Keleti Ujság, 1929. november (12. évfolyam, 250-274. szám)
1929-11-11 / 258. szám
Ady és akik 'ét revideálják Irta: Hadik Mihály gróf (Budapest) Arról beszélni, hogy ki volt Ady és mit jelent értékben és fellépésének jelentőségében és kihatásé* ban az egész magyar literaturára, fölösleges ma ismételni, már régen irodalomtorténetáleg is befejezett, nem vitatható, örökké élő és aktuális fejezete az irodalomnak. Egész könyvtár ma már az Adyról megjelent tanulmányok, könyvek és brosúrák száma s az Adyról irt ikomoly tanulmányok egyik legjelentékenyebb értéke jött éppen Erdélyből. Makkai püspök „Magyar fa sorsa“ cimü könyvére gondolok, mely az Adyt ért vádakat tisztázta, « ezek között is legdiadalmasabban azt, mely legtovább tartotta magát a köztudatban — az atheizmus vádját. Makkai a hazafi a tlan és kozmopolita költészet vádjával szemben klasszikus érvekkel dönti el azt a kérdést, hogy Adyt a nemzete iránti szeretet, vagy a káröröm és a gyűlölet inditotta-e azon versei megírására, melyekben a magyar költőnek és a magyarságnak sorsát, végzetét siratja és átkozza meg. Az érzékiség, az erkölcstelenség, a démoniság és végül a vallástalanság vádjával szemben Ady minden kritikusa: a Nyugat által hivatalból kirendelt védők s egyéb szemmértékhitelesitők s végül költészetének lelkes és hozzáértő kritikusai után Makkai az, aki a példák legtisztább sorozatával, s az érvek legtökéletesebb építményével igazolta, hogy Ady az egyetlen magyar vallásos költő, mert neta veit az egy Balassit kivéve magyar költ® (Makkai szavai) „aki a vallást élte volna és ebből az élményből a maga életét énekelte volna.“ A Makkai Sándor által tisztázott szempontok voltak az Ady költészetének lényegébe vágó utolsó olyan kérdései, melyekben a rosszindulat és meg nem érté» számára támadási felület maradt. Épp ezen könyvnek példátlan sikere igazolta legjobban, hogy az Ady-kérdés homályos, sőt mondhatnám veszélyes pontjait is sikerült biztos alapokra fektetni. Ismeretesek Révész Béla, Hatvány Lajos, Föl- dessy Gyula, Benedek Marcell, Ady Lajos s a többiek könyvei és Írásai Adyról. Ez az irodalom a röntgenlemezek százait mutatta be Adyról, a vátesz- ről, az emberről, a magyarról, a keresztényről, a forradalmárról, a kétkedőről és igy tovább. De nem adott választ a vádakra! Ha ezt és a hasonló megnyilvánulásokat értik az Adyt revidiálók túlzott Ady-kultusznak, akkor az Ízléstelenség fogalmát tévesztik össze a túlzott kultusz fogalmával. Mert az egész revízió abból indult ki, hogy tul- zott-e az Ady-kultusz, vagy som. Petri Mór, Ady régi professzora most fejezte be Adyról, a kisdiákról irt könyvét, ami feltétlenül érdekes adalékokat fog nyújtani a diák-Adyról. Ez csak nem túlzott Ady-fcultusz t! Az ilyen könyv mindenképpen csak nyeresége lehet az Ady életrajz-irodalomnak. Az Ady halála után megjelent Ady-könyvek nagyrészének nyugodtan lehetne ez a cime: Én és Ady. Igen sok értékes dokumentum mellett ezeknek a könyveknek szerzői mégis csak saját szerepüket siettek lerögzíteni Ady mellett, saját — mondhatnám — ellenőrizhetetlen szerepüket, az irodalomtörténeti Ady mellett. Közvetlenül az Ady-revizió előtt, tiz évvel Ady halála után az Ady-kultusz ott tartott, hogy évenként ötven^száz Ady-estén és Ady-matinén rengeteg