Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)

1929-09-02 / 199. szám

16 A „KELETI ÚJSÁG“ vasárnapi melléklete XII. ÉVF.,,!99. SZÁM 71 fr.pán tröszt-kiráíynö Tone Sucuki, aki Tokióban látott napvilá­got, a kereskedelmi pályán aratta babérait. Egy kis cukorgyár tulajdonosához ment férjhez s amikor férje vérmérgezés következtében meg­halt, ö vette át a gyárüzem vezetését. Szerencsés spekulációi és merész vállalkozásai csakhamar ismertté tették nevét egész Japánban, ahol Su­cuki et Comp’’ néven hatalmas trösztöt alapí­tott, amelynek ő volt a feje. Egymásután épül­tek gyártelepei. Cukorgyárak, gyapottelepek, szeszfinómitqk, gumifeldolgozók, bankok ura volt a szertelen ambíciójú japán asszony egészen a világháború kitöréséig. A háború alatt azonban végeszakadt a csodálatos karriernek. Az tör­tént ugyanis, hogy a rizs ára a forgalomban napról-napra emelkedett, amely körülmény ért­hető módon nagy izgalmat keltett a fogyasztók sorában, annál inkább', mert köztudomás szerint Japán lakósságának tulnyomórészénél a rizs szolgáltatja a főtáplálékot. A felbőszült lakos­ság a Sucuki-tröszt mahinációinak tulajdonítot­ta ezt a nagymérvű áremelkedést s kemény bosz- szut állott. Hasonló esetben nálunk egypár fel­horkanó újságcikken kívül alig szokott más tör­ténni, nem igy azonban Japánban, ahol a nép haragja szinte máról-holnapra pusztította el az árdrágítás gyanúja alatt álló Sucuki-tröszt ér­dekkörébe tartozó minden gyártelepet. A nagy pusztítás nem törte meg az energikus asszony szívósságát s megtett minden lehetőt, hogy még egyszer talpraállítsa vállalatait, azonban siker­telenül, mert 1927 nyarán kényeden volt a tröszt felszámolni. így végződött az ázsiai tröszt­királynő karrierje. Tizenhét szén:y~öl énekeitem Irta: Kisteleki Ede Nem hüt soha, fészek marad az otthon, Fuválma leng és nyújt örök tavaszt, Miként egy lömjénfiisttel megtelt templom, Elmélyedett imába, — úgy mar ászt. A gyermekek meglátogattak itthon, A napok: perc, de most is még jelen, A lelkem könnyeit utánok sírom. Édes keserv, mint szárny repül velem. Vágyón tizenkét szárnyról énekeltem, öt gyermekem, s mi ketten öregek, Hogy jönnek így lassanként páros-ketten, Emelkedem az égre, közelebb. Mint egy család, szeráf tizenkét szárnya, Várom, hogy párosával már kinő, S repül velünk a halhatatlanságba, Tizenkét szárnnyal az örök idő. Jlz őrült király öröksége Herrenchiemsee, augusztus A nyolcvanas években őrültnek, tékozlónak, eszeveszettnek tartották; ma az őrültségéből él jórészben Bajorország idegenforgalma. Temérdek idegen mondja el naponta róla: — Nem, nem lehetett őrült! Ami tékozlásnak tetszett egykoron, ma nem­zeti kincs. Idegenvonzó. Nem furcsa dolog, hogy ez a pénzleső, ridegnek mondott kor kezdi iga­zolni a pompázatosság rajongó királyát, még pe­dig gazdasági alapon?! Nemcsak itt van ez igy, a legpompásabb bel- sejü királyi kastély országában. Versailles, Fon- tenaibleau, Saint Cloud, Saint Germain en Laye, Chantilly nélkül sokkal szegényebb volna Fran­ciaország. A Bourbonok pazarlását forradalom követte, XIV. Lajost csendes magukban bizo­nyára őrültnek tarthatták alattvalói Versailles megteremtéséért. Most milyen jó mutogatni mü­veit. Drezdában Erős Ágost mutatott ilyféle őrültségi lendületeket a Zwingerrel. Most Drezda neki köszönheti világhírét. Jó, mondja az ellenvélemény, régi királyok dolgait ne bolygassuk. Ez a tékozló Wittelsbach azonban már a mai korban élt, most tartotta ma­gát Nap-királynak a kezdődő szocializmus kor­szakában. Mire való volt neki ez a herrenchiem- seei mesepalota? Modern ember nem tudhat ilyenben lakni! Szegény feje csak huszonhárom napig ragyogtathatta körül vele magát, aztán le­ment a Sternbergi-tó csúnya vizébe. Persze, az idegenforgalom! Ennek józan és hideg dolgokat nem lehet mutatni. Ma az építés­nek nekibolondult Berliut nézi, tetszését leli ab­ban az őrületben, hogy 1920 óta Berlin minden évben egy-egy Debrecent épit magához. A bol­dogtalan II. Lajosnak azonban eszeágában sem