Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-27 / 60. szám
A klasszicizmus sorsa Világnézetek harcai között nem lesz talán fölösleges felvetni a kérdést: mi lesz a sorsa « klasszicizmusnak, mely a most agonizáló korszak iskoláira és embereire oly erősen ráverte bélyegét. Más tartalmat fog-e nyerni, hogy jobban termékenyítsen, vagy rövid haláltusa után csendesen letűnik a világ színpadéról? Vagy tán már ma is csak látszólagos életet él? Tartalmi része — a mai szövegváiasztással és grammatikai szempontokkal — nem lelkesíti a tanulót; formális célja: a latin nyelvi készség megteremtése úgy gyakorlati mint tudományos nézőpontból elavult. Nagyobb izgalmai már csak az szokott kelteni, hogyan lehet ravaszkodó buzgalom mimeléssei, ügyes „puskázással végigjátszani az évszázados vizsgakomédiát. A vizsgái dolgozatok nem egyszer vicclapba illő másolási hibáktól hemzsegnek, a szövegből kihagyott mondatokat is lefordítanak a klasszicizmus nagyobb dicsőségére. ... Egyik vidéki gimnázium két leánytanulója magánvizsgálatra készült tavasszal, de váratlan okok miatt, a latin dolgozat elkészítése után mindkettő visszalépett. A szaktanár megvizsgálta a do'gozatokat: mindkettő hibátlan, kitűnő fordítás volt. A tanár urat valósággal felvillanyozták a klasszicizmus virágzásának e látható jelei s mivel éppen nyaralni indult — bepakolta cipőit a kitűnő latin dolgozatokba. Össze! ismét vizsgára jött a két leány és — per deos immortales — talán a borongás idők folytán mesésen rossz dolgozatokat Írtak. A szaktanár összeráncolta homlokát s tán még ma is az ide- és dolgozatváltozás végzett okairól elmélkedik, mi pedig azon gondolkozunk: nem valami végzetszerü intés sugallta-e a professzornak, hogy cipőpakolésra használja fel a klasszikus tudás csalóka dokumentumait. Es nem komoly figyelmeztető volt-e ez az iskolának: rendezzen már egyszer nagytakarítást és ha túlontúl felszaporodtak a fölösleges holmik, gyűjtse garmadába és — úti figura docet — használja fel csomagoló papírnak . .. Nem szívesen írok ilyen éles hangon a klasszicizmusról, mert tudom, rejtett drága kincseket tartogat még a kutatók számára, de mégis igy kell Írnom, mert az a mód, amellyel fenntartani akarják s az a tény, hogy minden tanulóra nézve kényszerzubbonyt csinálnak belőle kerékkötőjévé teszi az iskola egészséges átalakulásának. A franciák már húsz évvel ezelőtt belátták,- hogy a klasszikus nyelvek szerepe képezheti csak a középiskolai reformok gerincét és úgy a latint, mint a görögét fakultativ tárggyá tették Croiset, az európai hirü filológus, még igy is az érvek tömegét sorakoztatja fel a tekintélyben megingott klasszicizmus védelmére .. . Hogy az egyház nyelve a latin, hogy e nyelven szólalt meg a renaissance, hogy nagyszerű gyakorlat a fiatal értelem száméra, hogy Rabelais, Montaigne, Corneille, Moliére elválaszthatatlanok a latin kultúrától, hogy ez a francia nyelv őse, hogy a klasszikus nyelvek adnak példákat a Leonida- sokbani, Thémisíoklesekben az igazi hazaszeretetre stb. Hát mi vájjon milyen érveket tudnánk felsorakoz'atr.i? Hatással vo.iak a latin s görög klasszikusok a mi költőinkre is. Eltekintve Berzsányitől, ki Horatius emlőin nevelkedett, Aranyunk, Jókaink, sőt Csokonaink, Petőfink is szorgalmasan olvasták a latin s görög klasszikusokat, de vájjon a gyakorlatban tényleg arra szolgál-e nálunk a klasszikus nyelvek tanítása, hogy az ó-kori gondolatvilágból az újkoriba vezessen ? Szokiunk-e mi párhuzamot vonni ó'kori epikusok és modem elbeszélők, ó-kori és modern