alabárdosok.

Next

/
Thumbnails
Contents