Kelet Magyarország, 2017. november (74. évfolyam, 255-279. szám)
2017-11-20 / 270. szám
2017. NOVEMBER 20., HÉTFŐ mu Őszbe burkolózom, mint öreganyám a kendőjébe tollpróba. Őszbe burkolózni olyan, mint tavaszba, nyárba, télbe - mind ugyanazt jelenti nekem. A mélyről szippantást, a család melegét, a rohanást, a mélázást, a szerelmet, a konyha illatát, a kutyám örömét. Panaszolhatom, hogy már nem olyan semmi, mint rég volt. Félek. Nem jó semmi, ami most van. Az sosem jó, ami épp van. Harminchat éves vagyok, már élek. A sok, mély szippantás megéri. Végre látom, hisz élek. Elhiszem, hogy jó a minden. Ott vagyok a család melegében, a rohanásban, a merengésben, a szerelemben, a konyha melegében, a kutyám szemében. Belém burkolózva, befedve, borítva, betakarva hemperegnek a tavaszban, nyárban, télben. Mint ahogy egykoron öreganyám a fekete nagykendőjét magára burkolta, aztán erősen megkötötte. így kötöm én is nagykendőmet. Őszbe burkolózom. Táncba hívlak! Bővüljön családunk! Nőjünk téli esztendőre hatalmas hógolyóvá hömpölyögve, s guruljunk dagadtra, addig, míg az élet tart. Erre vágyom. Csodára. Ha csoda ez. Majd lerázva magunkról a havat, találnák csillogó szemekre, nevetve. Erre vágyom... MAJOROSNÉ SOLTÉSZ ERIKA Kóródi László: Elfáradva megy tovább, az élet nagy úr. Délelőtt várja az estét, és gömyedten ül egy pádon. Biztatja halkan a testét, mely érzi, hogy fáradt nagyon. Estére eléri vágyát, már párjától enni sem kér. Megveti csendben az ágyát, és sóhajtva pihenni tér. Párnája puha, nem kemény, és álmodik szebb életet. Mosollyal alszik a remény, a Hold halkan reá nevet. Garai Ágnes. Valami Valami nem olyan, mint eddig, valami nem jó, akárhogy is tetszik. Valamit írni kéne, de elakadt a toliam, valami történik, érzem egyre jobban. Valami hiányzik, mégse kell most semmi, valami nincs jól - mit kéne most tenni? Valamit nem értek, mi ez a helyzet? Valahova mennék, de nem találok helyet. Valamit várok, de nem érkezik semmi. Valaki jöhetne, de nem akarok senkit. Valami baj van, szívem egyre dobban, valami rossz, érzem egyre jobban. Valami változik: valami bánt, valami marad, valami mindig lesz, amiért összeszedd magad! Valami majd történik, hisz mindig van kiút. Kinek lelke, akarata erős, az minden bajból kijut. Van úgy, hogy fáradt az ember és könnyebben pattan a húr. Sírna, de valahogy nem mer, Az ajándék társasjáték „Ha egyszer ki tudok menni kávét inni úgy, hogy nem tőletek fog zengeni a folyosó, megkaphatjátok.” tollpróba. Egyszer a másodikos osztály gyermeknapkor játékokat nyert a tombolán. Volt közte sakk, labda és egy különleges társasjáték. Délutánonként, ha sütött a nap, a labdát kapták meg, ha esett az eső, bent sakkozhattak, a társasjáték azonban a szekrényben maradt. Többször szerették volna kivenni, de a tanárnő szigorúan nézett a zajos osztályra.- Ha egyszer ki tudok menni kávét inni úgy, hogy nem tőletek fog zengeni a folyosó, megkaphatjátok. így a gyerekek nem vették elő a játékot sem aznap, sem másnap, sem a következő hónapban. Eljött az új tanév, és az azt követő, ám a társasjáték minden alkalommal ott maradt a szekrény mélyén.- Igazán elővehetnénk már - sóhajtoztak néhányan.- Tudod, hogy nem fogja megengedni - szólt egy másik, és sakkozott tovább.- De mi lenne, ha csöndben maradnánk? - kérdezte egy kislány, csatlakozva a sóvárgó gyerekek csapatához.- Mindannyian? - döbbent le egy magas fiú. - Képtelenség! A szőke kislány összeráncolta homlokát, majd bátran kiállt az osztály elé. A társasjáték végre kikerült a szekrényből- Akartok végre a társasjátékkal játszani?- Igen! - hangzott a kórus.- Akkor tegyünk érte! Mostantól, ha kimegy a tanárnő, meg sem nyikkanunk! Értitek? Mindenki értette?!