Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-16 / 211. szám
XII. EVF. 221. SZÁM ECBBBBBBBBBBBBB0S33 m A deaviüei és vichyi c. elegáncia versenyeken §3 Qj jfl gj tiszta selyem iHárom koronái ® harisnyát Si g aranyéremmel tüntették ki. j^‘ Hogyan akar Kolozsvár városa pénzhez jutni — jogalap nélkül? (Kolozsvár, szept. 14.) Köztudomásu tény, mit a város urai ugyancsak nem rejtettek véka alá, hogy Kolozsvár városa közpénztára a pénzkészletnek fogyatékában van. Ez a tény igazolja a tanácsnak azt a lázas igyekezetét, mellyel uj jövedelmi források után kutat és még azt sem lehet túlságosan rossznéven venni, hogy ebben az igyekezetében a „non ölet“ klasszikus elvét minden skrupulus nélkül alkalmazza. Kissé mégis lenn kell akadnunk, hogy a tanács bölcsessége legújabban egy olyan jövedelmi forrás kiaknázásába kapaszkodott, amelynek igénybevételére hiányzik a — jogalap. Arról van ugyanis szó, hogy Kolozsvár tanácsának pénzügyi ügyosztálya rohamosan nekifeküdt az elmaradt „pásztorbér követelések“ behajtásának és a nagy apparátussa l kezdett e munkánál semmi figyelemmel nincs egyes körülményekre, melyek a pásztorbér követelés jogcimét lényegesen befolyásolják. A tanács nyomtatott iveken hiv fel egyeseket és társulatokat arra, hogy fizes sék meg az 1923 óta „hátralékban“ levő pásztorbért. És teszi ezt olyanokkal szemben is, akik sohasem bírtak a város terű ■ létén ingatlannal, de különösen teszi olyanok irányában, akik az éppen 1923-ban megindított kisajátítási eljárás folyamán ingatlanaik jelentékeny részét elvesztették, miután azokat az állam könyörtelenül kisajátította. Tudvalevő, mielől a tanács csak kő telességmulasztással feled^ezhetik meg, hogy a kisajátítások következtében a kolozsvári határ kétharmada gazdát cserélt. A helyzet az, hogy a kolozsvári határ jelenlegi tényleges birtoklása jelentékeny ré szében nem egyezik a telekkönyvi álla póttal. A telekkönyvben ugyanis csak mos; kezdik kitüntetni a kisajátítások követkéz tében eszközölt változtatásokat, ellenben a városi tanács a kényszerbérek kimutatásé nál a régi telekkönyvi állapotot veszi ala púi. így történik aztán, hogy például egyik magyar egyházközség, mely a kisajátitár előtt körülbelül 130 holdnak volt telek könyvileg is legitimált birtokosa, ma csak 40 holdnak van birtokában. A többi részt kisajátították és túlnyomó részben odaadták a görög keleti egyháznak. A tanács azonban erről a tényről nem kíván tudomást venni, hanem a régi birtokállomány arányában követeli 1923-tól a pásztorbért. És ez az eset nem áll egyedül. Van eset arra is, hogy a város határában ingatlannal sohasem rendelkezett egyéntől génylik a bért, Lsten tudja micsoda adatok alapján. Annyi bizonyos, hogy a pásztorbér követelések ez erőszakos kivetése a slen- drian bélyegét viseli magán. Még a mostani viszonyok között is valósággal csodálatos, hogy egy város hatósága ilyen komolytalan munkával tölti az időt. Arról is érdemes volna tudomást venni, hogy 1923 óta több, mint öt esztendő telvén el, az ez esztendőre előirt pásztor bérek iránt, ft város igénye elévült. De még ha nem is állna ez, akkor is furcsa dolog, hogy a város most áll elő hat év előtt esedékessé vált követelésével Vájjon azt hiszik a tanács urai, hogy az ilyesmi, amit hivatali késedelemnél és hanyagságnál egyébnek még virágnyelven is alig lehetne kvaljfikálni, növelésére szolgál a hivatali tekintélynek?! (Magától dr. Mihali primar ' úrtól várnók erre az őszinte feleletet). Egyenesen komikussá teszi ezt az egyébként inkább szomorú dolgot különben az, hogy a kisajátítással amugyis megnyomorított földbirtokosoktól követelt pásztorbérnek az erkölcsi alapja is nagyon ingadozó annál fogva, mert a mezőrendőrség régi szerD ivat lapok őszi és téli számai megérkeztek és legolcsóbban kaphatok Király János könyvkereskedésében Cluj, Főtér 15. vezetőnek az elmúlt években lönfént agyon- ütése következtében a kolozsvári határ nagyrésze felügyelet nélkül van. A valamikor jól bevált régi mezőrendőrségi szervezet ma egy külteiki szobában elhelyezett nyomorúságos irodára zsugorodott