Ady-szakértő, kritikus, interpretáló lépett a jólfü- tött hangversenytermek dobogóira hirdetni és népszerűsíteni Adyt. Ugyanakkor, Ady halálának tízéves évfordulóján egy tapintatlan ujságiró — Ady régi barátainak egyike — a hivatalos Adysták nagy felhorkanásába megírta, hogy az évfordulón kint a hideg temetőben Ady sirján három szál szegfűt látott csak és a szociáldemokrata párt koszorúját. A sírhoz egy diákküldöttség jött csak s Ady szülőföldjének, a Szilágyságnak küldöttei. • Talán nagyképűség ezt számonkérni bárkitől, — a kegyelet adóját, — melyet nem mindig a temetőben rovunk le. De nem lehet véletlen, hogy a sírnál ott van az olvasó, — és nincs ott kortársa as Író. Mert mi ez a revíziót Egy budapesti hetilap nagyszerű rendezésében Kosztolányi Dezsőnek „Az Írástudatlanok árulása“ oimü cikkével kezdődik a vita. A kitűnő iró mindennel és mindenkivel szemben, sok évi visszafojtott hallgatás után elmondja különvéleményét Adyról s ezzel felszabadul a kritika ■ megszólalnak pro és kontra Ady feltétlen hívei és azok, akik szerint túlzott az Ady-kultusz. Szerintem az Ady-revizió azt a kétségtelen tényt igazolta, hogy korunknak ugyan megszületett Ady személyében a maga nagy lírikusa, de nem született meg a maga nagy Gyulai-ja! A ma irodalmából — és ezt éppen az Ady-revizió során és annak eredményeiből látjuk, — hiányzik az a megfellebbezhetetlen kritikai fórum, ami a maga idejében Gyulai Pál volt. Rákosi Jenő, a legnagyobb magyar ujságiró és publicista az idén 87 éves korában meghalt anélkül, hogy Adyról megalkotott kedvezőtlen véleményét revidiálta volna. Huszonöt éven át ugyanaz maradt Adyról a' véleménye — bár sok más kérdésben revidiálta önmagát hat évtizedes újságírói pályáján. De még igy is, konzervatív ekáxkizottságá- ban és makacs akaratosságában is mily nemes és nagyszerű ő azokhoz képest, akik Adyt életófe#* kö- r rültánoolták, akiket ellenállhatatlan erejével előresodort s akik, — most tdárulták. Az az árdektársaság, hiely erre a kalandos kirándulásra indult, az egész magyar olyasé közvélemény egyöntetű felháborodására talált. Ds megkapta méltó válaszát Ignotustól s még egy-két olyan magyar írótól, akik nem voltak hajlandók követni senkit ebben a manőverben. A manőver célja az volt, hogy Adyt megtépázok s egyeseknek — a talán ér. demtelenül deklassifikált kortársaknak — a méltó irodalomtörténeti helyet megszerezzék. A vita egyébként Kosztolányi, Ignotus, Babies, Zilahy, Füst Milán, az erdélyi Spektátor, Máray s még mások hozzászólása után azzal zárult le, hogy a vita rendezője és főkönyvelője — aki különben az uj magyar irónemzedék egyik .kimagasló egyénisége — azt az egyenleget vonta ki, hogy az Ady-ügy nem záródott le véglegesen a nem érdek, hogy véglegesen lezáródjék. A mérleg végül megállapítja, hogy a szélsőséges Ady-kultusz, a szélsőséges Ady-hajsza következménye, s hogy az Ady-kultusz ma elsősorban nem irodalmi, hanem társadalmi jelenség. Ez utóbbi megállapítást a magam részéről any- nyiban osztom, hogy nem az Ady-kultusz, hanem az Ady-vita az, mely társadalmi jelenség és pedig szigorúan és szorosan a megcsonkított ország határai közé zsúfolt, a pesti irodalmi centrumban összepréselt magyar Írótársadalomnak, hisztérikus kitörésekben megnyilvánult jelensége. Soha még ilyen élesen nem állt