Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)

1929-09-13 / 208. szám

tettig XI l. XVF. 208. SZÁM. Francia könyv I. Bratianunak a béke­tárgyaláson követett magatartásáról A londoni szerződéstől nem akart elállani nagyobb volt hibáinál A szerencséje (Bukarest, szeptember 11.) Nemrégiben William Martin svájci újságíró tollából érde­kes könyv jelent meg a francia könyvpia­con ,,Államférfiak a háború alatt“ cimmel. A könyv Bratianu Jónnak, a háború alatti s utáni működéséről is tartalmaz érdekes rész­leteket, amelyeket a Cuvântul legutóbbi szá­ma közöL Martin azt irja, hogy Jón Bratianu a há­ború után, a békekonferencia előtt, azért, hogy visszakapja népszerűségét, megvalósít­hatatlan lehetőségekét ígért Romániának. Azzal a pontosan körülirt megbizással uta­zott Párisba, hogy az 1916-os az antant ha­talmak és Románia között kötött szerződés teljes végrehajtását eszközölje ki. Az lett vol­na a logikus, hogy az akkori körülmények között ezt a szerződést elejtsék és egész őszin­teséggel hivatkozzanak a népek önrendelke­zési jogára. Bratianu ezt nem értette meg és ez volt karrierjének nagy hibája. A régi dip­lomácia embere maradt és a békekonferencia idején is a következő kijelentést tette: — Falusi vagyok a magam módja szerint és nem tartom az aratást addig biztosított­nak, amig a pénz nincs a zsebemben. Éhez fűzi Martin a következő feljegyzé­seket : — Nem is lehet elmondani, hogy a ma­gukat ravaszoknak gondoló államférfiak az ilyen hamis realizmussal mennyi rosszát tet­tek egyes országoknak. Wilson elnök nem is­merhette el Romániának a szövetségesekkel kötött titkos szerződését, mert ez arra köte­lezte volna, hogy Dalmáciát odaadja az ola­szoknak és San-Tungot a japánoknak. Ezek a szerződések ellenkeztek elveivel. Ha az 1916-os szerződést, amely a magyar területet a Tiszáig Romániának adta, teljesen végre­hajtották volna, már újra kezdődött volna a háború Európában. A más körülmények kö.- zött annyira intelligens Bratianu ezt nem ér­tette meg. Azok a határok, amelyeket orszá­ga számára igényelt, állandó bel- és külhábó- rüt jelentettek volna. — Hazatérve, — folytatja a svájci újság­író — Bratianu megpróbálta, hogy ügyeske­déssel tartsa magát tovább hatalínon. A bé­kekonferencia Foch marsall'tól tervet kért Magyarország okkupálására. A marsall kije­lentette, hogy erre a célra olyan jelentékeny eszközök szükségesek, amelyekkel nem ren­delkezik. Bratianu bebizonyította, hogy Foch csalódott és szemrehányásokat kapott köszönet helyett. A szerencse hatalmasabb az emberek hibáinál. Súlyos itélőképességbeli tévedései mellett is, Bratianu a történelem szemében országa megnövekedésének eszköze marad, hiszen az háromszor akkora lett, miút ahogyan uralomra kerülésekor találta. William Martin a következőképpen raj­zolja meg azután Bratiannl vlortel arcképét. — Tudnunk kell, hogy Stirbey herceg, Bratianu sógora, jelentékeny befolyást gya­korolt a királyra és a királynéra, akiket meg­győzött, hogy egyetlen igazi bartjuk és hogy az ő eltűnése napján, vele együtt tűnik el a <Ş| dinisztia is. Azonosította magát a dinasztiá­val és gazdagsága érdektelenségének volt a bizonyítéka. ,,Ha valaki hozzámnyul — mon- btistta — Önök is el vannak veszve. Egyetlen j, i ejnber merészkedett hozzányúlni Stirbeyhez és Bratianuhoz: Károly herceg, az extrón- öíjökös. Ezt nem bocsátották meg neki. Martin ezután igy folytatja. Azt mond­ják, hogy Bratianu, köztársaságra gondolt, nyilvánvalóan diktatórikus köztársaságra, amelyet' ő dominált volna. Nem tudta mun­káját befejezni. Icc ém a A Cadum kenőcs