Keleti Ujság, 1921. június (4. évfolyam, 113-119. szám)
1921-06-12 / 119. szám
2; cmt sosjcenmssu Vasárnap, 1921 furtkus 12. Síkbe és azt kell mondanunk, hogy mi ao [gőzünk >«5 ismeretlenségek vak véletle- nţeiellen. Mi népünk összes testi és lelki erejével odaálhjnk, hogy az uj államnak csakugyan olyan fönsége legyen, mely más népségek,szive és karja alkotásaival is eggyé tud fonódni s mely uj tartalmat kell hogy adjon az emberiség haladásának. És ezt az élethatározásunkat tettekkel, példamutató tevékenységünk és ehhez való éleákövetelésünk következetességével is bizonyítanunk kell. Bizonyítanunk úgy, hogy egyelőre talán csak süket fülekre, talán csak bizalmatlanságokra találunk és ezért sisiphusi fáradság lesz a munkánk. De nem máról- holrrapra jön mega siker. Erre számítanunk kell és ezzel a hideg számítással is forrón kell szeretnünk a ránkszabott sorsot s annak a népbékitő nagy hivatásait. Ezen az utón a néptöbbségi elfogultságoknak is ki kell tisztulniok s el kell, hogy következzék az az idő, amikor megértenek. Erre felé haladtunkban az első sikertelenségek is csak a későbbi sikereknek a kezdetei, felvér- teződések a mind nagyobb és nagyobb néphivatásra. A nemzeti különbségek kérdéseit az uj államok meg kell hogy oldják. Ez immár világkövetelmény, az emberiségi haladás legsúlyosabb előfeltétele. Nem várhatjuk, hogy a néptöbbségi közvélemény egymaga igyekezzék eldönteni és megoldani ezt az óriási feladatot. IVJi vagyunk ennek a feladatnak a tartalma, a tárgya s mi kell hogy a gördítő erője is legyünk, mert a magunk kisebbségi egyéniségének kell fölvirágoznia a föladat megoldásából. Ha ezt a magunk dolgát is teljesen a néptöbbség kötelességévé akarjuk áthárítani s magunk csak szenvedő liáttartással akarunk résztvenni a mi jogaink megírásában, akkor se magunknak, se uj államunknak, se az emberiség haladása uj lendületeinek nem teszünk semmi szolgálatot. Már pedig sorsigazság, hogy megszolgálás és alkotó munka nélkül semmiféle nép nem élhet meg a földön. A jövendő nemzedékek élete attól függ, hogy mit tudnak építeni életalapul a mai nemzedékek. A népkisebbségi nemzeteknek még csak jogi formában van meg valamelyes életalapjuk, a jogi formának a mi nemzedékünk kell hogy megadja az első, az eldöntő érvényesülést. A trianoni békeszerződés életbe lépett A népkisebbségi nemzetek komoly kötelességtudásától függ, hogy ők is szilárdan, izmosán és boldogan életbe tudjanak lépni. Románia katonai szövetségei A román—cseh—jugoszláv egyezmények — Take Jonescu nyilatkozata a béke megőrzéséről (Kolozsvár, június 11. Saját tudósítónktól.) Budapesti tudósítónk jelentése alapján ma közöltük a romén—csehszlovák katonai és politikai szövetség főbb pontjait. Mai jelentésünk részletesen közli az egyezményt, amelyet Prágában már nyilvánosságra hozott a csehszlovák kormány. A bukaresti sajtó ismételten hibáztatja ez .alkalommal azt, hogy külföldről kénytelen értesülni ez erszég fontos külpolitikai lépéseiről, mert Take Jonescu a régi diplomáciai módszer szabályai szerint jár el s csak nagykésőre értesül a nép arról, amire kötelezték. Egyidejűleg közlik a távirati irodák a román—jugoszláv tárgyalások főbb pontjait is, amelyek egy — a román—csehszlovák egyezményhez hasonló — szövetség kötésével fejeződtek be. Take Jonescu nyilatkozott a sajtó számára belgrádi útjáról s kijelentette, hogy a szövetség nem irányul egyik szomszédállam ellen sem- Mindenkivel békében akar élni Románia — mondotta — de nem szabad elfeledni, hogy Jugoszláviát és Romániát állandóan fenyegeti Magyarország és ez az, ami tápot ad a szövetségnek. Ezzel szemben meg kell állapítanunk, hogy Magyarország nem is birna háborút viselni. Az utódállamok — akár defenziv jellegű — katona; szövetségei ezért aligha vezetnek Magyarország konszolidációjához, mert csak provokálólag hatnak s ürügyet adnak az izgatásra. A szenvedő magyarországi népnek adandó igazi segitség nem érkezheíik a fegyverek utján,, hanem csakis