volt az idegenforgalom. Önmagának építette négy hires kastélyát. Ha tudja, hogy valamikor mú­zeum lesz belőlük, ha megérzi, hogy kék-arany hálószobájának három márka belépődíjért min­den jött-ment csodálója lehet, inkább lerombol­tatta volna herrenchiemseei büszkeségét. így beszél a józanság és megvetően legyint. Ugyan kérem, mi egyéb van itt pompánál? Nem művészet ez, csak ragyogás; arany meg arany, a legdrágább anyagok beteges halmozása. Még a pompához sem eredeti, hiszen Versaillest utánozza csak sikerületlenül. A bámuló viszont azt feleli erre: nem bá­nom én, kérem, de ilyen gyönyörűt még nem lát­tam sehol. Hogy félbenmaradt Versailles-után- zat? Miért gondoljak erre, mikor belül viszont olyan pompázatos, amilyen Versailles sohasem volt! Jártam már minden hozzáférhető császári és királyi kastélyban, Isten látja a lelkem, ez a legkedvemre valóbb. így gondoltam el a királyok lakását én is mindig! Igen, bámulni akarok a pénzemért, ha már elhordom hazulról mindenfelé. És hálás vagyok minden őrültségért, mely bámulnivalókat terem­tett nekem. Ha ez a király csak jól kormányzott volna, nem ismerném és nem küldeném most fe­léje elragadtatásomból fakadó üdvözletemet. Ez a király ki tudta fejezni azt, ami mindannyiunk­ban él a királykodásról. így akartunk mi is enni gyerekkorunk királyálmaiban, ilyen piros-arany székekre gondoltunk ezzel a terülj-asztalkámmal, mely lesüllyed konyhánkba és egyszerre itt terem előttünk, telisded teli a jó enni-innivalóval. Há­lószobánkat h&jszálig igy rendeltük meg álom­asztalosaink és kárpitosainknál, szakasztott ezzel az arannyal agyonszőtt világoskék selyem meny- nyezettel; az aranylábon álló kék lámpagömbbel is, no ni! Személyünket ezzel az aranyba foglalt faragott korláttal akartuk ágybamenet elbástyáz­ni szintén... Bevallom, hogy ez az őrültnek mondott drá­ga király mesére leső, édes várakat épitő énem testvére; neki sikerült mindaz, amit magam el nem érhettem soha. Nem gondolt ránk, elmaradt pajtásaira, azt beszélik? Csak magának akarta játékait?. Mindenkinek ez a vágya közülünk is. Csupán az a különbség, hogy a mi féltett játé­kainkból nem lesznek ilyen múzeumok. Ország- utunk, világjárásunk kilométerkövei e tékozlók, „őrültek“, pénzszórók alkotásai. Vetésük kései aratását jelentjük. Boldog az az ország és az a város, melyben mertek hajdan belebolondulni a kövekbe, bútorokba, ragyogásba. Mint ez a ködös életű bajor Nap-király, ez az álmait valóra váltó szegény... Kilián Zoltán szempillákat, H.'88/.U, • SÍÜOfiO mÁ’vtüzü «nmeket varázsol a YESSO'HEHróA Egyp'.omi henna levelekből van «ntun- dá'vn.Abszolu' ártalmatlan.rs6.könny, érni vis .i le. Kapható minden gyógy* fórban, drogueráben és illatszertáf* Lan. Ha valahol nem volna, forduljon (. * K - f -hoz ról, hogy a házak egymáshoz közel essenek; az időbeli gyorsaság szükségtelenné teszi a térbeli közelséget. De Keleten- még a kisebb városokat is olyan szorosan tömik meg épületekkel és em­berekkel, hogy a londoni nyomortanyák tága­sak és lakatlanok hozzájuk képest. Az utcák szükek, ez jellegzetesen keleti; s ha egyik-má­sik valami különös véletlenségből kifolyólag egy kissé szélesebbre sikerült, azt telerakják eláru- sitó-bódék hosszú sorával, vagy az utcai iparo­sok guggolják tele a falak mentén: a borbélyok, a szandáljavitók és az üstfoldozók. Engem a tömeg mindig vonzott. Járni az utcákat hosszú órákig, megállani egy utcasar­kom' és figyelni a járókelőket, a sokféle gondot és gondtalanságot kifejező arcokat, a különféle ruhákat, a jármüveket, a házakat, a kirakatokat, mig egyszer fölfedezem, hogy újra ismerős épü­letek előtt haladok el, engem mindig valami ká­bult gyönyörűséggel töltött el. Különös élveze­tet találtam abban, hogy kiismerjem magamat sohasem látott helyeken. Néha futólagosán át­tanulmányozta m egy térképet, néha csak a fő­utca irányát jegyeztem meg. De estére kelve már tudtam, hogy merre vannak a templomok, hol sorakoznak a szállodák, a színházak, merre kell mennem, ha a gyümölcspiacra