Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-27 / 60. szám
Vasárnap, 1921 március 27. 9. oldal Hajnalhasadás Irta Balogh Endre 1. , Reggel volt már, a vicinális réngva-csikorogva megállotl. Egy fülkében nyurga fiú riadt fel. Pedig nem aludt, egész éjjel nem aludt. Kinézett a kocsiablakon. Nehány veréb ugrált mér a hosszúkás, keskeny lábián, amelyre rá volt Írva a megállóhely neve: Aratópuszta. Hirtelen nagyon mogijedt. Szent Isten, ez az utolsó állomás és ő sokkal előbb, még éjjel akart kiszállani. A vasúti ti3zt ismerős, puffadt, k.éttokás arca ment el az ablak alatt. Pálfai visszakapta a fejét. Felállt. Az őszi bekecs szárnyait fázósan összevonta elől. Valami a combjához ütcdöft. A zsebébe nyúlt. Csak a revolver . . Ettől egészen nyugodt lett. Megvárta, mig a főnök jó messze elhaladt a raktárház felé. Akkor kinyitotta az ellenkező oldalra nyíló ajtót, kiugrott s a pályaárok égerbokrain túl nekivágott a mezőnek. — Jó, hogy nem látott senki — mondta magában. — Magyaráznom kellett volna, hazudnom valamit.. . pfuj! . . . mintha nem lett volna elég ebből . . . Párás őszi reggel fuladt a völgyben. A füstszürke éjszaka egészen közel, a hegyeken guny- nyasztott még, de kelet felől nagy tüzek izzásait verte át a derengés. Valahol lobogva égett a felkelő nap, itt és a fáradtan botorkáló vézna fiú lelkében reménytelen hideg köd sirt. Az állomás messze elmaradt. Hegynek hajolt az ösvény. Egy akác-sornál a fiú szive megdobbant. „Ez már Páifai-birtok.“ Megállt a kutnál. Leült a vályú mohos végére. Levette fejéről a kalapot. A homloka izzadt volt. Mostanában minden kis izgalomra már izzadt voit. Szétnézett. A legelőjükön nézett ét, a gyepes puszta hegy-völgyeivel jó messzi üres volt. Nem is lehetett más. A fiú akkora ürességet érzett magában és maga körül, hogy ez a valóságban sem lehetett másként. A deíelőt benőtte a fü, a vályú széthasadt, a kutostort ellop'ák, nem is kellett nagyon néznie, annyira természetes volt, hogy ez igy van. Behunyt szemmel is csak igy látta. Egy kicsit a szive még kalimpált, de az idegei már egészen nyugodtan viselkedtek., — Szépen, csak szépen — beszélt a szivéhez. — Haza jövünk, csak még egy kicsit . .. Az élen már kezdődik az erdő — gondolta. „Itt fordították meg a nyulat mindig a kutyák.“ Valami fénylett a lábai előtt. Lehajolt. Felvette. Gömbölyű rézgomb volt. „Az uj mezőhé- gyesi bika szarváról való.“ Egyszerre megint otthon volt, mint egész éjszaka. Felállt, tovább lépett. De a kert, a ház, az anyja, az apja, a gyermekévei eléje futottak mind, köréje gyűltek, vele mentek, a fülébe súgtak. Rajzolt megint ez a világ a fejében. „Emlékszel, Zoltika, emlékszel reánk ? Mi nem feledtünk el, itt vagyunk, mi vártunk, mi tudtuk, hogy visszajösz közénk.“ — Vissza, vissza, húsz évemmel, leélt hosz- szu életemmel itt vagyok, hazajöttem... — Hang nélkül mozogtak az ajkai. Egyszerre újra felfutott minden emlék a torkán. A szemeibe jött az egész. Megharagudott. • — Szégyen, 1— erőltette a férfiasságot — szégyen, hogy ilyen gyönge vagyok. A szőlőbe ért. A gyepű szélén újból leült. Fáradt vagyok. — gondolta — máskor jobban bírtam ezt a hegyet. Szúrást érzett a torkában. Köhögött. És elmosolyodott. „Mennyit féltették a 'orkomat. . . kór volt, még igenis soká tartott . ..“ A zsebkendőjét keresgélte s a levelet húzta ílő. Az apja levelét. Egy hét előtt kapta. Most nár olt a birtok, — irta a levél — egyétek meg is — nagy, csúnya szavak jöttek. Vasárnap átveszi a bank. „Egyétek meg.