gazdasági koncessziók és demokratikus külpolitika •evén. A kis antant uj szövetségeiről a következő jelentéseink számolnak be: A belgrádi tárgyalások (Bukarest, junius 11.) Take Jonescu belgrád, látogatásáról újabban a következőket jelentik. A kicsi szepegve elhúzódott egy zugba, ahol jól lehet sírni. Hiszen ma olyan jól viselte magét. Az ember belépett a házba. A felesége elébe ment és megcsókolta. — Ugyan! — szólt kelletlenül az ember. Miért nyálazod össze a szájamat! Adj ennem, sokkal okosabban teszed. Az asszony csöndes megadással, lassan ment ki, hogy ételt hozzon az emberének. A férfi utána nézett. Szép volt ez az asszony, lassú és kecses járású s egyszerűségében pompázó. Most lomhának és lomposnak látta. Idegen asszony volt, akinek a szemszcgletét mér pókhálózta az idő és akinek a termetét a gyermekei elrontották. Behozta az ételt: kerek porcellándarabokon sütött, főzött és párolt husdarabokat és növényféléket. Nyers gyümölcs is volt közte. Az ember keveset evett, immel-ápimal és csak azért, mert a tálalás és az étkezési idő megszokott rendje evési képzeteket idézett föl benne. Vacsora után rendesen zenélhetni szokott a család. Vagy az anya énekelt es zongorán kisérte magét, vagy a két legidősebb gyermek dueitezett hegedűn és zongorán. Most is, hogy leszedték az asztalt és lámpagyujtás ideje volt, a két gyermek előkészületeket tett a játékhoz. — Hagyjátok azt az ostoba cincogást! Nem kell nekem muzsikaszói A család meglepve nézett össze. Ezt még soha netn hallották. Az asszony a félje szemébe nézett. Valami retteneteset láthatott a lámpavilágnál, mert rémülten dőlt hátra a széken. Az ijedtség lassanként átragadt a többire is. Megérezték, hogy annak az embernek nincs többé" szive. S a komor ijedtségen mind erőseb- ! ben szivárgott át az a tudat, hogy a férjet és ’ az apét;Ók sem szerethetik többé, Mert a szív : csak arráfelé érez, a mere szívet sejt. I * — Ember, hát-nem tudod? A fiad meghalt ! — Egy élet hamarább fejeződött be, mint ahogy gondolni lehetett. — Két gyermeked temetik egyszerre! Nem érzesz semmit? — A halál előtt nincsenek számok. — A feleségedet hántolják! Egyetlen köny- nyed sincs? — Egy kihűlt emberi testet deszka között a földbe tesznek, azután befödik földdel, kis dombot kaparnak föléje és a test ott lassanként elenyészik és földdé változik át. Ezt mondta utoljára és azután már nem is beszélt. Egyedül volt, nem vették ostoba és ok- vetetlenkedő szivek körül. A látását már megszokta, régi emlékeket nem keresett többé. Élt, fájdalmai nem voltak, csak boszusága néha. Az örömről nem tudott semmit, nem is hiány zott neki. Élt. De akkoriban vajúdni kezdett a világ. Soha nem sejtett erők tomboltak a szélben, a hegyek nyögve roppantak egy hatalmas ököl súlya alatt. Az Idő hajladozott, mint szélben az ákác. A tenger felszínre gyűjtötte minden roppant erejét. És egy napon, forraló fülledtség utón, kitört a vihar. Egész erdők röpültek őrült jajgatással a levegőben. Koromfekete óriás szárnyak paskol- ták irtózatos erővel a tengert: a,hab sistergett és nyögött. Rengett a föld, mert egy-egy nap zuhant reá a villámokban. A felhők méhében lobogó fekete hajú tomboló óriások csatáztak. Az embert a mezőn találta az ítélet Sikoltozva rohant a feketeségben arrafplé, amerre a házát sejtetfe. Berontott a szobájába. A ház ide-oda himbálózott. Egy székre roskadt' és tébolyos félelemmel nézett körül. Sehol semmi. Á szoba üres volt. A puszta falak ijesztgetőn meredtek rá, mintha minden pillanatban be akarnának dőlni. A mepyezet hullámzott felette. A padló remegett, mintha a semmin állana. Kint harsogva ujuli meg a világ, ő egyedül volt önmagával. A külügyminiszter vasárnap ás hétfőn több ízben hosszasabban tárgyalt Pasiccsal. A konferenciák után hétfőn délután fogadta a sajtó képviselőit, valamint a diplomáciai testület tagjait. Hétfőn este Pasícs miniszterelnök bankettet rendezett a román külügyminiszter tiszteletére, amelyen résztvettek a minisztere^, a