Keleti Ujság, 1929. november (12. évfolyam, 250-274. szám)
1929-11-18 / 264. szám
A „KELETI ÚJSÁG“ vasárnapi melléklete XII. ÉVF. 265. SZÁM. Fiatalítsa meg rádiói készülékét 11! & Oá^ Ha háromcsöves rádió- készüléke egy teljes évig hü szolgálatot teljesi- teít, akkor ideje a használ! csöveket újakkal pótolni! Lássa el készülékét a következő TE- LEFUNKEN csövekkel: Csodálkozni fog a l szülék teljesítményén A íeiránibb tapasztalat — a reymcdernebb szerkezet! vanus szörnyű végén..? Tiszta szemmel néz a fe- léje görgő sziklaomlás elé s mosolyog... Nem látna már eléggé tisztán az agg? Eltompult volna agya sittől, hogy szavait súlyúkkal értené..? — Lelkem külön könnyebbülésére szolgál ittlétetek, barátaim, — szélt most az agg prédikátor. Ma vettem kézhez György doctor legújabb levelét, mely lelkem nagy szomorúságára szolgált. Ima, vedd, Hn- maniseimo Doktor s olvasd magad. Bizony nem re- méllettem volna akkor, midőn Stan caro s a debreceni Mellins vakságos hadakozásai ellen kéz-kézben küzdöttünk Váradon, Enyeden s Vásárhelyt együtt az egyedülvaló egy igaz Isten dicsőségére, hogy igy forduljon ellenem... És én azóta is erőszakot tettetni lelkiismeretemen... De olvasd, kérlek reá; György ur csupán azt kivánja, hogy most már csak hallgassak s ne beszéljek hitünkről, — melynek lényegében ellenére nincs, — de, hogy fejem felől elhárítsam fejedelem urunk felidézett haragját, mely mint kárhoztatandó ujitót fenyeget: saját nyájamból adnám át két-három szorgalmasabb hívemet megbüntetés é s példaadás végett, mely által ő I Nagysága megengeszteltetnék irányomban s az Ek- iléasia békéje is helyreállana... Példaadásul..! Zihálva szakadtak fel szavai, szive mélyéről: — Noshát, mondd meg te, 'tudós Doctor ur, nem pirult el joggal arcom e szennynek olvasásakor.. ? Hát már nem kötelessége mindenkoron a lelkipásztornak az isteni tudomány, az igazság keresése..? Mi oka lehet ezek ellen hirtelen támadni György urnák..? Vagy csak ellenünk jő, kik az egyedülvaló Istenit' helyeztük újra vissza szivünk templomába..? Tanulja meg a megátalkodott, hogy maga Krisztim, az igazság mestere tanította igy. Nézze az írást. Kell-e más, minthogy őt lélekben és igazságban őrizzük magunknak? Mi, Isten segedelmével támadtuk meg a babyloniai Hármas-Isten hamisságát s hogy Isten igéjével nem egyezik, kimutattuk. Akárhogy is erőszakolja a világ: Isten csak egy: Lélek, kit lélekben, kegyességben és engedelmességben imádunk. Az olasz túlzott botránykozással dugta be füleit. — Hiába teszed: nem a te utad visz őhozzá, Faustus. Meg kell alázkodnod a te felfuvalkodott- ságodban, mert az alázatosság lelke az, ami által a lelkek megengesztelődnek..! ! — De kérlek, nyugodjatok meg kissé, nagy jó Uraim, — csillapította a kiélesedő vitát a jegyző, Ferencz ur nagyhivatalu veje. Mért sodródnátok újra a holt szavak magyarázgatásába, midőn ime, nj Judás támad hitünk ellen...? Ezt az írást magyarázd, ha tudod, Doctor Ur... Az agg felült fekhelyén s hosszan, hallgatva nézte ellenfelét: — Hát hiszed-é, — szólott végül is, — hogy egyből én is 'tudok százfélével szolgálni a hatalmasok kegyének..? Vallod-é, hogy igazságból nemcsak igazságot, hitből hitet lehet adni, de hamisságot és kétszínűséget is..? Felelj, ha tudsz, Doctor! De emlékezz csak Pálra, ki Efezusban járt. Diana templomában, — mint Írva vagyon, — a ihamis isteni tiszteleteknek palástja alatt nagy csendesség vala. Azért, — Írja az Apostol, — mert „nemcsak a papoknak vala bőséges jövedelmek, hanem az egész országban a fő-főmesterek: ötvösök, képírók, kép- faragók, gyöngyfüzők nagy fizetésit vesznek vala a hamis isteni tiszteletből“. Amidőn Pál küzdelmes harcát megkezdette volt: nem háborúság, vetélkedés és pártütés lön mindjárt..? Lehelt-e Pált fed- deni ezért? Nem inkább a hamis Istenség szolgáit, kik semmiképp sem szenvedhetik, hogy az ő tévelygéseik és hamisságaik kimutattassék? Ila visz- szatérend majdan az igazságban való régi állhatatosság s a földet újra ősi jog s törvény igazgatja majd, — az igaz ember ugyancsak átallani fogja a Megmérhetetlen leiket, kit a mindenség sem bir befogadni, tiszta éSszel egy szűznek zárni méhébe s hiszem: tagadni fogja akkor is, hogy Istenség emberi mód élhessen s szenvedhessen rut halál miatt. Pedig nem-e az én bűneim ezek; nem az én isten- telenségeim, — boldogtalanságomnak és