“ Kik? Hiszen sak ő volt, az apja fia, az egyetlen gyermek. \ melle megint égni kezdett. „Semmi.“ Elhuzó- Jott a szája, mintha mosolyogna. „Szegény era- >er, szegény gyönge elveszett ember . . .“ Az anyja, az anyja szavai voltak ezek. Most hallotta egészen tisztán, hallotta távolról. .Szegény ember..." — csendült a lelkében, nint egy régi óraütés. „Gyönge . .. elveszett“ . .. Felnyitott ajtón, az emlékei kamrácskáin át szárak ömlőitek ki,-szavak, amiket, örökké hallani kell. Csak lehunyjuk a szemünket és halljuk, »hogy örökké halijuk a csend millió apró ezüst tengőjének muzsikáját, mihelyt figyelni kezdjük. \ jó apának, anyának, a nagyon jó barátnak szavai, tanácsai ilyenek. Pálfai az anyja hangját lallotta, fájdalomtól, megalázástól, meggyalázás- :ó! terhes sírását: szegény ember, szegény, íyönge, elveszett ember... Innen, a hegyéiről lenézve látszott már a rézuk bádogkupolája, hogy átpiroslott a kis íenyőerdő zöldjén. De nem «z jött, az anyja bánatos, fehér arca jött, a két halántékára lesi- mitott szőke haja, a halk, imádkozó hangja, Kkue/fírlírsjtú reáfényesedö tekintete, ahogy soha senkisem tudott azután reá nézni. — Hogy szeretett engem ! Hogy halt, nem: hogy élt a másért való élet lemondásaiban mindennap százszor meghalva, hogy élt érettem 1 Miért szeretett úgy? Miért vert meg leróhatatlan hálával? Miért hal meg korán minden nagy szeretet? A fiú csendesen törölgette a szemét. Az apjára gondolt, milyen ember volt! Mint a cser. De okos-e, bátor-c a cser? Milyen jól éltek, milyen szép volt még akkor minden ... A ház, a kert, a csikók, a földek, tele hambárok, a két sárga ló, Elek kocsis, ünneplő és szerető falu, a gyermekévek, öreg Kelemen, vén iskola- mester . .. — Szegény ember, mért nem tudtál más lenni, — sírta magában — miért, miért? Eltetted az anyámat, eltetted a birtokot, eltetted a tisztességet. Hová tetted? Kártyára tetted, rongy fehéi'népszoknyába tetted, a gyehennák tüzére tetted ... összeszorult az ökle. Balra nézett. A falun túl, mint egy óriás sárga boglya, világosodott a hegy. A hegy alatt felgyűlő őszi tűzben hasadt mór, villogott a nyaraló hófehér fala. A fehér falon piros pipacs izzót, lekacagott a völgyre a balkon csikós-vörös ernyője. És az ernyő alatt — ez is igy volt sok éven át — fehér ruhájában, hires rozsdavörös sörényével ott nyújtózik most is talán a kellő napban, ártatlan mosolygásban az Átok, a Bánat... Elrontott életének első asszonya. A fiú húsz éves fájó fiatalsága visszatorpant ez előtt a melléből jött gondolat előtt. Nézte sokáig az örvényt és — ó, hiszen ez egészen igaz — az örvény lassan viszanézett reám. Valahonnan a diákévekből nézett vissza, az utolsó megyebálról nézett vissza, ahol a fehér vállak havas forgatagában a tizenhatéves kifutó forrósága, mint az elsodort pernye, bután belehullott az első feléje felgyűlt lobogásba. Milyen volt az asszony szeme, jaj a félig örökké lehunyt csodaszép szeme s a vágyakkal, sikoltásokkal, a kis kacajokkal tele fojtott, búgó hangja valami körbenjéró , tánc közben: „Jöjjön, Zoltika. a magáé vagyok.“ Meg volt bolondulva? Így kell táncot ígérni? Mit akart? Kamasznak való az ilyen beszéd? Az apja elpenderitett a karjáról, az asszony forgott-forgott s a két kék szeme, mint két ibolyaszárnyu sötét pillangó, minden fordulásnál visszaszólt és csapkodó forrósággal beletüzött, belesimult a fiú nézésébe: „A megáé vagyok, Zoltika.