- Igeeen - válaszolták mind egyszerre. Ekkor kinyílt a terem ajtaja, és belépett a tanárnő, kezében a kávéjával.- Már te is? - nézett csalódottan a lányra, míg az lehajtott fejjel visszakullogott a helyére. Ám a fogadalmat nem feledték el, s a következő naptól, ha a tanárnő kilépett a tanteremből, ők bizony meg sem mukkantak. Oly csöndben maradtak, hogy még egy kósza légy röptét is tisztán hallani lehetett. így telt el egy nap, kettő... Már egy teljes hete jól és fegyelmezetten viselkedtek, még a legcserfe- sebbek is inkább cetliket írogattak, de nem szólaltak meg. Egy esős délután pedig, amikor a tanárnő belépett bögréjével a tanterembe, ahol néma csend honolt, s a diákok mind a helyükön ülve írták a leckét, elmosolyodott. A szekrényhez lépett, és legalulról kivette a társasjátékot. Letette az asztalára és a feszülten figyelő osztályra nézett. ILLUSZTRÁCIÓ: THINSTOCK- Aki befejezte a leckét, kihozza a füzetét és játszhat. Akár ezzel is - simított végig a színes dobozon.- Köszönöm, gyerekek, hogy nyugodtan megihatom a kávémat! - azzal leült az asztala mögé, végignézett a diákokon, akik igencsak igyekeztek végezni a házi feladattal, s elismerően sóhajtott.- Másfél évbe telt, mire megtanultátok ezt a leckét is.- Milyen leckét, tanárnő? - kérdezte az egyik gyerek. Olyan kedvesen mosolygott, amilyet már rég láttak tőle.- A fegyelmet. TÖRÖKIPAPP ERZSÉBET a (©Tóth Nándor: November Kopár a nyár, a fűz még küld egy bágyadt-zöld mosolyt, homály-magány, ha tűz nélkül eláraszt, őszt osont... A levél hull, ha fúj a szél, ha gyilkos fagy virul, halk neszén túl a múlt, a fény majd síromra simul. de feleslegesen, közben egy kanca már ott állt lesen.- Szabadrúgás! Az edző idegességében a zablái rágta, s lassan megkezdődött a „nemzeti” vágta. Ment a pata-csata, de némelyek csak ímmel-hámmal, rúgták a lóbőrt, miközben a nézőtéren húzták, az izgalomtól sokan magukat nyúzták. A levegős legelőn legelöl meginduló ügetve kerülgette a bambulókat, közben a „bénázókon" nevet (nyi-ha-ha!) jókat. Ez a kapu felé loholó komisz, kumiszt adó ló ollózott egy nagyot, s a kapuban a bőrrel együtt egy lócitromot is hagyott. Ez az ő ügye, s most dagad a szügye, hisz a meccset lefújták, padlóra küldték a ménest, s most bontják a lórumot, így zárni egy szép est. Fecske László: Lófoci Futballozni tanult a ló, pedig az nem neki való. Ki akar jutni az Eb-re, de ki kíváncsi egy gebére? Ezért hát iskolába jár a ió, és higgyék el: jó tanuló. Négy lábbal rúgja a gólokat, közben nyerít, büszkén bólogat. De egy nap megsérült a lába, beleakadt a kapufába. Mert mindig lohol ez a ló, nincs hozzá hasonló. Ez az istállóba illő ló elalélt a pályán, s folyt a verejték a hátán. Volt egy csorba szeg a kapufában, abba futott bele lóhalálában. Felállt, de aztán elcsúszott egy lóherén. - Tapló! - kiabálják a nézőtér terén. A ló elgondolkodott. Ha ma nyer itt, nyerít, s mindebből majd erőt merít. Talpra állt ismét, de a nézők kiabáltak tovább:-Ez ó-láb! Kilóg a lóláb! Akkor ért oda a lódoktor, Szeretnéd, ha olvasnák az írásaidat? nyíregyháza. Szeretsz verset, novellát, rövid történeteket írni? Eddig nem volt lehetőséged a bemutatkozásra? Akkor a Tolipróbát nekéd találták ki! Ha úgy érzed, hogy szívesen megmutatnád másoknak is, küldd el verseidet, rövid novelláidat (maximum 3000 karakteres terjedelemben) az alexandra.csaki@kelet.hu e-mail címre. Az írásokat nemcsak az újságban, hanem a Kelet-Ma- gyarország online felületén, a www.kelet.hu-n is megjelenÉbredés után legszebb az ősz Ott van az a tó, felette az őszi párával... „Ragyognak a levelekre tapadt harmatcseppek, felszabadítva a föld és a korhadás rezes illatát.” tollpróba. Van az az érzés, tudod, amikor