Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-09 / 205. szám
£4256/927 Clnf~KoIczsvár, 1929 szeptember 9. Hétfő wsaţwwr Ói«1 ELŐFIZETÉS BELFÖI.^ J. érre 1200 lej, félévre 600 1 „, negyed évre 300 lej, egy hóra 100 lej. 24 oldalas szám ára 6 lej. ORSZÁGOS MAGYARPÁRTI LAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Piaţa Unmi ţ.Főtér) 4 Telefon: 5-08, 6-94 w 3-64. ||; XII. évfolyam 205-ik szám ELŐFIZETÉS AÍAGYARORSZÁGOSí 1 évre 56 pengő, félévre 29 pengő, negyedévre 15 pengő. Egyes szám ára 20 fillér (( „BRITANIA Angol-Romén Biztosító R.-T. Bucureşti. Kerületi igazgatóság: Cluj-Kolozsvár. A londoni Comercial Union és a ..The Excess" alapítása. Képviseletek mindenütt az országban. — KARTELLEN KÍVÜL Helyreigazítás Kaptuk a következő sorokat: Keleti Újság tek. Szerkesztőségének, Cluj. A sajtótörvény 37. szakasza értelmében kérjük, hogy lapjuk legközelebbi számában ugyanazon a helyen és ugyanazon betűkkel, amelyen és amelyekkel lapjuk 21. számában a „Szomorú katonasors“ cimeu megjelent cikkre vonatkozólag közreadni a következő rektifikációt: „Nem felel meg a valóságnak, hogy a hadseregnél eltűrnék a resti verést A szórványosan előfordult eseteket mindig a legszigorúbban büntették és büntetik és senki sem tudja igazolni, hogy az alólirt parancsnokság főnökei tudomására hozott panaszokat nem a törvények értelmében orvosolták volna.“ Papp s. k., tábornok, a VI. hadtest parancsnoka. Jól megy nekünk A Népszövetség második főbizottságának ülésén Vészi József, a szellemi együttműködés mellett lándzsát törő beszédében ismét a világ itélöszéke elé vitte azt a kérdést, hogy az utódállamok olyan akadályokat állítanak a magyar könyv és sajtó akadálytalan terjesztése elé, amelyek már a komikum mesgyéjét súrolják. Egész csomó szaklapot és vallásos sajtóterméket sorolt fel, amelyek előtt könyörtelenül lezárták az utódállamok határsorompóit. Különösen Csehszlovákia vezet a magyar könyv ellen folytatott retrograd háborúskodásban. A francia Loucheur vállalkozott arra a hálátlan feladatra. hogy ellenérvet szegezzen Vészi József megcáfolhatatlan adatai elé. Komoly elvi kifogás hiányában azt a kijelentést tette, hogy az ügy nem tartozik a főbizottság elé, mert az kisebbségi kérdés. Hogy mit felelt erre Vészi, az már nem is tartozik szorosan a tárgyra. Mégis ki kellett emelnünk a genfi tanácskozásoknak ezt a jellemző epizódját, amelyből két tanulságot is levonhatunk. Az egyik az, hogy még mindig ott tartunk: a szövetségi hűség még kiifturális kérdésekben is elhomályosítja a politikusok tisztánlátását. A másik: a kérdések kisebbségi vonatkozásának bizonyos kompromittáló mellékize van. S történik ez akkor, amikor azzal hitegetnek, hogy sohasem állott ilyen jól a nemzetközi politika fórumain a kisebbségek dolga. Í 1921 után külföldi egyetemen I végzett diplomás egyéneket, i I kiknek diplomája nincs noştri- § fikáivá felkérjük saját érdekük- 1 B ben közöljék címüket. Címeket i 1 Rudolf Mosse oradeai fiók továbbit, i Jó tettedért fél s S' Itta. Paál Árpád A lojalitás! 1922 év őszén Benes cseh külügyminiszter indítványára a népek világszövetségében Irányelvül ajánlották a népkisebbségek részére. Ez az ajánlás akkor valami olyant jelentett, hogy a Népszövetség elismeri ugyan a kisebbségek javára a nemzetközi védelemhez való jogot, de a kisebbségek is kötelesek államukhoz, annak többségi népéhez hűséggel viseltetni. Hogy ebben a kü- ségi küsetelményben a mindenáron való bajbókolásnak kellene benne lennie, azt komoly ember nem áiiitkatja, mert az eféle éppen a lojalitásnak az ellenkezője volna. A jól értett lojalitás a nyiltszivúséget, az őszinteséget, az engem bántó bajok jóbizalmu feltárását is magában foglalja. Viszont azt is jelenti, hogy lojalitásomra lojalitást várhatok. Jó tettemért jó tettet, méltányosságomért méltányosságot. Némely kisebbségeilenes túlzások ugyan szerették volna akként elfejleszteni i J jalitási elméletet, hogy a hűség és ragaszkodás és jóindulat csak egyoldalúan a kisebbségi népek kötelessége. Azonban ugyanazon Népszövetség 1925-ben hangoztatta annak a kívánatos voltát is, ha „a kormányok nem távolodnak el a lojalitás szabályaitól“. S hogy ma annyira visszatérő gondként hangoztatják ugyanabban a Népszövetségben a népkisebbségek érdekét, s annyira divattá vált a legmagasabb politikában is ezeknek a nép töredékeknek a sorsával való törődés: ez megint a lojalitás kétoldalú kölcsönösségének a felismerése. Természetes alapja is csak akkor lehet a hűségnek, ha viszont megbecsülés jár érte. Kölcsönös érzéskapcsolatok nélkül nem élhet az érzés. Mar pedig a lojalitásban is bizonyára nem a külső formák és a hajlongások a