“ Felnyögött. Fájt, ahová tapintott. Ahogy a lelkét teregette maga elé, ez a rész beteg volt most is, fájt, rothadt. Az egész ház felborult az aészony miatt. Az apja véresre verte, mikor az anyja pártján számonkérte a bűnt. És ő — ó, milyen gyalázatos dolog volt ez — az anyja igazságaival a szájában, mint a tolvaj, mint az árnyék osont az apja után .. . Egy-egy percre láthatta az asszonyt, egy-egy kacagását elfogta ő is, egyszer a kapu homályában, ahogy az apját átkarolta, két fehér kar mintha rá is simult volna .. . pfuj. csúnyaság volt, gyalázatosság. „Hitvány voltam, férfiatlan, gaz . . . ezekért kell fizetnem most“. Válások, Sok kóborlás, sok élet után egy félszemü sovány báró — utoljára tornatanár — ráhagyta a francia hangzású nevét az asszonyra. De ezen a néven nem ismerte senki. „Cleopatra“. Egyszer valaki ráakasztotta ezt, rajta maradt. A fiú — miután névtelenül megszerette — ezen a néven tanulta feledni és gyűlölni. II. A levelet szedte elő ismét. „Vasárnap átveszi a bank“. A birtokot, a drága Pálfai-birto- kot. .. Megbolondulva, éjultan eresztette a szivébe ezt az utolsó döfést. Kellett ennek jönnie, mint az eljövendő napnak. De mégis korán jött, nagyot ütött. Egyszer kinn a szénafüvek végén egy legény mellébe kaszát vágtak, a kasza éle kijött hátul . . . Olyan ütés volt ez. A legény még csak nem is ordított. „Ki ne vegyétek . .. hadd lássa meg az orvos igy, ahogy volt“. Ez jutott eszébe akkor, mikor a levelet kapta. Az élete reményébe, amiért kínlódott idáig, amiért küzdött egy halálos betegség ellen, amiért élni akart, amit még remélhetett ezen a nyomorult világon, ami ide kötötte, ami eltaposva, halálig fojtogatva még életet lihegett benne: a Páifai- birtok, ebbe ütöttek kaszát, dehogy ebbe, a mellébe verték, fiatal szivébe, élete vékony gyökerébe. Mert ha ez is elvész, mi marad most már? Beteg testtel, erőtelen vállal, amelyen mint egy lusta bagoly, rajta gubbaszt a halál és várja hideglelős kaján biztonsággal, hogy belevájhassa karmait a leikébe s lomha szárnyán ellebbent- hesse magával, az összetört reményeivel, üresre- zuzott szivével, Úristen 1 ezzel a nyomorult rongymagával, ezzel kezdjen uj életet, uj munkát, uj csapást? Kiért? Minek? A gyomráért? Élet lesz az ? Nem. Csak egy élet van: Pélfa. Csak egy föld van a világon: a pálfai föld. Vagy azon, vagy az alatt... Mint egy eszelős, rohant haza. Valamit lenni kell, most az utolsó percben ügyesen valami fogást, menteni, menteni, ahogy mások Csinálták, mindennek van módja. Csak most látta, mikor az apai terror szétszakadt- már, milyen szívós akarat él benne, mennyi energia, életrevalóság, rohant a vasúthoz. Futott a hitelezőkhöz : nem lehet, bocsánat, késő, hamarabb kellett volna ... Futott az ügyvédhez, nam lehet, bocsánat, el van már intézve, tovább . . tovább . . . uzsoráshoz, bármi áron, bármi pénzen, nem lehet, bossánat, Pálfai ur kiskorú ,.. És igy végig: nem lehet, nem lehet, bocsam»t . . . bocsánat. .. futott, a lélekzele fogyott, n vére hullott, a kasza a szivében . . . neír. lehet, nem lehet. Csak akkor látta, hogy milyen utálatos, borzalmas, megmásíthatatlan két szó ez: nem lehet. Aztán hajrá I ki az állomásra, temenni, ott lenni, hadd lássuk hát, döfjék át egészen azt a kaszát a testén .. . Vágtató vonatok, késések, várakozások és egyszer csak ... háromszor huszonnégy óráig nincs vasút, sztrájk van, Munka őfelsége — és egyebek. Elfogyott minden. Elmúlt vasárnap. „Ma volt. .. hátha elmaradt . . . csodák . . .