Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)
1929-10-14 / 235. szám
A „KELETI ÚJSÁG** vasárnapi melléklete " ——rnü^l XII. ÉVF. 235. SZÁM. mm A „esaszmat“ a Irta: Binke Tibor Hol tannak a régi jó idők? Ma a halasi szőlősgazda, a szőlők közt ballagva beszól a tőkéken babráló szomszédhoz: — Van-e rajta sógorom? — Van ám, a nyü ögye mög! A halasi takarékba háromezer, — hangzik rá éa keserű válasz. Nem Így szólt a nóta 78-ban! Páratlanul bő szüret köszöntött a halasiakra. Nemcsak a kétfenekii hordók teltek meg lével, hanem a félfenckii, szájas- hordők, sőt a dészák, meg a sütőteknők is. Kapós is lett a borivó vendég, akinek bizony másnap nem egyszer a törkölyös gödörben sütött hasára a napocska. Gyenizse István bodoglári tanyáján se fogyott el a borért „leledöző“ (áhítozó) ember. Állandó vig- ság zengett a ház körül, pedig máskor ilyenkor „nincs már ott egy sivalló lélök se“, mert bemennek telelni & halasi kunéba. A jókedv a cselédségre is átragadt. Hát hogyne, mikor mindegyik olyan edényt vihetett a „csipős borért“, amilyet akart és annyit ihatott, amennyi belefért. Adták szívesen. ... Alkonyodik. A tanyából „zummogva“ hangzik a „férfidallás“. A hűvös őszi szél meg-megzörgeti a tanya körül vigyázó „pálmafák“ (jegenyenyárfák) maradék lombját és „tüskés ballangót“ (boszorkánykerék) kerget a tarlókon. Mint egy mozgó, libegő, nagy lepedő, százával hullámzik be a hófehér pujka az udvarra. Különösen a bőgve pihéjéért tenyésztik. „Áuglikus“ vigécek jönnek azért és nagy pénzt adnak érte, mert strursíollat csinálnak belőle. „Gölődinszömü, könyérgunyhó“ gyerekek pásztorkodnak a nyáj mögött. A „dücski“ juhász is nekiesett már a hazatért canga falkának és „dücsköli“ ki a tejet belőle szaporán. Amodébb a gémeskutnál a „esaszmat“ itatja ai címeres jószágot, amely temén- telen vizet „halápol“ a váluból az egész napi szántás után. A béres a esaszmat elnevezést az ökör ballagó lomha járásáért kapta. Neki az ökör után kell igazodni. Ezért nem olyan „högyre hágó“ járású, mint a juhász, csikós, gulyás. Széles, alacsonysarku, kerek, terpeszorru csizmáját járás közben gyakran a má- eilkhoz „cseszi-csaszfmatolja“. Innen a esaszmat neve. A juhászok maga3sarku, hegyesorru csizmát viselnek. Lépésük „högyre hágó irányt mutató és ugrásra álló“. Ki hinné, hogy a csizmabéli különbségből éles társadalmi ellentét kerekedik a esaszmat, meg a dücski között, mely ellentét egész évben — ha néha nehezen is — lenyelődik, de a nyári halasi „szabadságon“ (vasárnap) bizonyosan kirobban és — vért kiván. Az „ellábitott“ jószág után nyomozó komi- szároa, a nyom után indulva, rendesen a dücski, meg a poszogó juhászt, gulyást, pásztort, bujtárt fogja vallatóra s azoknak soha nem sikerül a gyanút a cssszmatra áthárítani — a csizmája miatt. Ezért örökös a társadalmi ellentét a esaszmat, meg a dücski között. No meg a esaszmat csak gyalog cseléd s ez már osztálykülönbséget is jelent. „Íme az emberi“ Ezeket a nagy ellentéteket a jó szüret lényegesen enyhíti, lévén a bornak az a különös tulajdonsága, hogy a jó barátokat összevegyiti, mig az ellenségeket megbékíti. Most is, Gyenizse István uram csaszmatbérese, a Gyalog Jóska, meg a dücski juhásza, a Kása Peti a bor révén közelebb vannak egymáshoz, mint egyébként. Pedig a „rendös különbség“ mellett szóbeli bajok is elválasztják a két kun legényt. Mindkettő egy lány körül „hőpistál“. Mégis, most, hogy borbőségáldásozott, megesett, hogy Kása Peti odakinálta Balog Jóskának a csobolyót, igaz, hogy ezzel a ráköszöntéssel: — „Hóttig a barátság, — mig a borban tart!