Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-27 / 60. szám
Cluj-Kolozsvár, 1921 * Vasárnap * március 21, ünnepi szám ára 3 Lej 60 * ■iám Előfizetési árak: P*y hónapra . 25'— Lei I Félévre . . . Negyedévre . . 10'— , | Esése évre . Egyes szám ára 1 Leu 130 - Lei 240'- . Legyen igazi ünnep Politikai és közgazdasági napilap Szerkesztőség és kiadóhivatal: Str. Memorandului 3. — Telefon: 664. Közleményeink utánnyomása tilos gekkel Középeurópa levegője. Ugyanúgy készül a magyaroknak a románokkal való megegyezése is, mindkét részről komoly . akarással s mindkét részről népeik gazdasági egymásra utaltságának és ebből folyó társadalmi összefüggésének az őszinte törekvésével. Hiszen mégis csak ezért folyt a háború s nem a háborúért. És az antant sajtója is úgy ünnepli a magyár földnek ilyen kölcsönös belátásoktól való megfénye- sedéséf, mint Középeurópa uj korszakának, teremtő és alkotó k<w«akának a föltámadását. És Írni' tisvétja is van az\ __ pernek', minden nemz bélieknek. A világmegváltás diadalának az ünnepe, az emberszercíet gondolatának a feltámadása és a feltámadásnak az Ígérete minden idők számára. A boldog jövendők áradása egy megfényesült sziklasirból. Az emberi halálból feltámadó Isten hitének a gyönyörű eszméje szétragyog mindenki fölött. Országok fölött is, világrészek indulatai fölött is. És az emberek összerontott békéje készül az ujjá- épülésre. Nyugat felől megindult a határozott békeáramlat Kelet felé. Középeurópá- ban még anyagi kérdések 'differenciái ütköződnek, de mindkét részről érezhetni, hogy ezek az utolsó differenciák. És az oroszokkal való nagy leszámolások terve is elenyhült gazdasági összeköttetések megkezdésévé és lengyel békévé. Mindezeken felül Középeurópa legkényesebb pontján, az osztrák-magyar mo- narkia volt területén az úgynevezett utódállamok között megindult a kölcsönös békeállapot megalapozása. A cseh és magyar kormányférfiak megtalálták egymás országának a lelkét és megtelt húsvéti fényesséMese Irta Nagy Dániel A festő barátom, nagyon rossz kedvében volt mikor meglátogattam. A tenyerére hajtotta a fejét, a haja tépetten lógott a homlokára s a szemei vörösek voltak, mintha sirt volna. — Mi bajod ? kérdeztem tőle. — Semmi — mondta. — De látom rajtad, mit titkolódzói ? Nem ilyen szoktál te lenni. A barátom elnevette magát, a hajába markolt, rám nézett. — Bus vagyok — mondta. Érthetetlenül bus vagyok sőt tragikusan bus most, bár őszintén nem értem a szomorúságom, nem értem magam. A lelkem fáj barátom. Úgy érzem, hogy össze-, zsugorodott, reszket, remeg bennem, sikolt, haldoklik a lelkem, nem értem miért. — Valami mégis csak történt veled, nem ok nélkül sikong az ember lelke. Mi történt veled? — Velem? — mondta a barátom. Velem, igazán nem tudom. Velem semmi nem történt. Mással történt valami s azt hiszem, valahogy ez férkőzött a lelkemhez, ez reszketteti, ez mar, ez, a más esete. — Miféle eset ? — Ne, .. . hagyj békét, — mondta idegesen — nem lehet ezt ilyen szárazon kérdezni, nem hétköznapi dolog az ilyesmi, nem érti, akit nem érdekel. Ma meghalt egy leány, most fekszik a koporsóban, most van leszorulva a szeme, meg- hidegülve a meleg szája, szóval halott, mi köze ehhez másnak? A