magányosságom okozói.. ? Levegő után kapkodva lélekzebb az agg kemény fekhelyén. Az olasz vállat vonva, kissé ijedten állt fel: csak nem fog itt halni meg, előtte..? János diák követte mozdulatait. — Nyugodj meg, Ferencz ur, — szólott sietve, de sértett hidegséggel hangjában. A lengyel atyák, kik uj könyved kézhez vették immár, bizonnyal döntenek kettőnk vitáján. Hadd most, hogy én is pyngodni térjek s nyugodj meg te is. Vajha megismernéd, mily őszintén szerettem volna javad magam meggyőzetése árán is: de félek, hogy majdan, romlásod közepette, igaztalan váddal illetsz engem is. . . « — Béke legyen veled, Uram... A kőkockás, hűvös folyósón tompán kongtak végig lépteik. — El nem kerüli sorsát; minden hiába... az esztelen! — mormolta maga elé, de hogy a diák is hallja. Mikor lehet az ember eléggé óvatos ebben a komor, furcsa országban...? És az, amott...? — megette már a kenyere javát. Ha nem hajlik, — törni fog! A diák kérdőleg búcsúzott. Igen, igen: Fejérvárt türelmetlenek, de mégis, éppen ő legyen, ki a végső lökést megadja..? Az ajtófélfának támaszkodott; azzal is időt halaszt... Mit tegyen?... A vér valakinek bizton fejére száll... És éppen őneki..? Gyorsan, szinte ijedten szólt: — János... az okmányokat fennt megtalálod. Készen vannak, mint urad akarja... Cselekedjetek, mint tetszik: az én munkám itt véget ért... Elfehérülí) szájjal húzta magára az elárult vendéglátó-ház tompán csikorgó, vaspántos ajtaját. A kövér férfi félt • Amazok ketten magukra maradtak a csenddel. Dávid Ferencz, az agg prédikátor, soká elnézte a lassan hamvadó fenyőhasábck felett táncoló lángok lobogását, aztán csendesülten szótlan veje vállára nyugtatta rá hideg kezét: — Miért vagy oly hallgatag, Lukácsom...? Csak nem. csüggedsz el a ránknehezült idők fordulása miaJt't.. ? Lukács a tüzhe bámult. — Szeretlek s féli elek téged, Atyám.. ^ Mivé lesz a tőrvetők között annyi munkád és életed termése..? Könyvnyomó műhelyünk csukva; híveink rejtőznek az utcán s díszes helyeden ellenid szabadon törnek romlásodra, mutat s Istent tagadva... Ez olasz iş bizonnyal emberük: riejtőzőn acsarkodó farkas, ki szenteskedő igéi báránybőrébe bujt s titkon, hátad mögött ássa számodra vermét, a gaz...! Ferencz szemei messze révedeztek. — Szenvedni kell, Lukács... Kétszer tíz éven át nem rettentem feláldozni a tömegek tetszését, hatalmasok tapsát, sőt — hangja lehalkult, — 'tűzhelyem házi békéjét is az egyedülvaló Isten és lelkiismeretem tetszéséért s békéjéért. Mért rettennék ma vissza, midőn véghez jutottam..? Gyönge keze erőtlen hanyatlott el bénuló teste mellé. Az ősz püspök lassan folytatta: — Mit1 tehetnél te sorsom beteljesedése ellen, balga lélek..? Mondd: mit tehet a világ fejedelminek minden hatalmassága..? Aki levetkezik már minden emberi indulatot, nem siratja többé e század nyomoruságit. Az igazságot, mit véka alá rejteni általlottam, senki nem rejtheti soká, nem fojthatja el, ha ezer bilinccsel s ezer fegyverrel is tőr ellene. A közbenjáró Isten és emberek közt, az ember Jézus, nem önmagát adta váltságul mindenekért..? Nem félek a máglyától s nem rettentenek a bálványozok börtönei, hol mégis együtt vagyok Atyámmal. Nyugodj meg, Lukács s légy erős a szeretetben. Ne csüggedj, mert lelked igy leend a hit erős szerzője továbbra... Ki nem szeret, nem is hihet az: a szeretet épít csak mindeneken felül... Nem gyűlöl, nem álnok, nem felfuval- kodó: a szereltet kegyelmes. Királyi törvény, igaz szabadság, mit soha nem bánthat a szolgaság s a szenvedés félelme... Ő a világ éltető lelke, mely összesíti minden időn keresztül a választottakat: Istent a világgal s az embereket) Istennel... ó, ha nem volna már oly közel a Vég..! Higyj nekem, Lukács: a pápák kardja, a kereszt és a halál képe, — semmi sem fogja igazságunk győzedolmét feltartóztathatni.. ! Lassan álom felé révedezett a mozdulatlan agg— Csak véget érne már minden... Pihenni vágyom... Mit késlekednek immár..? Nem félek tőlük, Atyám... Áttetszőén fehér arcán szemhéjjal lassan lecsukódtak. Mint a gyermek, megszépült arccal aludt az agg. A tűz lobogó árnyai tobzódva járták libegő táncuk az elnémult szobában. Köröskörül a fejedelmi város neszfogó hó-lepellel takartan aludta tél-éjji álmát s a holdfényben fehéren csillogó, szűk kis utcákon át vontatottan felelgettek egymásnak a virrasztó alabárdosok.