“ Jóska érti a kínálást, de azért legény a legény, hogy „Bzömbenizzen“ szónak-botnak. — Tartjuk végig, — felelt méltóságosan és olya/t húzott a csobolyóból, hogy jut is — marad is valami a kínálónak benne. Már a vacsoracsillag mosolyog a tanyára. Elcsendesül a daliás. Ember, állat a horpaszával van elfoglalva. Gyenizse gazda asztalánál „tőttik a mellény all ját“. Néptelen az udvar, csak a „poszogó juhász" lánya „bendergeti“ karcsúra szorított derekát a kút körül, hogy frisset vigyen az apjának. A szárnyék felől még kondul egy-egy kolomp. A cselédház sötét véginél valami lányt „hinnyogtat" valamelyik őszben is tavaszt kereső leg-ény. Egyébként az a csodálatos, drága, őszi tanyai csend heveredik az udvar fősubájára, amely agy bele tud csókolni az ember nyugtalan leikébe, hogy az egyszeribe csendes, békességes lesz tőle. Csak az tudja ezt, aki már fürdette benne a szivét. Ilyenkor indul a tanyai ember belső élete. Mozdulnak a szív érzései és kicsi emberek kicsi jelenetei perdülnek az élet kicsi és nézők nélküli színpadán. Valójában éppen olyanok, mint a fórum világított drámái. A szív dolga fent és lent egyformán: — szent. A pálmafák árnyékában Kása Peti lopakodik „hajadonfént“ a> tanyaház végében levő kiskert felé. Az ősz „1 üdvérce“ eljárta már ugyan titkos éjféli táncát és szárazra tiposita a maradék virágokat, de van valami, amit ő sem pusztíthat el, ami minden kiskertben ott marad: az emlék. Vájjon milyen emléket idézget a lángszemü Gyenizse Klári itt minden este, hogy az őszi hűvösön is csak kijön „béllelt kis kacabajkájában“? Ki láthat egy tizenhétéves holló- haiju kun lány szivébe? Most is ott ül a kis pádon. Tekintete kiszalad a csendbetakart pusztára és fut, fut, mig eléri az ég peremét, aztán azon felfelé, a csillagok közt, egyenesen az előbujó öreg holdig. Ott megpihen azon a kedves, barátságos vonáson, amit csak annak mutat az öreg „szivpásztor“, akiben muzsikáló érzések vannak. Vájjon kire gondol? Kit kérdez a holdtól, hogy látja-e most merre jár? Talán arra a barna knn fiúra, aki májusi virágzáskor betyáréletre adta magát, mert nem akart a császár katonája lenni? Vagy a pünkösdi legátusra, -aki daliás termetével a szószéket, hangjával a templomot, beszédjével sok kun lány szivét „betöltötte“? Megzörren a bokor. Klári szemében bátor tűz gyullad. Feláll és marokra szorítja kis rézfokosa nyelét. — Ki jár itt? Kása Peti kilép a holdfénybe. Megáll és végigsimogatja a leányt a szemével. Ó, nem, nem az a nézés ez, amellyel a városi „marokfutó pofák“ „vé- gigűjizlalják a szemüket“ a lány testén! Ez a nézés tiszta, mint a hivő tekintete az ég felé, simogatása alázatos beszédű. Remegő és fojtott a hang, mikor a torokban dobogó szívből kicsúszik. — Én vagyok, a Peti. — Hát te mit „bucorogsz“ itt? — csatban fel a kun lány büszkesége. — Mondanék valamit Klári. — Nekömí! — Hát azt hiszed, hogy neköm mindenféle „lányok pöszércéje“ (lány után futó legény) csak úgy mondhat valamit? Elmenj innen, mert a képedre zuhantom a fokosomat! Azzal megfordul és indul a házfelé. Petiben cudar indulatok ágaskodnak, de meggyeplőzi magát és utána szól: — Klári!... A könyörgő hang melege, vagy a szabad pusztáknak levélzörgető szele tette-e, nem tudni, de valami változás megy végbe a lány lelkében hirtelen. Talán az ősi kun világ visszaérzése az, mikor minden kun férfi előtt minden ut szabad volt még, ha, a harcban bátornak és erősnek mutatkozott. Megszánja a legényt és visszafordul. Keményen és határozottan. A büszkeségét meg fogja tartani, de nem akarja megbántani az „embert“. — Mit akarsz Peti? — Nem akarlak én megbántani a csillagos égér se! Hiszen tudom, hogy a te apád „perszonátus“ em- bör, én meg osak egy „buga paraszt“ vagyok.., Tudom, hogy én nem vethetem rád a szemömet... De látod-e, ha a fán tele termés van, mög kell támasztani az ágat, mert leszakad... Hát én is, én is csak mög akarom támasztani a szivemet azzal, hogy szól- lok, mer ha nem szóllok, hát leszakad... Nem akarlak sérteni, se „istenködni“ nem akarok... — Hát mit akarsz? — Csak azt akarom mondani, hogy a nyáron a „pillangófüves kaszállón“ láttalak egy délután keresztülmenni és... és azóta sokkal szebb minden... Csend. Peti