Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)
1929-10-11 / 232. szám
♦ _______________________ftaffgwt *<«WJIItJWUWB^WMMS—B Erdélyi hadifogoly kalandos élete Afganisztánban, Amanullah véres udvarában és India poklában NYOL CADIK KÖZLEMÉNY Săngeorsan Lázár óradnai erdész folytatja hadifogságának kalandos történetét. Sahslirira kivégzése után. az afgán nép között esaJchamar az a hir terjedt el, hogy Amanullah a* oj Emir el akarta titkolni apja Habibullah gyilkos merénylőinek kilétét ■ azért ölette meg ártatlanul Sahelirirát. az arári szentet, hogy ezzel útját állja a bűnösök további üldözésének. A következő napokon arról is suttogni kezdtek a nép között, hogy Amanullahnak fontos okai voltaik az összeesküvés részleteinek az eltitkolására, sőt olyan felelőtlen vélemények is szállingóztak, hogy az uj Emiinek legfőbb érdeke volt a királygyilkosság megtörténte, mert igy froatralépő elődjeit legkönnyebben megfoszthatta igényeiktől. Amanullaib bűn részességének a gyanúja sem ekkor sem később nem oszlott el Afganisztánban s ncm- osak a katonai és polgári vezetők körében, hanem a nép legegyszerűbb rétegeiben is mindmáig fen- tartja magát. Amannllab alattomos és kétszínű viselkedésén kívül az ősi hagyomány szerint a legnagyobb tiszteletet és kíméletet érdemlő Arári szent ösmlád meggyalázáaa is nagy szerepet játszott abban az ellenforadalmi akcióban, amit Amanullah ellenségei indítottak meg s aminek kellő szervezkedés és guerilla-harcok után az a világtörténelmi esemény következett be, hogy a törvényes uralkodó ház tagjai helyett a jött-ment exvizhordó ée rettegett rablove■ér, Habibullah foglalta el as afgánok ősi trónját, s jelenleg is korlátlanul uralkodik a véráztatta birodalomban. Amanullah Emir, apja meggyilkoltatása' és Sa- halirixa kivégeztetése után úgy az afgán néppel. AZ ERDEI GYILKOSSÁG (33.) Irta: Csehov Antal A hosszú lovaglószoknya az ágy alatt hevert összegyűrve. Az is tele volt vérfolttal; a legnagyobb részük, mint utóbb kitűnt, a kocsisok és inasok kezétől származott, akik Olgát vitték. Az ing véres volt, különösen a jobboldalén, hol a tőr behatolt. A tárgyakat, melyeket Olga magával vitt: egy aranyórát, a hossza láncot s a néhány ezüstpénzzel terhelt erszényt hiánytalanul megtaláltuk az áldozat zsebében. Világosan kitűnt ebből, hogy a gyilkosnak nem volt rabló szándéka. A holttest boncolásáról, melyet a „patkány” meg a zemsztvó-orvos végzett jelenlétemben, szintén terjedelmes jegyzőkönyv készült. A történteket én a következőképen képzeltem el: Olga, ki nagyon rossz kedvében volt, tulmesszi- re mehetett be az erdőbe; ott akadt reá a gyilkos. Mikor egy fa alatt elgondolkozva megállt, az az ember közeledett hozzá és megszólította. Az ismeretien nem kelthetett gyanút maga iránt, mert akkor Olga segítségért kiáltott volna és nem sikoltott volna fel oly azivszaggatóan. A gyilkos néhány szó után oly erővel ragadhatta meg a balkezét, hogy leazaggatta a ruhája ujját. Olga minden valószínűség szerint akkor sikoltott fel fájdalmában s mert a bűntettes aroáról leolvashatta a gyilkos szándékot. Az torkon ragadta, amiről a leszakitott két gombon kívül az a vörös véraláfutás is tanúskodik, melyet az orvosok megállapítottak a holttesten. Aztán nagy erővel beledöfte a tőrt, melyet Olga az övében viselt. Mondom: nagy erővel, mert a tőr éle tompa volt. Ezt a képet alkottam magamnak a történtekről a vizsgálat és a kihallgatás adatai alapján. A kérdés, hogy ki volt a gyilkos, nem volt nehéz, s a válasz önként adódott. Először is a gyilkos nem akart rabolni, tehát nem eshetett a gyanú egy eltévedt utonilléra, vagy a mezítlábasok valamelyikére, akik halászatot űzmint velünk internált hadifoglyokkal szemben is szelidebb húrokat kezdett pengetni s mi ezt a kedvező hangulatot felhasználva, állandóan azzal a kéréssel