egymással szemben az üzlete* irodalom az igaz művészettel, a modern irodalom a konzervatív irány képviselőivel, sőt tehetség a tehetséggel szemben. Természetes az is, hogy ilyen harcokat csak tehetségekkel és fanatiks harcosokkal lehet megharcolni. Akik az előtérben harcolnak, azok igaz értékei a magyar irodalomnak, ha tévednek, vagy ha meg- tántorodnak is, — de a háttérben kezüket dörgölve élveznek a gyávák, a bujkálok, annak a világszövetségnek tagjai, amely a világon a legerősebb s melyet a tehetségtelenek világszövetségének neveznék. Ismétlem és hangsúlyozom, hogy amidőn az Ady-revizióhoz hozzászóltam, ezt nem a kritikus eszközeivel, ezt a szerény figyelő érdeklődésével és igaz- ságszeretetével tettem. Röviden: Nincs szükség revízióra, mint ahogy nincs már Ady-kérdés. Ady túl van a revizión, mert Adyt készenkapta és átvette egy uj generáció, mely feloldotta magában ói Adjrval egy. El a gonerfidS ■ magyar ifjúság. Az Ady-kérdés kirobbanáea nem volt más, mint az egymással ellenfélként szembenálló aok magyar érték kritikai összetűzése, nem volt mái, mint méltatlanul mellőzött magyar tehetségek segélykiáltása a levegő, az elismerés, a méltó pozíció után. Adj’ Isten, magyar! Irta: Unó von Schrovre. A te ntad fény koszorúzás, Az enyémen — jajl — bő porol át: Adj’ Isten, magyar, puszták fia, Testvéred köszönt, csapj parolát I Hajdan kürtszódra rendült a föld. Hol paripáid elrobogtak. Zimankó zúgta legendáid, Hol őrtüzeid feilobogtak. Kardod szögön lóg. Rónádon most Nincs harc, rézsűdön nincs zendülés. Ebéd nyomán, dós dűlőiden Virágba fakadt a zsendülés. Buckáidon a rekkenő nap Érleli szőlőd vérpirossá. Nedűjétől lesz költőd hangja Zengövé, álma bíborossá. Kurjantásaid röpke szárnyon Repülnek pusztáról pusztára. Szájíátva fülel a nagyvilág A kivirágzóit nótafára. Ám ki tudja, hogy Suomi földjét Ugartöréskor vérrel sózom? Mit bánja más, hogy egy ingujjban Marcona mackóval birkózom? Régen engem is jól ösmertek: Sisakom barka bús forgója Mikor átúszott a tengeren, Lábujjra állt a tarka gólya. De a harcmc-zőn, azt hiszitek, Hogy szülőföldem elfeledtem? Visszahívtak a karcsú nyírfák; Ha bárányfelhő szállt felettem. Haj dinom-dánom másutt: e föld Ott hajdinánál ócskább ocsú. Nekem ez a rög paradicsom. Melytől1 Örökké fáj a búcsú. Hangák földje és lankák zöldje Tormi delivé a babámat. Ha fenyő sir, az én szivemből Veri az eget a búbánat. Hol ily azur az ég azúrja? Nyári éj hol ily holdviiágos? Csillag hol csókol égi lángot* Mikor az ablak hóvirágos? Sellök tajtékja harsog zenét, Ha kedvemre a táncot lejtem — Édes szavára hiú hírnév Csalóka szavát elfelejtem. A te utad a fény koszoruzza, Az enyémen — jaj! — bó porol át: Adj’ Isten, magyar, puszták fia, Testvéred köszönt, csapj parolát! Fordította: Faragó József * Unó von Sjjhrowe (1853—1886) a fennofil ébredés ismertnevü poétája, akinek itt közölt költeménye csaknem minden finn iskolakönyvben olvasható. A vers hetedik strófája a harmincéves háborúra céloz, amelyben a régi német krónikásoktól csa- takiáltásuk után („liakkaa päälle!“ = „csak a fejét!“) hakka-peliiita-knak nevezett finn harcosok voltak Gusztáv Adolf legfélelmetesebb katonái. A tizenegyedik versszakban említett „égi láng“ nz északi fényre vonatkozik. Suomi Finnország nemzeti neve. i