nagyhatású gyógyszerként állta ki a próbát az emberek ezreinél, akik éveken át szenvedtek kellemetlen és bántó kinézésű bőrbetegségekben. "A bőr-ingerlékenység kiütések és más kínos bánlalmak tüstént engednek rendkívül figyelemreméltó gyógyító tulajdonságainak. Nem téveszthető össze semmilyen más gyógyszerrel s telies bizalommal használható. Azonnali megszünséét idézi elő a viszketegségnel- és ezután begyógyítja az ekcémát, sőmört, pattaná­sokat, furunkulusokat, keievényeket, kiütéseket csalánkiütéseket, foltokat, aranyereket, izguléko­nyságot, rühöt, vágásokat, karcolásokat, sebeket, tályo gokat, égéseket és kérgesedéseket. Váradi mintára nyelv- kilépő intézményeket Javasol a Székelyföldre egy cikkíró (Kolozsvár, szeptember 11.) A Patria lega többi számában „A románok visszarománositása“ cimmel hosszabb cikk jelent meg. A cikk Nagyváradról van keltezve s ezen a címen mondja el, hogyan folyik az árvaházban az elrománositás. —A mult vasárnap — irja a Pátria cikkírója — Nagyvárad fó'terén huszonhat, — körülbelül 8 éves — gyermekből álló csoporttal találkoztam. Egyenruhában voltak, valamelyik árvaház növendé­kei. Mind tiszták, fürgék és vidámak. Egy hölgy vezette őket a román templomba és néha-néha ma­gyarul szólt hozzájuk egy-egy szót. így kézenfogva, maguk között, a gyermekek szintén Árpád nyelvén beszéltek. Érdeklődtem a gyermekek iránt és el­mondották nekem, hogy ezek a régi uralom idejében teljesen elmagyarositott román családok leszárma­zottjai. Az iskola hivatása, hogy őket rövid idő alatt visszarománositsa. Az egymásközütt és vezetőjükkel folytatott román társalgást pillanatnyi szükségesség, ami idővel el fog tűnni. ■ A cikk további részében a minél intenzivebb „visszarománositás“-t sürgeti, amiről tudjuk, hogy nem „vissza“-, hanem el-románositás akar lenni. De jó tudni erről a nagyváradi intézetről s jó utánanéz­ni, hogy milyen gyermekek kerültek a nyelvkitépő üzembe. Ami gúny akar lenni abban a kifejezésben hogy „Árpád nyelve“, az csak jellemző a cikkírónak arra a nivójára, amely a gyűlölködésnél nem tud egyebet. S talán nem tudja, vagy irigvli, hogy min­den müveit magyar ember milyen büszke arra, hogy a sors különös kegyelméből az Árpád nyelvét vall­hatja anyanyelvének. Különben ilyen nyelvkitépő intézményeket, regáti gyermekekkel való kicserélé­seket ajánl a Székelyföldre, azon mese alapján, hogy ott az elmagyarosodott románok élnek. A szé­kely gyermek nyelvét kitéphetik, de elrománositani* a lelkét nem fogják. AZ ERDEI GYILKOSSÁG (18.) Irta: Csshov Antal — Ugy-e, baj volna, ha én mennék keresni? — ezt fejezték ki a szemei. — Nem segítene ki ebből a kínos helyzetemből ? Maga itt a legokosabb ember, magának van a legtöbb esze; segitsen rajtam! Elhatároztam, hogy engedek a könyörgésének. Hogy miképpen segítettem rajta, azt elég hamar megtudja majd az olvasó... — Hol van Nikolajevna Olga? — kérdeztem az inastól, aki salátával szolgált. — Méltóztatott kimennie a kertbe, — felelte.-— Ez hallatlan dolog, mesdames! — mondot­tam tréfás hangon a hölgyeknek. — A menyasszony itt hagyott bennünket... meg kell keresnem és elő kell állítanom, még ha fogfájása van is! Én vagyok a vőfély s meg fogom neki mutatni a hatalmamat. Felálltam s a társaság tapsai közben hagytam oda az ebédlőt. Felhevült fejemet csak úgy égették a nap merőleges, tüzes sugarai. A hév levegő az arcomba csapott. Csak úgy találomra egy mellék- fasorba léptem s élethivatásom ösztönére biztam magam. Felkutattam minden cserjét, a lugasokat, barlangokat s mikor már vissza akartam térni, sajátszerü hangok ütötték