semmi másra nem vágysz, csak hogy lekanyarodhass a bringával az útról. Ott van az a tó, felette őszi párával, amibe hajnalonként horgászok takaróznak, és körülötte a fákkal, melyek alatt hívogatóan gyűlnek a színes, talp alatt roppanó falevelek. Egész évben elkerülöm azt a környéket, hogy októberre ünneplőben öltözött lélekkel köszönthessem a csipkelődő hűvösbe tekert, maroknyi természetet a város közepén. Ilyenkor már alig várom, hogy a vörös salak megfesse a cipőm talpát, míg lassan lépkedek a fázósan összebújó kacsák mellett. A reggel lehelete megtapad az arcomon, begöndöríti a hajam, bekúszik a kötött pulcsi szemei között, egyszerre borzongató és csiklandós. Néhány' perc csak, és az erőre kapó Nap sugarai elűzik a ködöt. Ragyognak a levelekre tapadt harmatcseppek, felszabadítva a föld és a korhadás rezes illatát. Az ősz ébredés után a legszebb. SZENDER ABIGÉL Lőrincz Andrea: Ne bántsd őt! KlriUáné Tisza Ildikó Ne bántsd őt, hisz védtelen, Gyenge, mint egy kisgyerek. Hű szíve a menedéked, Ne lökd el, hisz szeret téged. Nem beszél ő, csak szemével, Ártatlan, hű tekintettel. Csak rád számit, senki másra, Mert te vagy az ő kis gazdája. Miért kell őt a sárba nyomni. Gazdátlanul megalázni, Hontalanul elengedni, Mintha sehol nem várná senki? Ne bántsd őt, mert túl hűséges! Emberek közt is elvétve Találsz talán egyet-egyet. Ne lökd el, hisz szeret téged. Búcsúzz ell Mint kicsi madárt, melyet megsebzett a sas, úgy kábultan és búsan bolyongok egymagám, vérző sebbel, lelkem összetörve, fel-felnézek a csillagos égre. Mint az ég a földtől, oly távol mentét, a csillag ragyogására már nem is figyeltél, egy valahol neked is fénylőn ragyogott, de te már azt is homályosan láthatod. Azt hittem, megértettem a miérteket... „A káprázat tükrében néztem magamat és a világot. ” TOLLPRÓBA. Ma kellene meghalni. Igen. A világ táncot járt, a galambok repültek, a napfény színekkel borította be az utcát, a megsárgult falevelek pörögtek-forogtak, és nevetett, kacagott az élet. Önfeledten, hangosan, szertelen. Úgy, mint talán még soha. Most épp csillagok ragyognak az égen, talán a szél sem fúj, és azt hiszem, már az élet sem nevet. Elhallgatott, és most üresen cseng minden. Értelmetlen, elhaló visszhangok maradtak csupán. Életem visszhangjai. Mert ma, a napsütötte, kacagástól hangos, néma táncot járó utcán a szél nem csak a faleveleket vitte magával. Álltam némán, egy láthatatlan csoda bűvöletében, és az élet vidáman rám nevetett, mikor elszaladt mellettem. Észre sem vettem, nem intettem utána, mert az ég vakító aranyport hintett a szemembe. Túl szép volt. A káprázat tükrében néztem magamat és a világot. Azt hittem, mindez lehet igaz. Azt hittem, megértettem a miérteket. Megértettem, hogy nincsenek, hogy nem is voltak soha, mert nincs más, csak ez a láthatatlan, hangtalan csoda. Aztán hamuszürke felhő kúszott alattomban a Nap elé, hideg szél támadt, a galambok eltűntek a templom mögött, és a faleveleket csak az emberek rúgták arrébb. A világ tovább élt, csodák nélkül is. Én pedig ott maradtam, némán, és hiányzott valami. Valami, ami talán sosem volt az enyém. Azóta várok. Ma kellene meghalni. Igen. TOMKU KINGA Túl szép volt... ILLUSZTRÁCIÓK: PEXELS Elvakított az erős ragyogás, talán szúrta szemed, de nézz egy másik világba, mely „sötét", megöl és tönkretesz. Választ adni nem kell, így neked is könnyebb, ne mondj egy szót sem, mert mindent megértettem. é Hiába minden, nincs folytatás, választani kell hát, ne érjen csalódás, ez élet így is megy tovább. A vérző seb egyszer majd begyógyul, a „sebzett" madár biztos erőre kap és újra a magasba száll. Hírek, fotósorozatok, extra esti kiadás a mm Digitális Kelet oldalán.