drámaírók, ó-kori és modern lírikusok között ’ Szolgálja-e nálunk a klasz- szicizmus az összehasonlító irodalom ob ektiv szempontjait ? E kérdésre csak tagadással lehet felelni. Az első renaissance minden lelkesedése dacára az ókori müveknek csak formáit tudta a középkori iskolával megkedvelteim: az igazi, a XVill. századbeli renaissance mutatott rá az igazi nagy klasszikus értékekre, a homerosi eposzokban megnyilvánuló naivitásra, a klasszikus történetírók alapján Moníesquien világosítja meg Róma nagyságának és hanyatlásának okait, Rousseau elmélyed TaciíuaPan, fordít belőle, de egyben figyelmezteti az embereket arra, hogy Tacitus nem gyermekeknek való olvasmány. Ezek a feleszméiések hatással voltak az irodalomra — de annál hatástalanabbak az iskolára. A középiskola a klasszikus nyelvek kérdésében sem a renaissance idejében, sem a legújabb időben nem gén tudott a középkori célkitűzéseken felülemelkedni. Mi volt a cél a középkorban ? Hogy jól összeegyeztessék a c.cerói körmondatokban való jártasságot a jó kereszténységgel. „Sze-essük Homerost — mondja Szent Bazil — de ne hallgassuk meg, amit az istenekről mond.“ S ami a módszert illeti? Alighanem korbáccsal verte bele a középkor a nebulókba a szép nyelvű, de pogány szellemű irók egyes Vasárnap, 1921 március 27.' mondásait. Gerson barát a XII. században könyvet kénytelen Írni: „De parvulis tráhendis ai Christum“ címmel, ami nyilván mutatja, hogy a latin nyelv Krisztushoz vezeteti és az a szelíd figyelmeztetés, hogy „blonditiis magis, quam ter- roribus parvuii capiuntur“ (inkább behízelgő szelídséggel, mint fenyegetésekkel lehet megnyerni a gyermeki lelkeket), arra enged következtetni, hogy nem csupán szelíd eszközöket alkalmaztak a cél érdekében. A későbbi századok a durvaságból és tudatlanságból nedantízmusba csaptak át, de ennek a pedantizmusnak is a nyelvi képesség kifejlesztése és nem a tartalmi megismerés volt a célja. Még a jezsuiták is csak az irók müveinek kivonatait adták növendékeik kezébe: hadd tanuljanak ékes latin nyelven beszélni, de nehogy megismerjék Tacitus forradalmi izzásu müveit, vagy Ovidius „destruktiv“ szerelmi énekeit. Rabelais éles guny- nyal, Montaigne szeiid iróniával kel ki a latin nyelv tanítási módja ellen, La Chalotais megérti, hogy a latin a Rómától való függést jelenti, de egyikök sem tudja a kultúrát a latin nyelv tudása nélkül elgondolni. Tehát csak a módszeren szeretnének változtatni. Montaigne azt szeretné, hogy mindenkinek latinul beszélő tanítója legyen, La Condamine meg egyenesen egy latin várost szeretne alapítani, ahol a latint, mint élő nyelvet tanítanák. Még a franciáknál is,-kik pedig kissé őseiket is tisztelték Fóma fiaiban, csak üres verb^izmust eredményez a klasszikus tanítás, nem*csoda tehát, ha a mi klasszikái oktatásunk sem ér el‘ többet, mint a nyelvtannak olyan-amilyen ismeretét. Mi lehet itt a tennivaló? Elsősorban meg kell szüntetni azt a barbarizmust, hogy a klasz- szikus nyeh eket kötelező tárgyakká tesszük. Csak ha kevés és válogatott tanulóval tanuljuk, akkor lehet a klasszicizmust magasabb irodalmi belátás forrásává tenni és csak igy lehet a tanításba uj, szociális szempontokat belevinni. Jó volna már egyszer — nem összetákolt régiségtanokból — de eredeti görög és latin forrásokból az ó-keri társadalmai megismerni. Miféle néposztályok éltek Róma és Hellas ege alatt, hogy versenyeztek, hogy küzdöttek egymással, hogyan készítették elő a haladást, hogyan lett Sokrates Jézus előhírnöke, hogyan rejtette magában a