lényegesek, hanem az érzések. Ebből a szempontból nézve, sok kívánni valót láthatunk még annak a Benes miniszternek a hazájában is, aki a lojalitási elméletet először felállította. Hogy ottan a tót nép önkormányzati törekvéseit összeesküvósi perek botrányába akarják fullasztani, az már a lojalitástól messzejáró valami. A népkisebbségeknek minden államtiszteletük mellett is, sőt éppen ezzel az államtisztelettel nagyon összefóróen, belső érdekük, hogy elhelyezkedésük formáit és békéjét az önkormányzatokban keressék. Nagyon lehangolóan jöhet a tudomásukra, hogy éppen a lojalitási elmélet feltalálójának az országában az önkormányzat gondolatát annyira üldözik. Any, nyira, hogy még tanuknak pénzzel való fel- bórlése utján is az önkormányzati eszme ösz- szetörésén fáradoznak. Milyen lehet az illető küzdő nép iránti lojalitás, ha még hamis ta- nuzások pénzelését is készek ama nép ellen alkalmazni! Magunk ügyében is lehet sok megjegyezni valónk, hogy mennyi lojalitást várnak tőlünk, kisebbségi magyarságtól, s viszont milyen fogyatékos velünk szemben a megbecsülés. Valami furcsa türelmi elmélet az, ahogy mirólunk fogalmat alkotnak. Hogy még élünk, hogy a saját magánéletünk területén, vagy a magunk nyelvi vidékein a magunk nyelvén beszélünk, s ezt nekünk elnézik, azt már valami nagylelkű türelemnek szeretik tekinteni. Pedig hát igazi jogállapotban még a nyelvünk tekintetében sem vagyunk, s iskoláinkat is tulajdonképen a nyelvünk elleni okiatásra kényszerítik. Az ország lakosságának az egytizedrészét alkotjuk, tehát legalább ez egytizedrészben rniénk^ is ez az ország, do bizony ezt még a legein übb magyar lakosságú helyeken sem engedik éleznünk. Ott is nyelvünknek és embereinknek a természetes érvényesülését csak kivételesen tűrik meg, de ez a türelem megint valami roppant nagylelkűség. Valami olyan a hatalmon levők érzésében, mintha ők nekünk a saját magukéból ajándékot adnának. Pedig csak a miénkből adnak vissza nekünk valami igenigen keveset. Dohát jci vau. Vegyük úgy, hogy ez hatalmi felfogás. Hogy a hatalom úgy véli, mintha a népnek, mely másnyelvü nép, ő nem tartozik semn ivei. Ez a vélekedés ugyan sokáig meg nem állhat, mert népellenes; és a nepellenessegek sohase tarthatnak örökké. Ebben a tekintetben tehát a helyzet javulását, s a lojalitásnak, a politikai lojalitásnak a félénk forduló belátását várhatjuk. Csak attól félünk, hogy ez igen későre fog elkövetkezni, s éppen azért még igen sokat kell szem ednimk a várakozásban. Félelmünket egynémely társadalmi Jalensóg is megerősíti. A többségi társadalom részéről sajnálatos tünetek támadnak, melyek a magyarig iránti kis türelmet is sokallják és felmondani kiírják. Aztán különösen élénk a sajtóbeli lebeesüitetésünk. Nehéz ezekkel vitába is szállani, mert az ember érzi, hogy minden vitaija szállás csak a helyzetet mérgesíti, de íelvilágositóan hatni nem tud. Nem tudnak bem linket szociológiai jelenségként nézni, nem t adják életünk fejlődését és elért állapotait valóságként és adott helyzetként vermi, amiből a további fejlődés állapotának a természetességet helyesnek tarthatnák. Nem, ez mind rossz és mind széttörni való a mi sajtóbeli román társaink felfogásában. Ilyen elfogultsággal lehetetlen vitázni. Legutólbi időkben egyik nagy bukaresti lapban öles tudósítást olvashattunk a budapesti magyarság nemzetközi ünnepéről. A tudósítás írója francia újságírónak mutatta be magát az ünnep rendezőinél, s egyik erdélyi román újságíró kollégája pedig a Székelyföld egyik magyar újságának a munkatársaként. Így kutattak az ünneplő közönség között erdélyi magyarok után, s várták türelmetlenül, hogy az ünnepi szónokok között mikor fog egy erdélyi magyar is felszólalni. Hiába vártak, hiába kutattak. Talán ezen való bosszan- kodásában aztán a bukaresti tudósítás Írója csufolódva ir mindenről, amit azon az ünnepen látott. Kicsufolja az elérzékenyülő öreg hazafit, kicsufolja az őket vendégszeretettel invitáló kecskeméti orvost, s megróvásban részesíti Budapest városát, hogy annak a román nemzet' szinnei, egyező szinei vannak. Van egy kulturbistóriai átfestés is a gúnyolódó tudósításban. A Rákóczi-indulóról azt mondja, hegy ezt Berlioz francia zeneköltő „Faust elitéltetése“ cimií operájából sajátították ki a magyarok a maguk nemzeti indulójának. Milyen szépen meg lehetett volna irni, hogy az még a magyaroknak a Habsburgok elleni 1711. évi felkeléséből származott, s hogy Bihari János és Liszt Ferenc vitték azt a világ ismeretébe és Berlioz ez előkelő közvetítés utján jutott hozzá, hogy 1846-ban a maga darabjába fölvegye.' De fölvette a Liszt Ferenc iránti tiszteletből és a Mai számunk 24 oldal.