zaklattuk, hogy eresszen el a hosszas internálta ág után országából, mert hazánkba vágyunk s a rettenetes szenvedések után végre vissza akarunk térni elhagyott családjainkhoz. Persze egy szóval sem fejezhettük ki azt a lelki megrázkódtatást és borzadályt az uj uralkodó előtt, amit az Afganisztánban tapasztalt vérengzések és kegyetlenkedések keltettek bennünk s amiknek nagyrésze volt abban, hogy keserve« internáltságunkat megunva s a látottak és hallottak miatt megundorodva, vágyódunk a régi békés és kulturált élet után. Ilyen körülmények között végre Amanullah meglágyult kérésünk előtt és 1919. április havában végre bale, egyezett, hogy elhagyjuk országát. Április 30-án utrakeltünk és a Dakkai szoroson át, a Langikottal nevű angol katonai erődítménynél szerencsésen átléptük az indiai határt India poklában. Amikor Indiába érkeztünk, visszaemlékeztünk arra a szomorú eseményre, amikor a hadifogságból megszökve, szabadulás helyett Afganisztán borzalmai közé jutottunk. Ké éve és nyolc hónapja volt már annak, hogy tulajdonképpeni hadifogságunk megszűnt s bármilyen kellemetlen sorsunk is volt Amanullah véres birodalmában, azzal vigasztalódtunk, hogy hadifogság helyett legalább internálásban élünk és szabadon járatunk-kelhetiink. Amint azonban Indiába érkeztünk, minden reményünk megszűnt, hogy itt még nagyobb szabadságot fogunk a sors jóvoltából élvezni. Langikottai angol katonai erődítménynél ugyanis egy angol tábornok fogadott négy tiszt társaságában, akik a vár gyakorlóterére vezettek és hat-hat emberünket tábori sátrakban helyezték el. Már * következő reggel kritikusai vált itteni helyzetünk s j uek a tavon. Az áldozat sikoltása nem riaszthatta el a gyilkost annyira, hogy ne ért volna rá elrabolni az órát, láncot, melltüt, ami egy perc alatt megtörténhetett volna. Másodszor: Olga szándékosan elhallgatta előttem a tettes nevét; ezt nem tette volna meg, ba a gyilkos egyszerűen csak rabló. Valószínű, hogy a gyilkos kedves volt neki s Olga meg akartai óvni a reá váró súlyos büntetéstől; vagy a megbomlott elméjű apja, vagy az ura lehetett, akit nem szeretett ugyan, de akivel szemben mégis vétkesnek érezhette magát. Az őrült azon ae estén (mint a cselédség is igazolta) otthon volt az erdei házban és levelet irt a rendőrfelügyelőnek,, megkérve, hogy védelmezze meg a ásványoktól, akik — az őrült képzelődése szerint — éjjel-nappal a háza körül ólálkodnak. A gróf sem a gyilkosság előtt, sem a gyilkosság után nem vált külön & társaságtól. A bűncselekmény egész súlya tehát Urbeninre esett, kinek külseje és váratlan megjelenése feltétlenül gyanutébrejztett. Harmadszor: Olga egész élete regény volt, szabatosabban szólva: bűnügyi regény. Öreg, szerető férj, hűtlenség, féltékenység, verés, menekülése a szeretőjéhez, a grófhoz. Mikor egy ily regény fenségesen szép hőjnőjét megölik, nem tolvajokat és csalókat, hanem regényhősöket kell keresni. Legjobban kínálkozott a regényhős szerepére Urbenin. Sorra kihallgattam embereket a mozaikteremben, hol, a süppedő pamlagokon heverészve, oly sokat szeretkeztem a cigányleányokkal. Elsőnek Urbenint vezették elém. Egyenesen Olga szobájából jött, hol órák hosz- száig üldögélt a tsmlanélküli széken., a sarokban s az üressé lett ágyat bámulta merően Egy pillanatig érzéktelenül állt előttem; mikor eszébe jutott, hogy vizsgálóbírói minőségemben akarok beszélni vele, a bánattól földig sújtott ember hangján igy szólt: — Hallgassa ki előbb a többi tanút, Petrovics Szergej, aztán engem.., nem bírok. ■. XII. ÉVP. 232. SZÁM. KMÄÄTCassxHemeBeasees»' ■ I úgy vettük észre, hogy a müveit nyugati nagyhatalom gőgös katonái valósággal üldöznek bennünket, Indiába menekült osztrák és magyar foglyokat. 