meg a fülemet. Valaki sirt és kacagott... A hang egy barlangból hallatszott, amelyet utoljára akartam átkutatni. Gyorsan beléptem és megpillantottam Olenkát. Egy mohalepte sötét faoszlophoz támaszkodva állt s tépte a haját. — Mit tettem? Mit tettem? — suttogta s ré­mült pillantással nézett reám. — tJgy van, Ólja, szörnyű az, amit elkövetett, — mondottam s karomat összefonva álltam meg — Miért mentem hozzá? Hol volt a szemem? Hol volt az eszem? — ügy van. Ólja, nehéz megérteni a lépését. Tapasztalatlanságnak vélni, sok volna a zelnézés- ből; romlottságra magyarázni, nincs kedvem. — Csak ma, csak ma értettem meg. Miért nem tegnap? Most már minden visszavonhatatlanul odavan! Minden! Minden! Annak is felesége lehet­tem volna, akit szeretek s aki szeret. — S ki az, Ólja? — kérdeztem. — Maga! — mondotta, bátran a szemembe nézve. — De elhamarkodtam a dolgot. Ostoba vol­tam. Maga okos, nemes, fiatal... És gazdag, ügy éreztem, hogy hozzáférhetetlen nekem. — Elég, Ólja, — mondottam, megragadva a kezét. — Törölje meg a szemét és menjünk... vár­ják... eleget sirt... — Megcsókoltam a kezét. — Elég volt, gyermek, ostobaságot követtél el s bűn­hődnek kell... Magad vagy az oka, most csillapodjál. — De ugy-e, szeretsz? Szeretsz? Oly nagy, oly szép vagy. Ugy-e, szeretsz? — Ideje már, hogy menjünk, szivem, — mon­dottam s rémülten vettem észre, hogy megcsókol­tam a homlokát, magamhoz szorítottam a derekát, Ő pedig, a nyakamon csüngve, forró leheletével égetett. — Elég, — mormogtam — elég. Mikor néhány perc múlva az uj fordulattól ki­merültén, kivittera a barlangból s a földre tettem lábát, a küszöbön Psechockit láttam meg. Ott állt, sunyi pillantást vetett reám és tapsolt. Én végig­néztem rajta, karomat nyújtottam Olgának és el- táTeztam véle. — Még ma elmegy a háztól! — mondottam a lengyelnek. — Kémkedése nem marad megtorlat- latnúl. ▲ «sokjaim forrók lehettek, mert Olgának tü­zelt az arca. A sírás nyomai sem tűntek el még róla. — Most nem tőrödön semmivevl, — mondotta útközben, mikor a ház felé mentünk és görcsösen szorította a karomat. — Reggel nem tudtam, hová legyek rémületemben s most nem tudom, hová le­gyek boldogságomban... Mit bánom én? Miattam ülhet ott kigyó vagy krokodil... nem félek semmi­től! Szeretlek s nem akarok tudni semmi másról. Csak néztem boldogságtól égő arcát és kiclégült szerelemmel teli szemét és összeszorult a szivem: a hozzám való szerelme csak fölösleges lökés volt, hogy a mélységbe hulljon. Mi lesz a vége ennek a kacagó,'semmire sem gondoló asszonynak?... Lelke- met oly érzelmek mozgatták, melyeket nem lehetett sem részvétnek, sem szánakozásnak mondani, mert sokkal erősebbek voltak ez érzelmeknél. Megálltam és vállon ragadtam Ólgát... Sohasem láttam szebbet, kecsesebbet s mégis szánalomraméltób’bat... Nem volt idő gondolkodásra, fontolgatásra s érzelmeim­től elragadtatva, igy szóltam: — Tüstént kocsira ülünk s hozzám megyünk, Olga! Tüstént! — Hogyan ? Mit mondtál ? — kérdezte, meg sem értve hangom ünnpélyességét. — Tüstént hozzám megyünk... Olga mosolygott s a házra mutatott... — Nem határoz semmit... — mondottam. — Nem mindegy, hogy ma vagy holnap veszlek-e ma­gamhoz? Minél előbb, annál jobb... menjünk! — De... oly különös... — Félsz a botránytól? ügy van, nem minden­napi, tóért hallatlan botrány lesz; de jobb minden, mint itt maradni! Nem hagylak itt. Érted, Olga? Hagyd a esügggbtegségét, nieg az asszonyi logiká­dat és jöjj velem! Olga szeme azt mondotta, hogy nem értett meg. Sietnünk kellett* nem állhattunk tovább a fasor-

Next

/
Thumbnails
Contents