akarok ki­érni, s hogy milyen messzire kerültem el a ha­jómtól, vagy a szállásomtól. Singapore csemege volt ebben a tekintetben. Pedig egy forgalmas mellékutcában az angol titkosrendör igazolásra szólított föl, s figyelmeztetett, miután látta, hogy az irataim rendben vannak, hogy veszélyes egyedül a kínaiak által lakott negyedekben kó­szálni, különösen sötétedés után. De jó szeren­csém úgy akarta, hogy titkos rendőröknél kel­lemetlenebb támadóim egész külföldi utazásom alatt nem akadtak. A teozófusokat persze itt sem kerülhettem el. De nem is állott volna az érdekemben, hiszen nekik köszönhettem, hogy egy egész délelőtt vizsgálhattam azután Singapore környékét. Még a szomszédos Jahore államba is áthajtottunk; az ut legalább húsz kilométer hosszúságban gummi- ültetvények között vezetett el. Behatoltunk a dzsungelbe is, hogy megtekintsük a maláji fa­lut. Cölöpökre épített, gyékénnyel fedett, kez­detleges házak tűntek elő elszórtan a bokrok és a fák között. Ennél többet aztán nem is láttam a faluból: embert még véletlenségből sem pil­lantottam meg. Valamerre munkában volt az egész lakosság; vagy talán a falut az angol et­nográfus társaság építette ide, hogy növelje az idegenforgalmat. Többet szerettem volna tudni erről a mongol fajtájú népről, mint amennyit a kísérőm elmondott. Elmennek a városokba szolgálni, de napszámos munkát sohasem vál­lalnak! Sem emberi, sem faji öntudatosságuk kifejlődve nincsen. Az angol uralmat nemhogy bánnák, de még tudomásul sem veszik. Be kicsit tud az, aki csak ennyit tud! Annál többet beszélt a kísérőm az indiaiak függetlenségi mozgalmáról. De ez engem nem érdekelt ott, a maláji falutól nem messze, mir;-: ahogy nem érdekelt volna a néger kérdés sem a lappok között. Az indiaikra is sor fog kerülni, csak jussak közéjük, —nyugtattam meg a lel­kiismeretemet. Pz mng. mLvzius 7. Singapcre-ban elláttam magamat ananásszal és banánnal, de az éléstű ram kiürült, mire a félszigetnek ebbe a másik kikötőjébe megérkeztem. A partraszállást azon. ban anélkül sem mulasztottam volna el. A kikötőben mozogni sem lehetett az ökrö‘- fogatoktól. Már ez is mutatta, hogy a kinas vi­lágot, ahol szamáron kívül más állatot alig lát az ember, magunk mögött hagytuk. Viszont azt sem képzelhettem, hogy otthon járok, mert ezek az indiai ökrök karcsúbbak, magasabbak s für­gébbek a nálunk tenyésztett fajtáknál s ami még sajátságosabb, kis, hegyes púpot viselnek a nyakcsigolyájuk felett, ami mintha az évezre­des jármozás következtében tiiremkedett volna föl. Kókuszdió ültetvények között vágott át a villamos a sodrony pálya lábáig, ahonnan a szinte 45°-ban elhajló síneken két részletben a tenger színétől egyenesen 800 méter magas­ságban vitt ki egy kicsi vonat. Ide föl is csak azért jöttem, hogy később ne vádoljam magam, hogy valami pompás látványosságot elmulasztot­tam. Annak idején ugyanilyen szempontok vit­tek ki a coloradói Pike csúcs tetejére is. Az a világ legmagasabb hegye, mintegy 4600 méter, amelyiknek tetejére automobil ut vezet. Egyéb­ként a fáradtságot mindkét ut megérdemelte, mert erővel jól bírtam. Ayer ham, egy csoport buddhista templom a hegyoldalban, érdekes müveltségtörténeti adat. A fehérre meszelt épületek fedelei kínai módra kunkorodnak fölfelé. Ehhez hasonló érdekessé­get még csak Palesztinában láttam pár hónap- oal később, ahova a kereszténység román és gőth stilü templomokkal jött vissza. A buddhiz­mus is annyira gyökeret vert a sárga világban, hogy már a tulajdonképpeni szülőhazájába is csak kínéi köntösben tud ellátogatni. Mikor villamosra akartam ülni, akkor vet­tem észre, hogy összes penangi pénzemet elköl­töttem. Hogy megkíméljem magam a hosszú gyaloglástól, amire időm sem lett volna a ha­jóm indulása előtt, a pénzszerzésnek egy szél­iében ismert, általam azonban eddig még soha -erénybe nem vett módjához folyamodtam; két vadidegen angoltól öt centet koldultam. Azok az angolok talpig úriemberek voltak. Tiz centet nyomtak a markomba.

Next

/
Thumbnails
Contents