“ Elmúlt hétfő, elmúlt kedd. Két nap. Kedden este megindultak a vonatok. „Hátha . . . hátha . ..“ Egy szembejövő vonaton találkozott az ügyvéddel. „Meg volt?“ — „Igen, tegnap“. ..Milyen kevéssé fáj, — gondolta a fiú egy perccel később, mikor érezni kezdte, hogy még mindég a lábán áll és él. — Talán rosszul van? Kérdezte valaki részvéttel. Már ült. Rázta testét a vasféder. — Dehogy. Kis szédülés. Érezte, hogy megnyugodott. Úgy látszik, a halálos ütés után is megnyugszik az ember. Sőt — igazában azután nyugszik meg... Kis állomás következett, mezőváros féle. Kiszállt. Még mindég kétszáz kilométer távolban, mint egy lemaradt, megnyomorodott, bénára hajszolt gebe, bevánszorgott a városba és megvette a revolvert... Most mér ráért. Nincs tovább. Elvégeztetett. „De azért mégis hazamegyek, haza, mégegyszer haza... jobb lesz ott...“ III. Felállt — nem tudott róla. Elindult. .. egyik lába a másik után, egy-kettő... nem vette észre. Az agya egyebekkel volt tele, szét pattanásig tele, nem ért rá ügyet vetni a teste munkájára. Ment lefelé a hegyen. A fenyőerdő elnyelte Cleopatra falait, a házuk is elsülyedt a lombok között. Az, amitől leginkább félt, a felfakadt emlékek förgetege át- zugoít az agyán s valahol a lelke mélyén nagy szétfolyó ernyedtségbe esett szét. Úgy érezte, hogy rettenetes erőlködések után csúcsra jutóit végre, ahol már semmit sem kell tenni többet, csak eleresztenie magát. Nem fájt semmije, a feje sem, ami pedig annyit kínozta életében. Csak a mellében nyomta valami. Mintha az értelmének minden felröppent gondolata nehéz súllyal, ‘mint a pöröly, a mellébe ütött volna. Egészen jól érezte, hogy elbillent az egyensúly benne. Nem félt tőle. Szédült. Tudta, nem bánta. Ment lefele a hegyen... Úgy érezte, hogy aláhúzó, testetlen mélységben kavarog előtte pz élet, várja, vonja őt. A kis szédülés még jól is esett. A gőgösködő önuralmat leejtette magáról. Nem érzett semmi különöset az 'elhatározása nyomán, csak azt, hogy szelíd és jó lett, mint soha eddig. — Milyen furata az, — gondolta — hogy nincs semmi fontossága az elhatározásnak, mihelyt túl vagyunk rajta. Nem volt semmi célja, csak látni akart még egyszer mindent közelről: Hogy szerette gyermekkora óta ezt a földet! — Miért volt ez? — kérdezte magában. — A föld mindenütt csak föld. Fűt terem, fát nevel, csontot porlaszt. Gazdag, vagy sovány, fekete, vagy sárga. ..De mindég ugyanaz. Föld. Nem igy volt. Nem! Ötszáz, vagy ezer esztendő átkozta meg a Pálfaiakat ezzel a nemmel. Ami élet bennünk folyt, az ebből a földből hajtott ki. Titokzatos energiák keltek ki a rögökből és belebujtak a vérbe, a vérrel ki- és befolytak a Pálfaiak szivén. A vézna fiúban ez az atavizmus kristályosodott fanatizmussá. Az öreg, tapasztalt húsz esztendejével kemény falakat vont magakörül az elveiből. Falakat, miken túl nincs élet. Vallás. Haza. Becsület. Föld . .. Szegény, bolond fiatal ember! A kert hátsó kis ajtajához ért. Az ajtó előtt megállott, kivette zsebéből a revolvert, kihúzta elől a záró vesszőt. Hirtelen jobbról egy fa alatt árnyék mozdult meg. Pálfai gyorsan eldugta a pisztolyt, a kilincsre tette a kezét. Két év előtt járt itt, de a kezében benne volt a vas fogása. Sötétben száz zár körül megismerte volna. Kissé megemelte az ajtót — ezt is igy kellett régen — és belépett a kertbe, gyermekkora boldog tanyájába. Az árnyék eltűnt a háta megett. Ködös szürke őszi reggel volt, nem látott sehol senkit. Mindjárt az ösvény végén a kerítés