parlament elnöke és alelnökei és a pártvezérek. A banketten Pasics abból indult ki pohár- köszöntőjében, nogy Románia és Szerbia közös nemzeti aspirációi győzedelmeskedtek. A mostani találkozó terve az, hogy mindkét ország részére biztositsa azt, amit megszereztek, valamint az, hogy megakadályozzon mindent, ami a békéjüket és a világbékét megzavarhatná. Take Jonescu válaszéban emlékeztetett a két államférfiu 1913. évi együttműködésére, Szerbia és Románia között sohasem volt oly konfliktus, mely a két állam közötti békét megzavarta volna. Az erőszak és jog közötti harcban — mondotta Take Jonescu — Szerbia jobban vérzett, mint bárki más. Szerbia után rövidesen Románia is megismerte az ellenséges megszállást és a száműzetést. A mi két népünk nem ismeri a gyűlöletet, de vigyézniok kell a béke megőrzésére és ez csak a békeszerződés respektálása által lehetséges. Kedden reggel Pasics és Take Jonescu újból tanácskoztak. A jugoszláv sajtó nagy cikkben foglalkozik a külügyminiszter történelmi jelentőségű látogatásával. A „Pravda“ — üdvözölve Take Jonescut — rámutat utazásának fontos céljára. A „Tri" buna" konstatálja, hogy a kis^ antant napról- napra erősebb lesz. A „Politika“ szerint a kis szövetségesek feladata Európa jelenlegi térképének megőrzése. Take Jonescu nyilatkozata (Bukarest, junius 11) Az „AdeveruP-nak Take Jonescu a belgrádi tárgyalások eredményéről a következőket mondotta: — Románia és Jugoszlávia tudják, hogy a békét csakis szoros együttműködésükkel őrizhetik meg, mert a két állam érdekei közösek. Ismét hangsúlyozom, amint Belgrádban is tettem, hogy szövetségünk neAi irányul egyik szomszédállam ellen sem, mert mi nem vagyunk senki ellen ellenséges érzülettel. Mindenkivel békében' akarunk élni, de qmig egy állam részéről álion-' dcan veszélyeztetik a békét, szükség van a szövetségre. •— A határokat a trianoni béke véglegésen meghatározta s csak-egyes pontokra vonatkozó-', lag fog vegyes nemzetközi bizottság dönteni. A_ román—jugoszláv határ egy ilyen ponljaira vonatkozólag mi egymás között akarunk megállapodni s egy bizottságot küldünk ki. A román—csehszlovák egyezmény pontjai (Prága, junius 11.) A cseh—román szövetség hét pontból áll: «ftW'MMfcMIBi.MI. LlilUBlüH lltMEBtEBM—BBOEBttag És egyszerre behullott az ablak és benézeti rajta az Idő. Az ember felorditott, mint az élet a halál láttán: — Óh, jaj nekem! Jaj nekem, mert egyedül vagyok! A Sors megállt egy pillanatra és megpihentette az üllőjét. A vihar elült. Hallod ? Rég elfelejtett hangok szólallak meg innen is, tulnan is. Gyermekkacagás csengett messziről, mint az üvegharang. Patakzugás, erdőmoraj. A zaj mind erősbödött. Tömör hangon búgtak fel a fájdalmak, diadalmas csengéssel hullámzott az örömök hangja. Libbenő szárnyakon suhantak az érzések, összhangot harso- názva. Amit elkerült, elkergetett e hosszú és sivár évek alatt, mind egyszerre zúgott, csilingelt, morajlott, orgonázott körülötte. „Bünbocsánat“! — hangzott ki e fölséges zenekarból, amelynek pompáján az ember térdreroskadt. — A szivemet! Óh, adjátok a szivemet vissza! Halálos csönd lett. S a tündér mosolyogva állott előtte. — Itt a szived, szegény fiam. Egy perc alatt éled át az életet, te szerencsés. Szerencsés vagy, mert sokat szenvedhetsz. S az ember újra a keblében érezte a szi- • vét. Nehéz könnyek peregtek le az arcán. S e könnyek nyomán újra felviharzott az élet összhangja. Zengett az ég e csodás daltól, a szenvedés és a diadal pompás himnuszától, amely csak az embernek adatott. Ragyogó képekben vonult el előtte minden, amit életében szeretett. Felesége és gyermekei a könnyeiken át mosolyogtak felé. És hatalmasan, embert legyőző erővel szállt a dal. Hullámzó szárnyakon emelkedett a Végtelen felé, lágyan simította végig az csillagok üstökét. Az ember boldogan rpskadt össze és kilehelte a lelkét. Magával ragadta e lelket a; dal, a Mindenséget betöltő, beolvasztotta magába s most ujult "erővel harsogott az ujult föld felett.1