össze. Szó sem lehet tehát arról, hogy a város külső határa, mint ahogy ez egyébként elvárható volna, kellő pásztorolásban részesüljön. Ha tehát valamikor volt is alapja a város részéről a pásztorbér iránt támasztott igénynek, ez ma, a lényegesen megváltozott helyzetben, meghaladottnak tekinthető. Ma azonban erre az erkölcsi alap is hiányzik. A kulturzóna állami tanítói beszámolnak misszióluk csődjéről A székelyek nem akarnak visszarománosodni — Nem tudnak értekezni a tanítók a kisebbségi tanulókkal Panaszkodnak a román tanítók A tanítók szaklapja, a „Şcoala si Familia de Mâine1’ körkérdéssel hívta fel a kul- turzónákban misszióskodó román tanítókat, hogy számoljanak be a román nyelv terjedésére vonatkozó eddigi tapasztalataikról és téritő munkájuk eredményéről. A románizá- lás sikerét dokumentáló kedvező statisztikai adatokat, a meginditoţt akcióról pedig dicshimnuszokat várt. Nagy lehetett a meglepetése, midőn ehelyett Háromszék, Szatmár és az eldugott Baszarabiai megyékből egymásután érkeztek, be a nemzeti hősök lehangoló, panaszkodó levelei, amelyek a mi érveléseinket is fölülmúló bizonyító erővel igazolják, hogy az Anghelescu szellemében folytatott közoktatásügyi politika teljesen csődöt mondott. A székelyföldi iskolahelyzet szomorú képét J. Stoenei háromszéki tanító rajzolja meg érdekes megállapításokkal „A kisebbségek — írja — megértik az iskola jelentőségét, azonban gyermekeiket nem adják az állam iskoláiba, sőt, ami még súlyosabb, a múltban elmagyarosodott testvéreink is, akik elvesztették nemzeti öntudatukat — ezen a téren a kisebbségek példáját követik. Midőn azt mondod nekik, hogy románok, nem akarják ezt elhinni. Ma is ■ ~l. hangoztatják, hogy ahoz a fajhoz tartoznak, amely annyi ideig elnyomta őket és mindnyájan a felekezeti iskolákba keresnek menedéket. Tehát a visszaromáfiositás nem tud gyökeret verni. A székelyek sehogy sem akarják megérteni, hogy dák és román ivadékok, hanem az „elveszített román nemzeti öntudat“ helyett minden magyarázat és kényszer ellenére is szilárd magyar öntudattal rendelkeznek“. Ezután panaszkodik, hogy a kisebbségi nyelvet nem beszélő tanítók a kizárólag a kisebbségek nyelvét ismerő tanulókkal sehogy sem tudnak értekezni. Lehetetlen rendszernek tartja ő is azt, hogy már az első elemiben mindent románul tanítsanak. Azt javasolja, hogy legalább „az első osztályban olyan ta nitó adjon elő, aki ismeri tanulóinak nyelvét.“ Kisküküllő megyéből Gh. Pop tanitó ve szí bonckés alá azt a rendszert, amelynek gyakorlati megvalósitásán fáradozik ő is. — Nem akarok bírálatot mondani — írja, — de „nagy hibát követnek el a „nagyok1', midőn az illető kisebbség nyelvét nem beszélő tanítókat küldenek a kultur- zónákba Elmúlt az az idő, midőn kényszerrel tanították a nyelvet.'’ Minden kényszer reakciót szül. A legkisebb kényszer kiszámíthatatlan eredményeket idéz elő a kisebbségek lelkületében. Véleményem az, hogy a kisebbséglakta vidékeken működő tanítóképzőkben kötelező tantárgyként vezessék be a kisebbségek nyelvét is. I Biciulescu szatmármegyei tanitó a követ kezőkben ecseteli az ottani helyzetet: „Mi dőn a kisebbségi gyermekek az elemi iskolába először belépnek, azonnal román ábécét tesznek elé. Hallod-e? Azoknak a gyerekeknek, akik most hallanak először román beszédet, akik a román szótár legelemibb szavait sem ismerik, azonnal románul kezdenek előadni Szegény gyermeke%! Három legyőzhe tetlen akadály emelkedik előttük: irás, olvasás és szógyarapitás.“ És tovább megy az egyszerű sajnálkozás közvetítésénél, uj elemi iskolai tanügyi programmot ajánl a kisebbségi iskolák számára, amelyet a következő mondatba tömörit: „Fel kell adni a román ábécé kisebbségi iskolákban való tanításának gondolatát.’' > És nemcsak Erdélyből, hanem az ország minden tartományából érkeznek be a vála szók, amelyek megállapításaikban és a helyzet orvoslásának elgondolásában annyira egyöntetűek, hogy szinte az előremegbeszélt- ség látszatát keltik. D. J. U Bírva C) Bsvő** j LL AT S 7E RGYm R parkőrnek wonafáSóffeéjiuff PÚDERÉT qj J&ofefâ KÖLNIVIZÉT