keresgéli a szavakat. Nem találja. Egyszer csak kirobban: — Te Klári! Akarod, hogy meghaljak érted? — Nem akarom! — Csak... csak azt akarom mondani, hogy ahun engöm látsz, ott olyan biztonságban járhatsz, kelhetsz. mintha a „Jézus tenyerében pihennél“... Az életűmmel vigyázok rád!... ■milüuimhiii.., ii miiiiiiiiiWTrnrmffli'rffrM Most Klári nem tudja mit mondjon. Olyan szépen, olyan tisztelettel hangzott ez a vallomás, hogy nehéz rá a felelet. — Jól van Peti... Én nem akarlak mögbántani, de... de én már mást szeretők! Isten áldjon! ‘Az utolsó szavak már szaporán röppennek és Klári hirtelen elsiet. Peti feje leesuklik, aztán nagy léptekkel, szomorúan ballag el. Az egyik pálmafa mellett árnyékot vesz észre. Jól látja, hogy Gyalog Jóska csasz- matbéres lapul ott, de úgy tesz, mintha nem látná. Tovább ballag, de egyszer csak szivenüti a gondolat: — Hátha ő az ? Hátha azért állt ott ? Á szeme karikát vet és látja maga előtt a halasi „szabadság“ sütögető sátorait. — Majd ott találkozunk! Majd „lobog a sátor!“ Az éjjeli legeltetésen a Gződör dombon találkozik össze a két legény. Leheverednek a kifordított subára. A „csobolyó csókra jár“ égjük szájától a másikhoz. Mit beszélnek, mit se, de mire észreveszik magukat, hült helye van az ökröknek, meg a cangák- nak. Ha a pásztor nincs a falka mellett, akkor „el- szelel a nyáj“, mégpedig széllel szemben. A dücski szél ellen indul. Le-lelapul a földre, úgy neszez, hogy nem hall-e roppanást, vagy birkacsuklást. A csuklási nesz hamar nyomra vezeti. A canga falka Mészöly János ur tarlóba vetett köles- táblájában tanyázik. Tuczi nevű pulijával kihajtja a falkát a „kárból“. Biz azt a táblát úgy „lehúzta“ a falka, mintha „tüsökboronával“ lenne leliuzatva. De nem is hajt a dücski hazafelé, hogy „nyomot hagyjon“, hanem* áthajtja a fáikat Csonka Ferenc gazda tizenkétláncos tarlójára, ahol azelőtt Csonka Ferenc juhásza „állásozott“, de előző nap második dűlőben ütött tanyát. Itt megállítja a falkát és csak hajnalhasadáskor inditja a reggeli kifejéshez kerülő utón. Mészöly ur már „harmatszáradta“ előtt észrevette a hibát. A kanyargós csapáson Csonka Ferenc juhászának volt állásához jutott. A „kacor bíró“ azután, mivel a kirendelt becsüsök is ezt állapították meg, Csonka Ferenc juhászát marasztalta kártérítésben. A esaszmat is elindult ökrei után, ugyancsak szél ellenében. Mészöly ur kővágónak nevezett sárkerepes sarjutermő laposán a földre bukva hallgatta a roppanásokat. A tojói rét északi részén levő kukoricatáblából hangzottak, Roszcsont Mihály gazda földjéről. Az ökörcsapat már részben feküdt, részben evögetött. „Karéba kapva“ kihajtotta s egyenesen a Mészöly ur Béres kutjához terelte, hol a teli vájuból jól itatott. Innen kerülő utón áthajtott a saját „páskumjokra“, a Cződörhalom keleti oldalán lévő gyeplaposra, maga pedig felhasalt a domb tetejére. Onnan nézte, hogy Roszcsont Mihály gazda kerüli ám a kukoricáját. Ráakad az ökrök csapására, azon eljut a Béreskutig. Ott már Mészöly ur négy bérese itatja az ökröket s készül „fogni“. Mihály gazda tőlük kéri számon a kártevést. Szegény csasz- malok váltig szabadkoznak, dp Mihály gazda hosszú csőszbotjával kezdi ám magyarázni, hogy ő jól látszó csapáson jött idáig. A magyarázat aztán addig tart, mig a négy esaszmat négyfelé szalad. A kárba ment jószág nyomvesztése hát mind a két legénynek sikerült.' Mégis a látszólag történés nélküli tanyai élet ezen elmúlt éjszakája bárom emberi szívben hagyott fájdalmas nyomot, sajgó, megoldatlan kérdést, — várva a halasi nyári „szabadságot“, ahol a tanyavilágnak annyi mindenféle ügye megoldódik. A szívügyek kérdései rendesen a sütögető, sátorokban, — vérrel. .jV : ” i.. ■:: , • •; •. i,; Fizetésképtelenségeket gvórsan egyeztet HIRSCH DAVID Brasov Sir. PortH (Kapu-utca) 31. Megbízhatóságáról. • 38- év óta, előnyösen ismert Iparigazolványos kereskedelmi