1919. májns elsején, a tavasz világot felderítő ünnepén reggel 8 órakor Amanullah afgán király najbszallárja (követe) ultimátumot hirdetett ki ellenünk a ezt atx angol katonai hatóságoknak ia meg- küldötte. Az ultimátum olyan kíméletlenül bélyegezte meg a mi távozásunkat Afganisztánból a olyan rágalmakkal illetett bennünket, hogy ax angol katonai hatóságok bennem és száz- tizenhat sorsüldözött bajtársamban e legveszedelmesebb embereket, valóságos árulókat és kémeket sejtették. Május 3-án reggel Peshavárból megérkezett a* indiai kormány rendelete, ami azonnal való elszállításunkat parancsolja meg. A rendelet értelmében engem és bajtársaimat teherautókra ültettek s minden tiltakozásunk ellenére a Jamród erődítmény, be szállítottak, akárcsak a közönséges hadifoglyokat. Az nap délután két órakor érkeztünk meg Jam- ródra ahol az angolok egy közönséges börtönben szállásolt el s a peshavári rendelet értelmében a jamródi parancsnokságnak szigora őrizetünket rendelték el azzal az alaptalan váddal, hogy mi veszedelmes forradalmárok vagyunk s azért jöttünk át Afgánisztánból, hogy Indiában propaganda utján fellázítsuk a népet az angol uralom ellen a igy az afgánoknak alkalmuk és okuk legyen határuk megvédése óimén Indiába betörni. As angolok fogságában Képzelhető, milyen pokoli lett igy a helyzetünk. Nemosak hogy közönséges hadifoglyokként kezeltek az angolok, hanem mint veszedelmes forradalmárokat, a legdurvább és legkegyetlenebb fekete katonáikkal, a tibeti gorkokkal őriztettek, akiknek teljesen kiszolgáltattak bennünket s ezek a durva őrök a legaljasabb módon éltek az angolok szigorú utasításaival. A kegyetlen bánásmód miatt Mába tiltakoztunk a jamródi parancsnokságnál, a rideg válasz mindig az volt, hogy ragaszkodniuk kell a felsőbb katonai rendelethez. Mostoha soriunk miatt távirati panaszt akartunk intézni az osztrák és magyar hadifoglyok ügyeivel megbízott hollandiai konzulátushoz, de kérésünket nem teljesítették, mert ax angolok a hadifoglyok részére nem engedélyezték a katonai szikratávíró használatát, Oara Ákos Urbenin tanúnak vélte magát, vagy azt Mtte, hogy annak tartjuk... — Nem; éppen magát akarom most kihallgatni, — mondottam. — Szíveskedjék leülni. Urbenin leült velem szemközt és lehorgasztotta a fejét. Fáradt, beteg volt; nem szívesen felelt kérdéseimre; csak a legnagyobb bajjal vehettem ki belőle a feleleteket. Vallomása: Urbenin Jegorovics Péternek hívják, ötvenéves, igazhivő. Van birtoka a szomszéd járásban, hol hat évig volt tiszteletbeli békehíré. Mikor elvesztette vagyonát, megterhelte birtokát és a gróf szolgálatába állt. Hat évig szolgálta a grófot. Ezt nem szégyenli, mert nagyon szerette a gazdálkodást; a gróf jól bánt vele s pontosan kiadta a fizetését. Első házasságából egy fia meg egy leánya született, stb. Olgát szenvedélyes szerelemből vette feleségül. Sokáig küzdött ez érzelem ellen, de sem logika, sem ép enaberész nem tarthatták vissza c lépéstől. Tudta, hogy Olga nem szerelemből megy hozzá; de jó erkölcsű, becsületes leánynak tartotta és elhatározta, hogy beéri hűségével és barátságával, melyet hogy kiérdemel, remélte. Mikor csalódásáig és ősz hajának megvetéséig ért előadásában, engedelmet kért, hogy hallgathasson a múltról, melyet Isten bocsásson meg neki, vagy hogy máskorra halaszthassa vallomásának ezt a részét. — Nem bírom... képtelen vagyok reá... hiszen látott mindent. — Jól van; hagyjuk azt máskorra. Most csak azt az egyet mondja meg nekem: Igaz-« hogy megölte a feleségét? Mondják, hogy megverte egyszer, mikor egy levelet talált nála, melyet a gróf irt neki. — Nem igaz. Csak a kezét ragadtam meg, de ő sirva fakadt és még aznap este a grófhoz futott a panaszával. — Tudott ön a grófhoz való viszonyáról? — Megkértem, hogy halasszuk máskorra ezt a beszélgetést. Mire is való az? — Feleljen csak arra az egy fontos kérdésre: tudott-e róla, hogy mily viszonyban volt a gróf a feleségével?