Gracchusok földosztó törekvése a Henry Gecrge-ok hatalmas koncepcióinak őscsiréit ? Ma nem lehet a cél puszta szövegfordítás, hanem az élettől lüktető ó-kori társadalom bemutatása ... A szecesszió nem egyszerű kivonulás a szent hegyre, hogy Meneniusnak alkalma legyen ismert békitő meséjét elmondania, hanem a világ első nagy sztrájkja, tehát komoly szociális jelenség. A Ligius-leirfa osztályharcok — hogyan tudott a római plebs fokról-fokra a hatalom sáncaiba jutni — közelebb vezetné a tanulót a mai társadalomi és államszervezetek megértéséhez . .. Thukydidesban a görög nép két főtipusának, a maradi spártainak és a haladó athéninek szembeállítása belevilágíthat a mai idők ádáz harcaiba . . . Homerosban ma nem naiv meséket kell látnunk, hanem az emberiség letűnt gyermekéletét a maga változatosságában, a maga tudásával, művészetével, eredetiségének teljes varázsával. Csengeri mondja, hogy Ho- meros hatása a bibliáéval vetekedik. Minket nem az -emberiség e két nagy alkotásában felhalmozott csodák lepnek meg, hanem a mitikus események leple mögött feltáruló világképek teljessége állítja egymás mellé a két müvet s teszi mindkettőt emberivé, éleüeljessé, a kultúra örök forrásává. De minek folytassam a példákat ? A kultúra fejlődésének szempontjából kell nézni a dolgokat, hogy az igazi élet szálai kössék össze a régi dolgokat a mi korunkkal. Ilyen szellemben lehet a régi görög művészetet a mai művészet megértésének és élvezésének a!apjává tenni. S a művelődés történeti és művészeti szemponttól elválaszthatatlanok a sziciális fejlődés szempontján Mivel foglalkoztak, hogyan gazdálkodtak a régi görögök és rómaiak, milyen volt az ipari és kereskedelmi kultúrájuk, mi volt a forrásuk gazdaságuknak s a rabszolgákkal való dolgoztatás hogyan lett kezdete összeomlásuknak ? Hóditó politikájuk hogyan lett szülőoka a társadalmukban elharapózó uzsorának ? Mi vitte rá a Cafo- kat és Brutusokat, hogy 40—50 percentre kölcsönözzék pénzeiket ? Ilyen és ezer hasonló kérdésre várunk mi feleletet a klasszicizmustól. A mai iskola mélységesen hallgat e problémákról ; hogy a holnap iskolája elég, okos és elég merész lesz-e ahhoz, hogy ezekre megfeleljen — attól függ a klasszic izmus sorsa : uj életre kelése, vagy könyörüld nélkül való halála. Kemény Gábor Női divatárukat a legelőnyösebben vásárolhat a GÓ LYAÁRUHÁZBAN, Cluj- Kolozsvár, Strada Segele Ferdinand 11 sí. H. G. Wells Ezt az Írót, ki egyike a legjelentősebbeknek a ma élők közül, nálunk kevesen ismerik és azok közül, akik ismerik, még kevesebben becsülik meg érdeme szerint. Költő ő, a szőnek abban az értelmében, mely legnagyobb megbecsülését jelenti egy embernek s ezén a fogalmon belül még: tudós és politikus lélek, kinek ereje egybeszövi az e szakokba vágó problémákat a művészet általános kérdéseivel. Tudományos pályára készült, anatómiát, fiziológiát tanult laboratóriumokban dolgozóit, amint erről egy később irt filozófiai dolgozatából (Skepszis a gondolkodás eszközével szemben) értesülünk. Az angol Fabianus-társaságnak tagja s mint ilyen vezetőszerepben résztvett az ösz- szes fontosabb szociálista mozgalmakban; több röpiratot s egy kétkötetes népszerű ismertetést irt a Fabianus-társaság szociológiai programm- járól (New worlds for old), ez utóbbi „Uj világ a régi helyén“ címmel magyarul is megjelent. Számtalan politikai cikket irt, — nemrég Szovjet- oroszországban járt Gorkij meghívására s ott szerzett tapasztalatairól most számolt be az angol közönségnek hosszabb cikksorozat keretében. Szorosabban