külvárosban van egy kis rozoga ház. ott simák, ott történt Valami, ami a lelkemhez ért, mit érdekel ez másokat? — Mért halt meg a leány? Rámnézett, a szeme kicsire rânduit, láttam, hogy nagyon fáj neki a kérdés. Meglóbálta a fejét, az ajkába harapdált úgy beszélt. — Miért halt meg ? Mert itt volj nálam az este és azt mondtam neki, ne jöjjön többé, azért halt meg. Én azt hiszem ezért halt meg, nem tudom biztosan. Csak úgy érzem. Tegnap .. . különben elölről kezdem, már kiszívod belőlem, elmondom. Festő vagyok azt tudod. — Tudom. — Hires festő vagyok. — Azt nem tudom. — De azt tudod, hogy hires festő akarok lenni. — Ezt inkább tudom. — Na várj csak. Ha tudod, hogy hites festő akarok lenni... Nézd kérlek: már nagyon régen töröm a fejem: mit kellene megfestenem, hogy kiemelkedjem ebből a savanyu bukdácsolásból? A múltkor egy nagyszerű ideám támadt, hallatlanul érdekes, uj, megrendítő, lebomlást parancsoló. Az jutott eszembe, hogy megfestem az emberiség gazságát. Egy kicsi, méteres vászonra, összepréselve, összeszoritva egy nagy, beszédes gondolatot, a komiszság, a bűn szimbólumát. Úgy gondoltam, hogy embereket festek a vászonra, fiatalt, vénet vegyesen s az arcukat szörnyű undokká csinálom, úgy, mintha a bűn ülne ki az arcukra, a beszédes bűn, az általános, átfogó gyalázat, amiben az emberek úsznak, hogy megrémüljön, megdöbbenjen, aki látja. Aztán úgy gondoltam, festek az emberek feje fölé egy árny- szerű Rosszat, ami csak fejből és szemből való és nevet, áttetszőén, óvatos ravaszul. Az emberek hosszú, szakadékos uíon haladnak, egy temetőkapu felé, izzadva, vakon, ostoba teherrel. A képnek ezt a részét jól megrajzoltam, de még hiányzott valami belőle. Valahogy nem volt any nyira megkapó, ahogy szerettem volna, nem égé* szén tökéletes. Elhatároztam, hogy az ártatlanságot is megfestem a bűn mellett, egy szűzmáriás leányarc formájában, aki szint, az enyhe sugarat fogja a képre árasztani. Ott halad a többi után, szintén a temető felé, mert hiszen minden és mindenki arra halad, minden szamár arra halad, de igy határozottabbnak gondoltam a képet. A baj az volt, hogy modellt nem találtam. A lányarcot, amelyikből hiányzik a tavasz perverzitása, az érzéki mosoly, a rosszal viszonyos csábitó báj, vagy a bánat árnya, az életből való kibukást sejtető beteges, senyvedt szendeség, az ártatlanság tökéletes eszményét nem találtam meg. De egyszer megtaláltam, sokéra. Egy korcsmában. éjjel, korhely emberek közt, vacak nép közt. Megtaláltam, gitározott és énekelt és tányérozott és... igen: ez egy csodálatos leány volt. Egy tulipánleény, egy fehér képzelet, meglepődtem, mikor megláttam. A tányérját felém nyújtotta s a keze után kaptam és nem engedtem el. — Ne tányérozz, — mondtam neki — adok én több pénzt neked. Nem szólt, a szép nagy szemei rámsimultak. Nem lehetett több tizenötévesnél s nem is fejlettebb a koránál. — Hogy hívnák? — Hédi — mondta röviden és nem mosolygott. — Miért jársz evvel a gitárral? — Mert a mamám nagyon szegény és keresni muszáj nekem —■ mondta. Remegett a kezem, ahogy a kezét fogtam s nagyon könnyen tudtam volna sírni. A sorsát tudtam volna siratni ennek a tüneményes kis embernek, végtelen melegséggel ölelte át a szivem.