vett szépirodalmi munkássága legalább 20—25 kötetre terjed; a háború alatt tudomásunk szerint három regénye jelent meg. Közönségünk egy jó részének az a szinte kábító közönye, mellyel a társadalmi problémák csak legkevésbé is tudományos izü feldolgozásával szemben viseltetik, némikép indokolttá teszik, hogy H. G. Wells-et erről az oldaláról alig ismeri, ennél jóval érthetetlenebb, hogy költői munkássága is ismeretlen s ezen túl idegen is maradt számára. Lehet, hogy ennek oka művészetének groteszk formai problematikája s általában szellemének bizarrul bolyongó labirintvjsa. teli földalatti barlangiakkal s az ür végtelenjébe vezető vak csigalépcsőkkel, mikről fantáziájának veszett halálugrásai ijesztik az olvasót — témáinak különössége s ezeknek tudós kegyetlenséggel végpontúkig való logikus fejlesztése — egyszóval fantasztikuma, mi a rest olvasót elriasztja, a fantáziátlant gyanakodóvá, szentimentálist félénkké, a mértékletest pedig egyenesen elutasítóvá teszi, azaz: élesebben váltja ki azt az önmaga előtt is titkolt, félénk ellenszenvet, mit a nagyközönség a művészettel szemben általánosan érez. Lehet, hogy ez az oka s ez a cikk főként Wells költői munkásságával s annak is kivált „fantasztikus“ elemeivel kívánt foglalkozni. A „fantasztikum“ általában s tán különösen nálunk hitelét vesztette, amióta Hans Heinz Evers s a rossz német irodalom hasonló képviselői s a legnagyobbrészt gyatra s szédületes burjánzó detektíviroda lom úgyszólván monopolizálták a művészetnek ezt a birodalmát. S ha ehez még hozzávesszük, hogy általában az emberek fiatalkori olvasmányaikra — tehát Jules Verne „fantasztikus“ regényeire is — csak bizonyos lekicsinylő — s ez esetben nem túlságosan indokolatlan — megvetéssel szoktak visszanézni, megtaláltuk azokat a jogosult külső okokat, melyekből a közönség ellenszenve fakad a fantasztikus írásművek iránt. S valóban ritka zseninek adatott meg az a készség, hogy ezen a területen becsületes -— s itt főként ezen a jelzőn van a hangsúly — s igaz művészeket teremtsen. Wells a legkiválóbbak egyike s müvei — úgy hisszük — örök- becsüek. ' Hogy a fantasztikum mennyire természete ennek az Írónak, annak egyik negativ bizonyítéka, hogy egyéb polgári regényei sokkal kisebb jelentőségűek, művészi erejének halványabb képei csak. Fantáziája két síkban mozog művészi célja felé: soha nem látott, soha nem hallóit, soha el nem képzelt helyzeteken ét egyrészt s ezzel szemben jövő irányból a normális emberi, vagy még inkább a normális tömeg, vagy emberiség furcsa józansággal meglátod indulatainak feszülő erejű áramlatával másrész,— hogy a kettő össze-' találkozása pontján fölvethesse s megoldhassa — jobbra, vagy balra, optimisztikusan vagy pesszi- misztikusan az általános vagy valamilyen részleges társadalmi kialakulás problémáját. Igen! ez az iró tendenciózus regényeket ir s művészetében mégis még csak nyoma sincs a tendenciáknak* a legforróbb emberi problémákat tárgyalja s próbálja megoldani és mégse hallunk se prédikátori hangot, se „morált“ a történet végén, gondolatokkal vemhes, de magának a történetnek eseményei hordják őket s nem az írónak a kulisszák mögül idegenül felcsengő hangja, erkölcs, a szó legtisztulíabb értelmében, de erkölcse nem lóg le bántó kölöncként eseményeinek frakkjáról az ut porába — forma és anyag a történet és gondolat a legtisztábban felzengő melódiába olvadt eggyé a tökéletes művész hang- szerelésében. S a fantáziája — noha történetei a hold hangyaíársadaimáról, vagy a Mars lakóinak s az /5 ofcfol